Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Di­ák­szem­mel kell meg­ír­nom, mi­lyen a di­ák­élet, s épp ezért ne­héz a dol­gom. Hol a kí­vül­ál­lás, a tá­vol­ság, ami en­ged ír­ni?

Kulcs­sza­va­kat hasz­ná­lok, ame­lyek az én di­ák­éle­tem szer­ve­zik: rö­vid, ve­lős, drá­ga (igen, ér­té­kes is, amel­lett, hogy pénz­be is ke­rül), kon­zerv, sör, könyv­tár (ha ez nincs is ott mint re­a­li­tás, mint szörny ál­lan­dó­an ott ho­nol a lel­ki­is­me­re­tem­ben – ijesz­tő), kocs­ma, ká­vé­zó, kocs­ma, tér (ná­lunk Ma­tyi, Pes­ten Moszk­va), haj­na­li (rá)ébredések itt-ot­t. Szó­val, gon­do­lom ugyan­az, mint más­hol, mint a vi­lág bár­mely sar­ká­ban. Egye­te­mis­tá­nak len­ni jó, né­ha nem jó, né­ha meg na­gyon-na­gyon nem jó. Még­is azok va­gyunk.

A mi­ért­re, hogy mit ke­re­sünk itt, las­san nem kell vá­la­szol­nunk. Ter­mé­sze­te­sen itt va­gyunk, ter­mé­sze­te­sen ta­nul­nunk kell, mert anyu­ka azt mond­ta, hogy a dip­lo­ma kell. Azért, mert az jól mu­tat. Akár a fal­ra is ki le­het pa­kol­ni mond­juk az A3-as for­má­tu­mú es­kü­vői ké­pünk mel­lé. Vagy azért, mert az uno­kák­nak is kell majd va­la­mit me­sél­ni, le­he­tő­leg iz­gal­mas egye­te­mis­ta szto­ri­kat. Per­sze köz­ben él­vez­nénk a nyug­dí­jas éve­ket, ame­lye­ket mo­bil me­ne­dzser­ként, el­áru­sí­tó­ként vagy gyá­ri mun­kás­ként meg­ala­poz­tunk (volt rá időnk, hi­szen szak­ké­pe­sí­tés­sel és dip­lo­má­val si­ke­rült le­dol­goz­nunk a fél éle­tün­ket úgy, hogy köz­ben nem is csi­nál­tuk azt, ami­re ké­pe­sít­ve vol­tunk).

Nem ves­­szük ész­re, hogy az egye­te­mis­ta élet mi­ről szól. Igen, a fent em­lí­tett kulcs­sza­vak­ról. De azontúl még szól­nia kell más­ról is. Mond­juk ar­ról, ami­ért a ta­ná­ra­ink egye­tem­re men­tek, ami­ért ott ma­rad­tak, s ar­ról is, amit va­la­ho­gyan át akar­nak ad­ni ne­künk. Ami­ért köny­ve­ket, tan­köny­ve­ket, ta­nul­má­nyo­kat ír­nak, ami­ért a Bul­ga­kov Caféban iro­dal­mi kör van (úgy-e min­den­ki tud­ja, hogy van?). Ez a mi­ért, nos igen, ez az a lel­ke­se­dés, az a szak­mai prof­iz­mus, amit át akar­nak min­den­áron ad­ni ne­künk, di­á­kok­nak. Mi­köz­ben ér­dek­lő­dés hi­á­nyá­ban el­ma­rad­nak könyv­be­mu­ta­tók. Olyan köny­ve­ké, me­lyek nagy­részt a diákokat hi­va­tot­tak se­gí­te­ni a vizs­gá­ra va­ló fel­ké­szü­lés­ben. Ér­dek­lő­dés hi­á­nyá­ban ku­darc­ba ful­ladt mes­ter­kép­zős tan­terv­is­mer­te­tők­ről. Sze­mi­ná­ri­u­mok­ról, me­lyek elő­adá­sok lesz­nek, mert nin­cse­nek kér­dé­sek, ész­re­vé­te­lek, épü­le­tes hoz­zá­szó­lá­sok. Töb­bes szám ki­hang­sú­lyoz­va: könyvbemutatóK, ismertetőK, szemináriumoK. Mert ezek nem ad­ják fel egy­kön­­nyen. A kér­dés az, hogy hol van az a ha­tár, ami­kor ki me­rik mon­da­ni, hogy már bi­zony a di­ák, ha ta­nul­ni akar, ak­kor ő te­gye meg a kér­de­zés/ér­dek­lő­dés lé­pé­sét a ta­nár fe­lé.

Itt, az egye­te­men, aho­vá azért jö­vünk, mert pro­fik aka­runk len­ni egy szak­te­rü­le­ten, azért, mert ér­de­kel az, amit csi­ná­lunk. S ak­kor most ide­jön­nek a zá­ró­jel­be tett kér­dő­je­lek. (???)

Babes-Bolyai Tu­do­mány­egye­tem, Ko­lozs­vár