Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Viktor témája első ránézésre a laikus szemlélőnek nem sokat mond: Háromdimenziós konvex testek approximációja adott élszámú politópokkal. Lássuk, mit is jelent ez! „Vegyünk egy konvex testet, amire úgy kell gondolni, mint egy krumplira. Ehhez közelítünk egy politópot – közismertebb nevén: egy poliédert. Mikor a számítógép rajzol, akkor pontosan valami ilyesmit csinál, mert technikai okok miatt nem tud igazából pontos görbéket rajzolni, hanem sík felületekkel közelíti az összes felületet. Azt vizsgáltam, hogy mennyire lehet jól csinálni ezt a műveletet” – foglalja össze dolgozata lényegét matematikusunk. „A síkok számának függvényében lehet megmondani azt, hogy mennyire tudjuk közelíteni a felületet” – teszi hozzá. A témából két cikk is készült. A politópapproximációk vagy „a konvex testek közelítése politópokkal” témakör mellett sok minden mással is foglalkozik Viktor most jelenleg egy tanulmányúton, Londonban.

 

Vígh Viktor 1983-ban született Orosházán. 2001-ben érettségizett az SZTE Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziumának matematika tagozatán. Számos matematikaversenyen ért el szép helyezést, így például az OKTV 6. helyezettje is volt. 2006-ban szerzett diplomát az SZTE TTK matematika szakán. 2006-tól az SZTE matematika- és számítástudományok doktori iskolájának hallgatója. Győztes OTDK-dolgozatával elnyerte a Pro Scientia Aranyérmesek különdíját is. Fotó: Segesvári Csaba

 

 

„Még negyedéves koromban a mostani témavezetőm, Fodor Ferenc hirdetett egy alapozó kurzust felsőbb éves matematikusoknak és PhD-soknak. Mikor elkezdtem a kurzusára járni, egyértelművé vált számomra, hogy nála szeretnék majd dolgozni. Azt hiszem, az embereknek is nagy szerepe van abban, hogy milyen témával kezd el foglalkozni egy hallgató. Szerintem nem sokan vannak, akik kizárólag csak a téma alapján választanak kutatási irányvonalat. Mindig szerettem a geometriát, már az általános iskolában is az volt a kedvenc részem, de Fodor Ferenc is nagy szerepet játszott abban, hogy elkezdtem komolyabban foglalkozni e területtel. Az analitikus geometria tetszett a legjobban, és ő találta nekem a mostani témámat – felajánlotta, hogyha érdekel, akkor ezzel foglalkozhatnánk. Maximálisan támogat, úgy gondolom, keresve sem találnék jobb témavezetőt. Nagyon tisztelem, becsülöm és nagyra tartom őt – mind emberileg, mind szakmailag. Nagyon jó, szinte baráti viszonyban vagyunk” – jellemzi Viktor mentorához fűződő kapcsolatát.

Doktoranduszunk másik témavezetője az OTDK-dolgozatnál ifj. Böröczky Károly volt, aki az MTA Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézetben dolgozik, és a téma egyik nemzetközileg is elismert szakértője. Viktor, mint mondja, sokat dolgozott vele együtt, és gyakran konzultáltak.

A londoni tanulmányúton a szintén a Rényi Intézetben, illetve félállásban Londonban dolgozó Bárány Imre irányítja munkáját. „Fodor Ferenc mutatott be minket egymásnak, és most a vendéghallgatójaként vagyok itt erre az őszi szemeszterre. Igyekszem minél többet dolgozni, többek között a matematikahallgatók házi feladatait is én javítom” – mesél angliai teendőiről Viktor. Itt is foglalkozik approximációval, most úgynevezett véletlen politópokkal közelítenek. „A véletlen politópokat úgy kell elképzelni, mint azt a darts-táblát, amibe össze-vissza dobáltak. Ha fogunk egy gumit, és a véletlenszerűen beszúródott dartsokat ezzel körülvesszük, akkor kapunk egy véletlen politópot. Most az ilyenek természetét vizsgáljuk” – magyarázza a matematikus.

 

 

Viktort szinte egész eddigi életében végigkísérte a matematika gyermekkorától egész máig – nem mellesleg a barátnője is matematikus.

Már a gimnáziumban is matematika tagozaton tanult. „Az érdeklődés még korábbról jött” – meséli –, „édesapám matematikatanár, és a nagymamám is tanította ezt a tárgyat. Már kiskoromban is érdekelt ez a tudomány. Óvodában is leginkább számolgatni szerettem, és aztán olyan természetesen jött, hogy általános iskolás koromban először inkább nagymamám, aztán apukám külön is foglalkozott velem. Jártam versenyekre, amelyeken az általános iskola vége felé egész jó eredményeket értem el” – emlékszik vissza Viktor. Más különösebben sohasem kötötte le a tudományok közül, mint mondja, mindig a matekkal foglalkozott. Persze a gimnáziumi évek során, mint minden ilyen korú gyerek esetében, merültek fel más pályalehetőségek is, de végül arra jutottunk a szüleivel és a matematikatanáraival, hogy érdemes lenne megpróbálni az elméleti matematikát. „Így nem az informatikusokhoz mentem pénzt keresni, hanem erre a pályára jöttem, de nem bántam meg egyszer sem” – kommentálja választását. „Másodikos-harmadikos koromban a műszaki egyetemre szerettem volna menni műszaki informatikusnak vagy villamosmérnöknek, ezeken a területeket ugyanis gyakorlatilag százszázalékos az elhelyezkedési lehetőség, és magasak a kezdő fizetések. Tehát ez nagyon ígéretes pályának tűnt, de szembesültem az örök kérdéssel: össze kellett egyeztetni, hogy olyan dolgot csináljak, amivel pénzt is tudok keresni, és amiben azért örömöm is lelem” – teszi hozzá a doktorandusz.

 

A HATÁR

Meg lehet húzni a határt matematika és a „való világ” között? „Általában nem tudom meghúzni a határvonalat, ha motoszkál a fejemben valami. Amikor ember leül az ember, és rágcsálja a ceruzája végét, az általában kevésbé produktív, ekkor inkább rendeződnek a gondolatok. Azután az utcán, a buszon, a fürdőkádban, ebéd közben felbukkan valami: lehet, hogy a problémát így és így kellene megoldani. Persze a munka legnagyobb részét az teszi ki, hogy az ember olvasgat. Főleg ha elakadok: elkezdek olvasgatni, nekifutok még egyszer. Dolgozni kell egy-egy problémán, energiát kell belefektetni, ami egy idő után megtérül - ha nem, akkor nem volt szerencséd, akkor rossz problémához kezdtél.”

 

„Ami jó ebben a tudományban, az a Föld másik felén is ugyanúgy jó, általában nincs vita a dolgok helyességéről. És hasonlít a rejtvényfejtéshez kicsit, amikor az ember kitalál valamit – rá tudunk jönni érdekes dolgokra” – fejtegeti a tudományterület érdekességét Viktor.

 

 

„A matematikusoknál kevésbé szokás megtartani a kutatási témát, mert az egy idő után kimerül, és jó néha újat kezdeni, frissíteni, hogy ne legyünk nagyon szűk látókörűek. A PhD után mindig lutri, hogy az ember kap-e kutatói állást, például az egyetemen. Szegeden maradni nagyon jó lenne” – mondja Viktor –, „itt ismerek mindenkit és szeretem a várost.” A doktorandusz szeret tanítani is. „Bár néha az ember bosszankodik azon, hogy vannak agyonbeszélt kérdések, és még mindig van, aki nem tudja. Ennek ellenére szeretek tanítani – lehet, hogy ez családi vonás, szüleim is mindketten pedagógusok. Azzal sohasem volt gondom, hogy a diákokkal jó viszonyt alakítsak ki. Azért is nagyon jó oktatni, mert elmélyíti az ismereteket. Ha valaki valamit akár csak egy félévig tanít, azt a tárgyat biztosan tudni fogja – ez a legjobb tanulás. A matematikusoknál fontos a kommunikáció, ahhoz, hogy az elméleteket el is tudjuk magyarázni, gyakorolni kell az előadást is” – osztja meg tapasztalatait Viktor.

És mikor nem (annyira) a mateké a főszerep, szívesen focizik, mint mondja, mindenféle sport érdekli, főleg a labdajátékok és a sportok története is. Nemcsak játszani, hanem nézni is szereti, és szívesen olvas róla. Emellett érdekli a számítógép, szeret együtt lenni barátaival, és kirándulni.

„Remélem, sikerül matematikusként elhelyezkednem, ha lehet, akkor hosszú távon Magyarországon szeretnék maradni mindenképpen” – fejtegeti jövőbeni terveit matematikusunk. „Ez a londoni út jó alkalom arra, hogy tanuljam a nyelvet, ismerkedjem emberekkel, táguljon a szemléletem – de aztán itthon szeretnék letelepedni” – mondja a doktorandusz, mi pedig sok sikert kívánunk neki a továbbiakra is.