Szegedi Tudományegyetem

Archívum

2008

8. szám - 2008. május 5.

Fókusz

Ablak

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Mindig meglepődöm, amikor politikusok évértékelő beszédet tartanak szilveszter után, mi zárult le, mi kezdődik el januárban, sohasem értettem. Túlságosan belém ivódott az iskolás szemlélet, hogy az év az mindig tanév: szeptemberben kezdődik, és május felé véget is ér. (A kínos kérdést, hogy mi történik júniustól augusztusig, feltenni se merem, nemhogy válaszolni rá.)

Szóval most, hogy tudatosult bennem, ha a tanév még nem is fejeződött be, de a tanévben megjelenő lapszámok szerint elérkezett e tárcasarok az olvasóval való „idei” utolsó találkozásához, elkezdett bennem mocorogni valami év-, de legalább évfolyam-értékelő hevület. Ám ahogy végignéztem az elmúlt időn, és a lehetséges megírandó dolgok közül kihúztam mindent, amit túl fontosnak vagy túl személyesnek találtam, nem maradt más, minthogy megállapítsam: az idei év a tömegközlekedés éve volt. Mindez, belátom, nem túl egyediesített jellemző, hiszen trolizni, buszozni, villamosozni, dugóban állni, hídon araszolni fogunk még éppen eleget.

De mindent összevetve én mégiscsak az idén tanultam meg igazán tömegközlekedni, ami nem azt jelenti, hogy illedelmesebb vagy épp faragatlanabb lettem, csak annyit, hogy rájöttem, nincs jobb alkalom megismerni embertársainkat és ezt az állítólagos nagy magyar valóságot. És nemcsak azért jó terep minderre a tömegközlekedés, mert sok embert zsúfol össze kis helyen, de azért is, mert az ablakon kibámulva mindig meg lehet lesni valami érdekeset. A minap például egy tömegnyi óvodáscsoportot láttam egy buszmegállóban, két tucat hetvencentis emberkét meg pár viszonylag magas óvónénit, amint egy ismerőssel beszélgetnek. És ahogy ezeket a csöppségeket néztem, arra lettem figyelmes, hogy a beszélgető óvónéni mellett három kisfiú módszeresen elkezd ütögetni egy negyedik kisfiút. Nem nagyon, inkább viccesen, de azért ököllel. A fejét meg a vállát. Meg általában, ahol érik. És akkor az ember ijedten néz egy kicsit, a busz, amin ül, továbbmegy, és már soha nem fogja megtudni, mit érzett az a kisfiú, és mi történt vele.

Nos, ha választani lehet, én ezt a képet mesélném el a saját tanév- vagy évfolyam-értékelésemként. Erre a képre nagyon sokáig lehet emlékezni, én ellennék vele, mondjuk, egy egész „papír-Szegedi Egyetem“ nélküli nyáron.

Turi Tímea