Hosszú árnyékokat álmodnak a fák,
a hatalmas néma lombok;
hirtelen felriadnak:
valaki betakarja az égen a Napot.
Nyugtalan forog körbe,
táncol a fekete,
fekete éjszaka;
az óra megdermed:
Hopp! –
a kezemben az idő egy szilánkja.
Forrón lángol, s vacog,
zúgnak fekete, fekete harangok:
a test tovább lángol, lüktet,
s tovább szomjazok.
Éccaka, Éccaka, te fekete Boszorka! –
Ifjú legény:
táncoltass, forgass, csókolj;
míg belé nem szédülök
egy Napfény-tócsába.
2010. 09. 10.
Irodalom ,