Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Kiss Attila 1985-ben született Budapesten. A szegedi Tömörkény István Gimnáziumban érettségizett 2003-ban. 2007-ben nyertes OTDK-dolgozatának címe: „Gondolatok a gepida fegyverzetről az írott források és a régészeti leletanyag tükrében” Felkészítői: B. Tóth Ágnes és Nagy Katalin. Fotó: Segesvári Csaba

 

A biztos egzisztencia és a stabil megélhetés, ugye. De vannak néhányan olyanok is, akik nem növik ki a gyerekkori elképzeléseiket. Ilyen például Kiss Attila negyedéves régészhallgató, OTDK-győztes. Iskolapad rovatunk e heti darabja őt és választott hivatását szeretné közelebbről bemutatni.

„Engem mindig is a történelemnek az a része érdekelt elsősorban, amit előszeretettel kihagynak a tankönyvekből. Nézd csak meg a középiskolai történelemkönyveket: a francia forradalomnál napra pontosan kell tudni, hogy ki mikor kit fejezett le, míg a honfoglalás előtti Kárpát-medence történetét elintézik néhány sorban. Több száz év ez, amiről semmit nem tanítanak. Szerintem a nemzeti értékeinket ennél jobban kellene ápolnunk” – indokolja Attila a választását. És ez úgy látszik, elég, mert családi indíttatásról az ő esetében nem lehet beszélni: édesapja színész, édesanyja volt pedagógus, így csak a kultúra szeretete lehetett némileg irányadó a döntésben. „Az ember a tárgyakon keresztül közelebb kerül kicsit az adott korszakhoz is. Ha a kezedbe fogsz valamit, amit ezerötszáz évvel azelőtt viselt vagy használt valaki, az egy kicsit közelebb hozza az egykori mindennapokat: életmódot, kultúrát, hiedelemvilágot is” – mondja.

Gepidák

 

Amihez pedig Kiss Attila igyekszik közelebb kerülni, az a gepidák világa. Keleti germán népről van szó, akik több mint száz éven át éltek itt, miután segítettek megdönteni a hun birodalmat. Előzőleg ők voltak a Attila legfőbb támogatói, minden hadjáratra elkísérték a hun fejedelmet, annak halála után viszont fellázadtak az utódok ellen. Az Alföldön királyságot hoztak létre, és önálló politikát folytattak (a Bizánci Birodalommal és az itáliai Osztrogót Királysággal is állandóan változó kapcsolatban álltak), egészen az avarok megjelenéséig. „Avar uralom alatt még közel száz évig követhető jelenlétük a régészeti leletanyagban” – tudom meg Attilától, akit elsősorban a gepida fegyverek érdekelnek. „Gondolatok a gepida fegyverzetről az írott források és a régészeti leletanyag tükrében” – hangzik a dolgozat címe, amivel megnyerte az idei OTDK-t. Hiánypótló összegzés volt ez, amilyen eddig nem létezett a szakirodalomban. Sorra vette benne az írott forrásokban szereplő fegyverterminusokat, és mellé levetítette leletanyagban található fegyvereket is. A két tevékenységet fontos külön is hangsúlyozni, mert a régészeknek általában nem könynyű összhangba hozniuk az írásos anyagot magával a leletanyaggal. „Szerintem fontos lenne a kettő egyensúlya, közös értelmezése, ahogyan arra a magyar régészet egyik legnagyobb alakja, Bóna István is törekedett egész munkásságával” – vallja Attila. Ezért vette fel a magyar őstörténet és latin speciális képzéseket (ami az írásos forrásokkal való lépéstartásban segít), és ezért tölti minden nyarát évek óta ásatásokon.

 

 

Kérdésemre, hogy pontosan hogyan is zajlik egy ásatás, részletes és – egy laikus számára – igen érdekes magyarázatba kezd. Látszik, elevenére tapintottam. Megtudom, hogy az ásatásoknak két típusa létezik: a tervásatásokon a régészek évtizedeken keresztül egyetlen lelőhelyet tárnak fel szakszerűen és precízen, míg a nagy beruházásokhoz kapcsolódó ásatásokon általában rohamléptekkel folyik a munka a határidők miatt. Az előbbi ma már pénzhiány miatt egyre ritkább, az utóbbi viszont az autópályák és bevásárlóközpontok építése révén ma a legfőbb munkalehetősége azoknak a régészeknek, akik múzeumoknál nem tudnak elhelyezkedni.

Itthon a 60-as évek óta törvény írja elő, hogy a beruházások és nagyobb földmunkák előtt kötelező a régészeti leletmentés, sőt ma már a beruházások költségvetésének bizonyos százalékát is régészeti feltárásra kell fordítani, ezért ez biztos megélhetést jelent – legalábbis egyelőre, amíg az építkezési hullám tart. Maga a folyamat egyébként úgy kezdődik, hogy az építtető a múzeumokban található lelőhelyjegyzék alapján feltérképezteti a múzeum régészeivel, vajon az adott területen milyen leletekre számíthat. Ezután következik maga a feltárás. Tervásatáskor a munkálatok rétegről rétegre, pontos megfigyeléssel haladnak előre, de építkezések előtt a felső humuszréteget gépek szedik fel: ez sokkal gyorsabb. Így elvész ugyan az információk egy része, viszont cserébe hatalmas leletanyag megmenthető, illetve körülbelül három-négyszer akkora területen folyik ez a fajta feltárás, mint egy tervásatás esetében. A munkások aztán simára boronálják a területet – régész nyelven „megnyesik” –, és ennek nyomán kirajzolódnak bizonyos objektumok. Házak, sírok, esetleg szemetesgödrök jelenlétét jelzik a talaj színétől eltérő foltok. Aztán egy apró kézi eszköz segítségével (spakni) a régészek szép lassan kibontják az ősöktől örökölt ajándékot. Miután az objektum napfényre került, lerajzolják, lefotózzák, vagyis milliméter pontosan dokumentálják a látottakat. Majd elkészítik az összesítő térképet, felszedik, elcsomagolják, és végül a raktárba szállítják a leletanyagot.

Ilyenkor kora reggeltől egészen késő délutánig tart a közös munka: nem csoda, hogy gyakran igazi közösséggé kovácsolódik össze a csapat. „Nagy beruházásoknál szoktak a teamnek külön szálláshelyet bérelni, de néha teljesen nomád körülmények között kell boldogulnunk. Volt, hogy egy kétszobás házban aludtunk tizenketten. Ez a rideg régésztartás” – mondja Attila nevetve.

 

Ideális esetben a raktárban nem ér véget a lelet útja. Ha van rá pénz, rekonstruálják; a maiak okulására újra összerakják a „puzzle”-t. Néhány esetben például szemléletes katalógus készül az ásatás során lelt tárgyakról (ilyen például az M3-as és az M5-ös autópálya katalógusa), korszakról korszakra haladva. Ez azonban ritka. Nincs rá pénz, ahogy az lenni szokott. És ugyanez az oka annak is, hogy a mai tárlatok többsége unalmas, s a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy az emberek érdeklődését felkeltse a régi korok iránt. „Két kerámia a vitrinben nagyon szépen mutat, csak éppen elmész mellette” – mondja Attila, aki szerint a Nemzeti Múzeum régészeti kiállítása üdítő kivétel. Látványos és látogatóbarát, sok rekonstrukcióval: az egyik teremben egy temető is fel van építve a padló alatt. Kiderül, hogy a kiállítás egyik népvándorlás kori terme B. Tóth Ágnes tanárnő munkáját dicséri, aki egyben az ő témavezetője is volt a díjat nyert dolgozat megírásánál. „Jó a kapcsolatunk, bármikor kérdezhetem, csoporttársnőmmel Heipl Mónikával együtt, aki szintén egy kiváló gepida témájú dolgozattal (Kiszombor-B temetője gepida sírjainak csontfésűi) indult az OTDK-n. A tanárnőhöz bármikor fordulhattunk tanácsért, s még a szakirodalom elérésében is segít. Most éppen könyvtárközi kölcsönzést próbálunk intézni, mert rengeteg szakkönyv még Pesten sem található meg.”

Érdeklődöm, hogy nem hátrány-e, ha valaki ebben a „busafejű” országban nem a fővárosban végez.  Úgy gondolja, nem, mert Pesten elsősorban a képzés elméleti részére fektetnek hangsúlyt. Kétségkívül nagy előny, hogy az ELTE-sek az összes nagy könyvtárat használni tudják, Szeged viszont a gyakorlati képzésben mindig is erősebb volt. „Több anyagismeretünk van, mert vannak kifejezetten erre specializálódott óráink is, amikor felhozzák a szegedi múzeum raktárából a leleteket, és le lehet rajzolni, közelről szemügyre lehet venni, kézbe lehet venni őket. Szóval jó ajánlólevél a szegedi diploma.”

Vajon nincs abban egyfajta menekülés, ha valaki ilyen szakmát választ? – merül fel bennem a kérdés. De Attila csak részben ért egyet. „Egy szinten biztosan benne van ennek a rohanó világnak az elutasítása, de szerintem mindenképpen érdemes odafigyelni arra, amire a múlt taníthatja az embert. Nagy élményanyagot kapok pluszban ez által, megismerheti az ember egy más korszak mindennapjait. De nem érzem azt, hogy csak a múltban élnék. Bár a régészet elvarázsol, de nem annyira, hogy a jelenre ne lennék tekintettel.”