Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

„Nekem olyan az egész rendszer, mint egy rejtvény” – mondja. „Elkezdtem kitöltögetni, és ahogy egyre többet megtudtam, és tudtam beleírni, már abba sem bírtam hagyni.” A rejtvény megoldásait pedig sokféle területről szerzi meg; számára éppen ez az izgalmas feladat. Meséli, tanulni is úgy ül le, hogy körbeveszi magát könyvekkel, és a folyamat közben összeáll a különböző információkból egy összefüggő rendszer, amit felfedezni igazi élmény. „Ha egy-egy orvosi szaklap cikkét olvasom, akkor sem csak egyet olvasok egyszerre. Ha találok egy odavágó információt egy másik cikkben, akkor hozzáolvasok, azután ahhoz szükségem lesz egy könyvre… és amikor a végére érek egy ilyen cikknek, és összeáll a kép – az nagyszerű érzés.”

 

Koczka István 1984-ben született Orosházán. A szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium kémiatagozatos tanulója volt 1999 és 2003 között, jelenleg az SZTE Általános Orvostudományi Kar ötödéves hallgatója. Két éve dolgozik demonstrátorként a Kórélettani Intézetben. Fotó: Segesvári Csaba

 

 

Különösen jó, ha még ezt tovább is tudja adni – magyarázza István. A demonstrátorként is működő ötödéves orvostanhallgató már két éve hol egy, hol két szemináriumi csoportot „visz.” A demonstrátor feladata pedig összetett, és éppen ezt a lényeglátási képességet igényli: hiszen a felsőbb éves demonstrátorok abban segítenek a fiatalabb hallgatóknak a szemináriumokon, hogy az előadásokon leadott töménytelen mennyiségű anyagot rendszerezni tudják. „Kapnak egy vázat az alapokkal és hozzá rengeteg információt, amit el kell tudniuk helyezni ebben a rendszerben. Ebben segítek nekik, hiszen én ezt már tanultam; tudom, hogyan kell hozzáfogni, mi a módja a tananyag elsajátításának.”

Az órákon feldolgozzák az anyagot a hallgatókkal, megválaszolják a felmerülő kérdéseket, és persze nem marad el a számonkérés sem. „Nagyon élvezem az óratartást, mindig sok ötletem van például arra, hogy hogyan lehet visszakérdezni a leadott anyagot. De nem szeretnék a tanár szerepében tetszelegni, én ugyanolyan hallgató vagyok, mint ők. Inkább csoportmunkának nevezném.” Azt is elmeséli, hogy a legnagyobb sikerélmény, amikor pozitív visszajelzést kap a jó órákról – akár úgy, hogy korábbi csoportjai hívják, látogassa meg az óráikat, vagy mások kölcsönkérik a diákat, amiket egy-egy órára készített. „Amikor jó órát tartok, az mindig óriási élmény a számomra. Amikor viszont nem sikerül jól egy szemináriumi óra, akkor inkább nem nevezem magam tanárnak…” – mondja nevetve. Nincs annál stimulálóbb, mint egy olyan a társaság, melylyel lehet együtt dolgozni. A kérdéseik engem is ösztönöznek, hogy nézzek utána ennek-annak, keressek egy-egy új cikket a anyaghoz.„

Meséli, nekik még csak egy demonstrátoruk volt, és nagyon szerettek vele dolgozni – és tulajdonképpen ez a pozitív példa is szerepet játszott abban, hogy Istvánt is érdekelni kezdte a demonstrátorkodás. „Úgy éreztem, hogy ilyesmit én is szívesen végeznék, és hogy alkalmas is lennék rá. Közben pedig Szabó Gyula professzor megkérdezett, elvállalnám-e a demonstrátori szerepet a Kórélettani Intézetben – és ha így megtisztelt ezzel, már semmiképp sem mondtam volna nemet!”

 

 

István tehát a Kórélettani Intézet demonstrátora lett, de a patológiát nézte ki magának pályájául. „A patológia egyszerre erősen tudományos, ugyanakkor klinikai jellegű ága is az orvostudománynak” – mondja. „Maga a kórélettani intézet más 'habitusú': ha sarkítva akarok fogalmazni, azt mondom, dinamikusabb. Ezt is nagyon szeretem; viszont úgy érzem, a kórélettan nekem inkább jó alapot nyújt a patológiához. A kórélettan arról mesél el sokat, hogy hogyan alakul ki egy betegség, míg a patológia magával az eredménnyel foglalkozik” – magyarázza. Kiderül, az is vonzza, hogy a patológus orvosnak nagyon sokrétű és számos területről származó tudásra van szüksége. „Az orvoslásnak ebben az ágában minden benne van. Egy jó patológus a legjobb orvos. Van is erről egy közszájon forgó vicc az orvosok között: tudniillik hogy a patológusok mindent tudnak, csak későn…”

A patológia berkeiben Iványi Béla professzor kalauzolja Istvánt: legutóbb egy másfél hónapig tartó közös munkában vettek részt – rengeteg hasznos tapasztalatot volt hát módja szerezni. Ez azonban nem csupán a szakmai tudásra vonatkozik; hiszen a „prof” igazi oktató – mondja István: foglalkozik a hallgatókkal, segíti őket. „De ugyanezt elmondhatom Szabó Gyuláról is, ő például hetente öszszehívja a demonstrátorokat, hogy cikkeket vitasson meg velünk, sőt a kutatásokba is igyekszik minél inkább bevonni bennünket.”

Meghatározó tanárokból tehát úgy tűnik, nincs hiány. Ötödévesként pedig egyre közelebb is kerül már ehhez a világhoz: a kutatás, tanítás miliőjéhez. No és a döntéshez is, hiszen szakosodni kell. „Nehéz ilyenkor kizárni a személyes tényezőket” – vallja István. „De mégsem mehet az ember minden olyan szakirányra, ahol szimpatikusak a tanárok. Talán a hatodév megkönnyíti majd a választást, hiszen szinte csak gyakorlataink lesznek a klinikai intézetekben. Persze az is lehet, hogy a választék csak nehezíti az ember döntését...” – magyarázza megint  nevetve.

Istvánban azonban már érlelődik a döntés: a szegedi Patológiai Intézetet kiemelkedően jónak tartja, egyrészt a kiváló infrastruktúrája, másrészt az ott dolgozók munkája miatt. Azonban külföldre is kacsintgat: ha egy módja lesz rá, Angliába mindenképpen szívesen ellátogatna. „Érdemes körülnézni más országokban, tapasztalatot gyűjteni. Bennem megvan ehhez egy nagy adag kalandvágy: akkor is mennék, ha itthon az orvosok jól keresnének és megbecsültek lennének – így viszont egy kis löket az is, hogy idehaza ezen a téren nem megy minden úgy, mint a karikacsapás” – mondja.

 

A KAPU

István szívesen kipróbálná magát az orvoslás különböző területein – egyik álma az intenzív osztályon dolgozni. Ugyanakkor tudja, nincs mód minden területtel foglalkozni, ami érdekli az embert az egyetem alatt. ”Ezeket a kisebb-nagyobb kompromiszszumokat meg kell kötni, hiszen ha mindent meg akarnék tanulni, ami foglalkoztat vagy amire kíváncsi vagyok, még harmincöt éves koromban is az iskolapadot koptathatnám, ezt pedig nem tehetem. Ráadásul nem lehet mindenhez érteni az orvostudományon belül, ezzel tisztában kell lennie egy orvostanhallgatónak. Persze nem könnyű meghozni ezeket a döntéseket. Egy barátom fogalmazott úgy, hogy kénytelenek vagyunk becsukogatni néhány kaput, hogy végül nyitva maradjon annak a kapuja, amivel igazán foglalkozni szeretnénk..”

 

 

Pedig nem mindig készült orvosi pályára – sőt, harmadikos gimnazista koráig ha valami, hát orvos nem akart lenni. „Úgy gondoltam, nincs szükségem arra a nagy felelősségre, amivel ez a pálya jár. Azután jött egy unalmas nyár, és elgondolkodtam rajta, hogy eddig alig vettem valamit komolyan; miért ne próbálnék meg mégis valami felelősségteljeset. Azon a nyáron olvasgattam Schopenhauert, Kantot, József Attila verseit, de nem foglalkoztam komolyan az irodalmi pályával. Ezek inkább csak segítettek abban, hogy merjem vállalni a felelősséget, merjek 'felnőttesebben' gondolkodni, és hogy ébredjek fel, mert itt az ideje meghozni életem talán első igazán nagy döntését. Főleg Schopenhauer önbizalmat is adott nekem akkoriban.” Ahogy fogalmaz, az ember egésze érdekelte igazán, ezért eleinte pszichiáter szeretett volna lenni, de ahogy fejtegette azt a bizonyos rejtvényt, egyre több terület tárult fel a számára, és így jutott el a patológiáig.

Egyetemistaként viszont nehéz megtartani egy olyan ritmust, ami a cikkolvasásnak, kutatásnak is kedvez – vallja István: már továbblépne. „Most már úgy érzem, jó lenne reggeltől délutánig belemerülni valamibe, egy adott témával foglalkozni: minél hamarabb igazi munkaként végezni ezt.”