2019. szeptember 15., vasárnap English version
Archívum  --  2010  --  1. szám - 2010. január 18.  --  Fókusz

Sze­ged­del kap­cso­lat­ban ta­ná­csot ad­ni na­gyon ne­héz. Sze­ged olyan egye­di kö­vet­kez­mé­nye a ma­gyar tör­té­ne­lem­nek, ami­hez nem le­het csak úgy „hasz­ná­la­ti se­géd­le­tet” fo­gal­maz­ni, mi­vel az ízek, az épí­té­sze­ti har­mó­nia, a lá­nyok len­ge lép­te, a könyv­tá­rak zi­ze­gé­se, a Ti­sza tem­pó­ja, a ku­ta­tó­la­bo­rok vat­tás csend­je, a táj­szó­lás és a fű­szer­pap­ri­ka il­la­ta ezer­nyi más al­ko­tó­elem­mel együtt hat Sze­ged­ként.
Tes­sék meg­fi­gyel­ni: ha ki­ejt­jük azt a szót, hogy „Sze­ged”, a hall­ga­tó­ság mo­so­lyog­ni kezd, mint­ha a gye­rek­kor ha­bos te­jes­ká­vé­ját vagy a nagy­ma­ma őszi­ba­rack­be­főtt­jét em­le­get­nénk. Ta­lán csak Sop­ron­nak van még ilyen fi­no­man édes­kés, ked­ves, még­is tisz­te­le­tet éb­resz­tő ne­ve. A ma­gya­rok­nak Sze­ged: jó­té­te­mény. A víz ad­ta, azu­tán el­vet­te, hogy rop­pant ere­jé­vel át­for­máz­va és kör­be­nyal­dos­va vis­­sza­ad­ja azok­nak, akik­nek van sze­me, el­mé­je és szí­ve az ará­nyos jó­hoz.
A sze­ge­di egye­te­mis­ta, ha a jó sze­ren­csé­je ide­hoz­za, el­ső­re is esély­te­len, de a so­ka­dik al­ka­lom­mal is ve­re­ség­re van ítél­ve, ha be akar­ja fo­gad­ni azt, amit a vá­ros nyújt fe­lé. Van­nak ilyen-olyan te­le­pü­lé­sek, kö­zöt­tük akár szé­pen ös­­sze­ra­kott, ta­ka­ros te­rek­kel, fák­kal, pa­dok­kal éke­sí­tett vá­ro­sok is, amik­ből hi­ány­zik a le­ve­gő. Ezek­ben a vá­ro­sok­ban hi­á­ba áll­nánk meg per­cek­re, le­csu­kott szem­hé­junk alá nem kúsz­na be a hely tör­té­ne­té­nek film­je. De Sze­ged más: aki ki­nyit­ja a szí­vét e vá­ros fe­lé, az már az el­ső ta­lál­ko­zás­nál lát­hat va­la­mit eb­ből a film­ből.
Áll­junk meg a mú­ze­um­mal szem­ben, és cso­dál­juk meg az épü­let ren­dít­he­tet­len­sé­gét! Sé­tál­juk kör­be a Má­tyás té­ren az al­só­vá­ro­si temp­lom-ko­los­tor együt­tes nyu­godt tömb­jét, és ért­sük meg öt­száz esz­ten­dő ra­gasz­ko­dá­sát! Kö­nyö­köl­jünk fel a Ti­sza-part mell­véd­jé­re va­la­hol a kli­ni­ka­kert­nél, és tű­nőd­jünk el azon, ho­gyan szü­let­he­tett egy ek­ko­ra, sű­rű, lé­leg­ző, el­nyúj­tott er­dő a túl­só part­ra!
És a nap­su­ga­ras há­zak. Tu­dom, meg­élt évek kel­le­nek ah­hoz, hogy ezek­nek fé­nye a né­ze­lő­dő sze­mé­ből a lel­ké­ig ér­jen, még­is ér­de­mes el­kez­de­ni ama fil­met új­ra és új­ra, mert min­den ta­lál­ko­zás­nál hos­­szabb, szé­le­sebb, me­le­gebb, meg­érin­tőbb lesz. Sze­ged sok ki­csi szív­dob­ba­ná­sai ezek a há­zacs­kák. Ha fi­gye­lünk, meg­hall­juk, hogy egy­szer­re dob­ban­nak. És ha ké­pe­sek va­gyunk sza­kí­ta­ni az em­be­ri fi­gyel­met el­tip­ró ro­ha­nás­sal, majd a lé­te­zés nagy­apá­ink­tól örö­költ tem­pó­ját vá­laszt­juk, ak­kor a vá­ros leg­vá­rat­la­nabb pont­ja­in kö­szön ránk ez a nap­su­gár: nem csak Al­só­vá­ro­son, de Tá­pén, Fel­ső­vá­ro­son, Móraváros­ban, sőt még a Bel­vá­ros­ban is.
A nagy ár­víz után még hó­na­po­kig állt a víz­osz­lop a vá­ros ma­ra­dé­ka­in. A Lech­n­er La­jos ál­tal ve­ze­tett mér­nö­ki had­erő elő­ször a kör­töl­tést épí­tet­te meg, hogy az mö­gé, a vá­ro­son kí­vül­re szi­vaty­­tyúz­zák ki a vi­zet. De ez a víz ad­dig­ra meg­sze­lí­dült, és már nem rom­bol­ni akart, ha­nem él­tet­ni: így szü­let­tek meg a par­kok, a fás te­rek és a szép, ki­egye­ne­se­dett ut­cák zöld­jei.
Sze­ged be­fo­gad. Volt idő, ami­kor föl­ne­vel­te és el­ül­döz­te gyer­me­ke­it, de ezt a kor­sza­kot már el is fe­led­het­jük, mert meg­vál­toz­tak az erő­vi­szony­ok. Ma már nem a po­li­ti­ka mond­ja meg, hogy mi jó a vá­ros­nak, ha­nem az egye­tem hi­he­tet­len ha­tá­sú erő­te­rei ál­lít­ják be a jó irányt. Nincs olyan kér­de­zés, ál­lí­tás, tu­dás, ké­tely vagy igaz­ság a ki­mond­ha­tó vi­lág­ban, amely ne csat­la­koz­na va­la­me­lyik mo­le­ku­lá­já­val az egye­tem­hez.
Bölc­s, nyi­tott­ság­ra ne­ve­lő, szi­go­rú, de egy­szer­re en­ge­dé­keny apa ez az egye­tem.
És hát tud­juk, az édes­apák ak­kor is az asz­tal­főn ül­nek, ha már épp nem ül­nek ott. Bort töl­te­nek a po­ha­runk­ba, meg­hall­gat­ják, hogy mi tör­tént ve­lünk és na­gyon tud­ják, hogy kor­lá­tot csak oda kell emel­ni, amer­re ve­szé­lyes le­het az út. A töb­bi a tu­dás, a sza­bad­ság, az élet­öröm tág te­re, ahol nem csak aján­lott, de egye­ne­sen kö­te­le­ző ki­pró­bál­ni az if­jú erőt.
E so­rok író­já­nak egy­ko­ri egye­te­mis­ta cso­port­tár­sai ma is­ko­la- és mú­ze­um­igaz­ga­tók, szer­kesz­tők, tan­szék- és ku­ta­tó­hely-ve­ze­tők, több­kö­te­tes szer­zők, ko­moly ré­gé­sze­ti ása­tá­sok irá­nyí­tói. Ha ös­­sze­fu­tunk vagy le­ve­let vál­tunk, a té­ma min­dig az it­te­ni lét. Nem szá­mí­ta­nak a mai fel­ada­tok, a ki­tün­te­té­sek, a meg­bí­za­tás­ok, a si­ke­rek és a ki­ke­rül­he­tet­len ku­dar­cok, csak­is a kö­zö­sen meg­élt élet. A ta­pasz­ta­lat. Ami at­tól le­he­tett gaz­dag, hogy eb­ben a vá­ros­ban ra­kó­dott le ben­nünk.
Él itt jó né­hány ki­vá­ló nyel­vész is. Biz­to­san nem ha­rag­sza­nak meg rám, ha most meg­osz­tom leg­újabb ku­ta­tá­si ered­mé­nye­met a sze­ret­te vá­ros­sal kap­cso­lat­ban.
Sze­ged egye­te­mis­tá­ul azt je­len­ti ugyan­is: az Is­ten aján­dé­ka.

Dlusz­tus Im­re

Bezár