Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

„A középiskolában mindvégig ott lebeg a nagy kérdés: mi legyek, melyik egyetemet válasszam? Jól emlékszem magam is erre a nehéz dilemmára. Eredetileg vegyésznek készültem, majd nagyon megszerettem a fizikát, a biológiát, s így később már a gyógyszervegyészeten gondolkodtam. Végül a középfokú vegyész képzettségemmel az orvosegyetem mellett döntöttem. Ezeknek a ‘képzeletbeli pályamódosításoknak’ nagyon sok előnyét élveztem később. Az orvoslás a legfőbb emberi érték, az egészség felett őrködik, s a humán érdeklődésű hallgatók éppúgy megtalálják helyüket az egyetemen, mint a természettudomány iránt elkötelezettek. Hasznos, ha mielőbb csatlakoznak egy-egy klinika vagy intézet tudományos diákköréhez, ahol témavezetőjük mellett értékes munkát végezhetnek. Legtöbbször a diákkör nagyon jó baráti társaság is. Ma is emlékszem a három évtizeddel korábbi országos konferenciák jó néhány diák előadójára. Amikor összetalálkozunk (noha hosszú évek óta nem láttuk egymást), a közös érdeklődés és élmény összeköt bennünket, barátok lettünk akkor, és azok is maradtunk.

S miért éppen Szegedre? A szegedi orvoslás méltán elismert itthon és külföldön. Köszönhető ez a kiváló tanítómestereknek, akik máig élő iskolákat alapítottak. Szent-Györgyi Albert például az egyetlen olyan Nobel-díjasunk, aki éppen hét évtizede a Magyarországon, Szegeden folyó biokémiai kutatásaiért kapta a legrangosabb elismerést. S e nagy hagyományú kémiai iskola is máig él!

És még egy fontos dolog Szegedről! Szerencsére – az országban szinte egyedüliként – a klinikák és elméleti intézetek a város közepén vannak. Így naponta diákok ezreitől népes a Dóm tér, a Dugonics tér és a Kárász utca. Az új könyvtárunkban mindenki megtalálja a helyét, s estére megtelnek az egyetemi klubok. És itt van a Tisza a mártélyi Holt-Tisza-ággal, a füvészkert, a vadaspark, nem messze a csongrádi Körös-torok vagy az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark, a zsinagóga, a Szegedi Nemzeti Színház, a Reök-palota, a Stefánia, nem is beszélve a szegedi halász-léről…”