Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A tisztaságáról és lélegzetállító természeti tájairól is méltán híres ország friss levegőjébe először a reptér ajtaján kilépve szippanthattam bele egy verőfényes napsütéses, augusztus közepi napon. Ekkor azonban még mintegy nyolcvan kilométer választott el Hamartól, a kisvárostól, amely erasmusos diákként néhány hónapig otthonomul szolgált.

 

 

Buszra szálltam hát, hogy így közelítsem meg végső úti célomat. Az utazás nagy része gyönyörködéssel telt el, hol jobbra, hol balra fordulva kémleltem a fákkal teletűzdelt sziklás domboldalakat. Délután fél négy tájban gördültünk be Hamar buszpályaudvarára. A neheze azonban csak ezután következett, arról ugyanis, hogy a szállásom pontosan hol van, semmiféle tájékoztatást nem kaptam. Felhívtam hát a Hedmark University College nemzetközi koordinátorát Elverumban, aki megígérte, hogy szól Knutnek, a hamari intézményi koordinátornak, és kiküldi értem. Adott egy rövid személyleírást is, hogy egy kicsit köpcös, ősz hajú, hatvan körüli, szemüveges férfit keressek. Kezembe vettem hát mintegy húszkilós bőröndömet, és elkezdtem a pályaudvaron keringeni a keresett személy után kutatva. Pár perc alatt találtam is egy illetőt, akire ráillettek a fentebb leírtak. Kicsit félve bár, de odaléptem hozzá, és megszólítottam: „Elnézést, maga Knut?”. Mire ő azt válaszolta, hogy „Igen”. Siker, gondoltam, sínen vagyok. Rákérdeztem hát, hogy hogyan jutok el az iskoláig vagy valamiféle diákszállóig, mire ő elkezdett egy egyszerű térképet rajzolni az addigra előkapart füzetem hátoldalára. Mikor végzett, rákérdeztem: „Tehát akkor ott fogok majd lakni?”, „Nem, de bármikor meglátogathatsz” – válaszolta.

 

Kettőzött őrség a királyi palota előtt Oslóban.

 

Eléggé kellemetlenül éreztem magam, de amilyen rosszul kezdődött, legalább annyira jól is ért véget a történet. Ebben a pillanatban ugyanis odalépett hozzám egy korombeli lány, és legnagyobb elképedésemre magyarul kérdezte meg: „Szia, te vagy Dobos Tamás?”. „Igen, én" – mondtam. „Remek, én pedig Magyari Melinda vagyok, jöttünk érted Knuttel”. Oldalra néztem, és tényleg ott volt egy férfi, akire szintén ráillett a korábbi jellemzés. Amíg a mi kis párbeszédünk lezajlott, a két Knut is tisztázta a félreértést. Mint utóbb kiderült, régebben kollegák voltak. Arra is fény derült, hogy Melindával mindketten Szegedről, ugyanazzal a géppel érkeztünk, csak ő Hamarig a vonatot választotta, és majd negyedórával előttem ért célba. Mondják, Norvégia kicsi, mindenki ismeri a másikat. Most már tudom, hogy ez egy kisvárosban halmozottan így van.

 

 

Az élményeket sohasem egyedül éli meg az ember, szerintem annál életre szólóbb, minél többen vesznek benne részt. Társakban pedig a továbbiakban sem volt kint hiány, a világ számos országából leltem jó barátokra. Bár a kontinensnyi távolság a hazautazás óta elválaszt bennünket, a XXI. század vívmányai, mint az e-mail, valamint a közös élmények továbbra is összekötnek. Elég, ha csak a közös étkezéseinkre gondolok vissza. A namíbiaiak egyik kedvenc csemegéjét, a vízben puhított, olajban átforgatott selyemhernyóbábot a legtöbben kétkedve fogadtuk, bár hozzáteszem, majonézzel már nem is volt annyira elviselhetetlen. Ugyanakkor az is megesett, hogy a megszokottal ellentétben nem mi végeztük a medve gyomrában, hanem éppen fordítva, köszönhetően szlovák cimborámnak, valamint az import árunak. Kiadósság szempontjából az amerikai hálaadás vacsora, pulykával, édes krumplival meg miegyébbel, vitte a prímet. Természetesen a norvégok is kitettek magukért, bár a lompéba (palacsinta kinézetű krumpli lepény) csavart nyershalról, a rakfiskről jobb, ha nem tudjátok, hogyan készül. Az íze azért nem rossz, főleg egy kis akvavittel leöblítve. Desszertnek pedig frissen sült gofri, házi eperdzsemmel és friss tejföllel. Én azért leginkább a sózott, szárított rénszarvashúsra vagy a jávorszarvaspörköltre voksolok. Azért a mi bundáskenyerünk, göngyölt palacsintánk, valamint jófajta mézes és baracknedűnk is nagy sikert aratott, legalábbis az üres tányérok és poharak erről árulkodtak.

 

 

Azért nem csak kajálásról szólt az egész kint töltött idő. Sőt láttam én vadállatot egészben is. Sokáig sajnos csak figyelmeztető táblán vagy képeken, de aztán egy késő novemberi estén élőben is megpillanthattam Norvégia egyik legjellegzetesebb állatát, a jávorszarvast. Igaz csak egy pár másodperc erejéig, ahogy átszaladt előttünk az úton, de egy alföldi embernek így is felejthetetlen élményt nyújtott. Szerencsére a pillanat többeknek is megadatott, ugyanis kitalálhatjátok, két autóval éppen egy nemzeti parkba tartottunk, hogy egy fakabinban, kandallótűz mellett, a természet lágy ölén pihenjük ki a mindennapok fáradalmait. Kimondhatatlanul üdítő érzés volt a hóval tarkított fenyves közepén álló kis házban hallgatni a tűz ropogását, és jókat derülni namíbiai jóbarátom, Efu életének első, méretben ugyan törpe, de rendkívül mosolygós hóemberén. Na persze a hideg, a hó és a jég nem mindenkinek annyira megszokott dolog.

 

 

Azért egy idő után ő is, valamint a többi, fekete kontinensről érkező hallgatótársam is hozzászokott az időjáráshoz, így aztán bulizhattunk, ha esett, ha fújt. Akaratlanul is mosoly ült ki például az arcomra, amikor szomáliai csoporttársamhoz fordultam a tanárnőnk, Inger által szervezett egyik vacsorán, és megkérdeztem „Abdi, te miért nem eszed a fagyidat, ha már kiszedted?" Mire ő „Várok egy kicsit, hogy felmelegedjen.”

 

Víkendház norvég módra, egy nemzeti park közepén. Fotók: Dobos Tamás

 

Ha már említettem, nem mehetek el szó nélkül Inger mellett sem. Bizton állíthatom, anyánk helyett is anyánk volt a félév során. Pedig problémákban nem volt hiány. Nem kis erőfeszítésébe került meggyőzni például az egyik diákot, hogy a félév elején használatra kapott ágyneműket, törölközőket, valamint edényeket, tálakat talán jobb lenne hátrahagyni a következő lakóknak.
A traktoros bulik, a Victoria Pub-beli Megasztár-döntő, a barangolás az oslói éjszakában a kivilágított Akershus erőd mellett, vagy éppen a Trondheim-Kristiansund közötti felejthetetlen hajóút számomra mind ugyanolyan kedves emlék marad. Akárcsak a Brumunddali középiskolában eltöltött egy nap, ahol valamit taníthattam is Magyarországról a norvég kisváros cseperedő kamaszainak. Azt nem állítom, hogy a jövőben ők készítik majd a legjobb magyar térképeket, de annál már biztos többet tudnak rólunk, hogy Budapest a főváros. Talán a jövőben majd megértik, ha valaki azt mondja nekik: Egészségedre vagy Gera Zoli egyik gólját látva büszkén mesélik, hogy egyszer egy magyar srác beszélt nekik a jelenlegi leghíresebb, még aktív magyar focistáról.

 

 

Sajnos eljött az a nap, amit nagyon nem vártam, norvégiai tartózkodásom ideje végéhez ért. Egy álmos, decemberi reggel Melindával felkerekedtünk, és Abdinak hála kocsival tettük meg a vasúti pályaudvarig tartó utat, majd vonatra szállva igyekeztünk a kezdeti helyszínre, az Oslo Gardemoen repülőtérre. Az út nagy része eseménytelenül telt el.  Mivel már közeledtünk célállomásunkhoz, így súlyos csomagjainkkal jó előre kivonultunk a vonat ajtajához. A kocsiban, tőlünk néhány ülésnyire egy dekoratív, huszonévesnek látszó lány ült. Férfiember lévén, gondoltam, vetek rá egy hosszabb pillantást, hogy egy újabb szép emlékkel gazdagodjak a gyengébb nem norvég képviselőivel kapcsolatban. Cipekedés közben persze magyarul beszélgettünk. Már kint, az ajtó előtt álltunk, mikor a lány egyszer csak odalépett hozzánk csomagostól, és ránk köszönt: „Jó reggelt kívánok!". Elképedésem legalább akkora, ha nem nagyobb volt, mint amikor anno Melindát megismertem. A lány, Márti Budapestről érkezett Norvégiába, és a Hamar közeli Lillehammerben dolgozott a Leonardo da Vinci-program keretein belül. Velünk ellentétben, ő csak öt napra ugrott haza, majd az ünnepeket már ismét kint töltötte. Mit mondjak, egy kicsit irigyeltem is ezért. Én viszont fél évre biztosan hazatértem, bár egy ígéretemet nem teljesítettem. Elutazás előtt, mikor szeretett öcsémet és kedves barátaimat megkérdeztem, hogy mit vigyek nekik szuvenír gyanánt, egyaránt a vikingsisakot mondták. Tudjátok, azt a fából készültet, igazi kosszarvakkal. Mivel ilyet korábban már láttam Szegeden, egy Magyarország-Norvégia férfi kézilabdameccsen, a norvég törzsszurkoló fején, így gondoltam, nem lesz nehéz beszerezni. A kint eltöltött hónapok során viszont csak a műanyag változattal találkoztam, ami nem nyerte el tetszésemet. Mint egyik norvég ismerősömtől megtudtam, fából készült az az egy van, amit az ominózus szurkoló saját kezűleg készített. Az ígéret viszont szép szó, így elhatároztam, hogy mindenképpen visszatérek ebbe a csodálatos északi országba. Hogy végül a műanyag sisakok mellett döntök majd, vagy csináltatok egy párat eredeti norvég fából, még nem tudom, de nem is ez a lényeg. Egy beváltatlan ígéret teljesítésénél sokkal több minden van, ami visszahúz Norvégiába, rengeteg élmény, sok jó barát és még több új kaland ígérete.