Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

„Egyértelmű volt, hogy őserdőbe szeretnék menni” – kezd bele a maratoni kirándulás leírásába a negyedéves biológushallgató, aki két évig végzett etnofarmakológiai kutatásokat a dél-amerikai országban. Az etnofarmakológia egy határtudomány az etnológia, azaz néptudomány és farmakológia, azaz gyógyszerészet között. Népi gyógyszerészet, így is lehetne nevezni, ami voltaképpen arra kíváncsi, hogyan használják az állatokat és növényeket a népi gyógyításban. Zsanettet gyerekkora óta elsősorban a gyógyhatású növények érdeklik, két, kulturális antropológiával foglalkozó társával együtt ezek miatt vállalkozott a nagy útra.

 

Hajdu Zsanett 1982-ben született Kemecsén. Érettségit a nyíregyházi Krúdy Gyula Gimnáziumban szerzett. 2000 óta a szegedi biológus szak hallgatója, 2007-ben 3. helyet szerzett az OTDK orvostudományi szekciójának gyógyszerésztudományi tagozatában. Fotó: Segesvári Csaba

 

 

„A fő szempontunk az volt, hogy legyen őserdő, legyenek indiánok, akik spanyolul beszélnek, és lehetőleg annyira olcsó legyen, hogy az megfeleljen a mi szűkös anyagi kereteinknek. Így döntöttünk Bolívia mellett” – indokolja a választást Zsanett. Ezután kezdődött el a szervezés, amit teljesen magánúton vitt véghez a három hallgató. Elsőként kutatási tervre volt szükségük; ezt Zsanett tanárnője, Mihalik Erzsébet hathatós segítségével készítette el. Majd következett a pénzgyűjtési szakasz, azaz a tervet tartalmazó cédék elküldése olyan nagyvállalatoknak, amik köztudottan támogatnak hasonló projekteket. Amikor a pénz ekként összegyűlt, már csak el kellett indulni.

„Az első élmények elég sokkolóak voltak, mert a repülőtérről a fővárosba az ottani legnagyobb nyomortelepen át vezetett az út. Szakadt, lerobbant buszok fogadtak bennünket, olyanok, amiket mi már rég a roncstelepre vittünk volna. Mindenfelé romos utakat és házakat láttunk, meg olyan fiatalokat, akiknek az arca le volt takarva úgy, hogy csak a szemük meg a szájuk látszott ki. Mint utólag megtudtuk, ők cipőpucolók voltak, öt-tizenhat éves gyerekek, akik szégyellték ezt a munkát, és ezért maszkírozták el magukat” – emlékszik vissza Zsanett a kezdetekre. Aztán a magaslati levegővel kellett megküzdeniük, merthogy La Paz 3600 méteren fekszik. A kezdeti roszszullét azonban néhány nap pihenő után elmúlt, és elkezdhettek azzal foglalkozni, amiért odautaztak.

Az Andokban töltött első fél év a kulturális akklimatizáció jegyében telt. Egy kulturális antropológustól kaptak szállást a fővárosban, akinek cserébe segítettek az uru indiánokkal való munkájában. Vendéglátójuk azt tűzte ki célul, hogy kapcsolatot teremt a Peruban és Bolíviában szétszóródott uruk között; nekik szerveztek nemzetközi találkozót. Ez az első időszak nehéz volt Zsanettnek, hiszen eleinte egyáltalán nem beszélte a nyelvet, és nem dolgozott még kultúrantropológiai területen sem. Ám egyúttal rendkívül hasznos és érdekes is volt, mert a nyelven kívül lassan megismerte azt a kultúrát is, ahol a későbbiekben kutatni akart. „A házigazdánk, aki az antropológia mellett újságírással és agronómiával is foglalkozott, rengeteget mesélt nekünk, vitt minket mindenhová, és figyelmeztetett arra, hogy mit csinálhatunk, és mit tanácsos inkább elkerülni. Azt kifejezetten hangsúlyozta például, hogy a viccelődést felejtsük el, merthogy ott egészen másfajta humor működik. A mi postásvicceink halálos sértésnek számítanának Bolíviában, az viszont teljesen természetes dolog, hogy egymás testalkati változásait kommentálják. Ha azt hallod, hogy  'jé, milyen kövér vagy ' , arra nem az itthon megszokott módon kell reagálni.”

 

 

A két antropológushallgató munkája fél év elteltével véget ért. ők hazautaztak, Zsanett számára viszont csak akkor kezdődött az igazi feladat. Egy néhány száz lelkes amazóniai kis faluba került, ahol előtte még senki nem végzett etnofarmakológiai kutatásokat. ő sem ezzel kezdte mindjárt: eleinte az ottani teknősöket tanulmányozta a nemzeti park megbízásából. Ez az első átmeneti hónap elengedhetetlen volt ahhoz, hogy kialakuljon a közös munkához szükséges bizalom közte és a helyiek között. Csak azután láthatott hozzá az interjúk elkészítéséhez, hogy megismerte a falu lakóit.

„Nagyobb családokról van szó, hat-hét gyerekkel, akik földművelésből és állattartásból élnek. Hatással van már rájuk a nyugati világ, ők is DVD-zni szeretnének, és kólát inni, de ugyanakkor tartják a hagyományaikat is. Belátják, hogy ha például fáj a fejed, egyszerűbb egy fejfájás csillapítót bevenni, mint szedni a mezőn egy adag növényt, és teát kotyvasztani belőle – de egyúttal vannak gyógyszerek, amik helyett akkor is inkább gyógynövényt használnak, ha a gyógyszer ingyen van” – mondja Zsanett, akinek végül is összesen 135 gyógynövényt sikerült dokumentálnia a faluban töltött öt hónap alatt.

Meséli, akkoriban egy családnál étkezett viszonzásul azért, hogy érkezésekor nekik adta a nemzeti parktól kapott, másfél hónapra elegendő élelmét. „Csináltam velük mindent, amit ők: miközben végeztem a magam kis munkáját, mentem velük rizst aratni, rőzsét szedni, tehenet terelni a szavannán, és néha kukoricát őröltem vagy főztem. Úgy kezeltek, mint egy családtagot, ha megbetegedtem, ápoltak”. A jó kapcsolat minden bizonnyal annak is az eredménye volt, hogy Zsanett igyekezett viszonozni a helyiek segítségét. Fotózta és dokumentálta azokat a területeket, amiket a helyiek érdemesnek találtak erre, majd az eredményt továbbküldte utazási irodáknak, hogy ezáltal is fejlődhessen a térség turizmusa. „Egy ilyen munka csak akkor működhet jól, ha a két fél kölcsönösen ad egymásnak” – vallja.

Kiderül, egyetlen egyszer volt honvágya – igaz, hogy az két hónapig tartott. „Akkor rosszul mentek a dolgok: a védőoltás ellenére elkaptam a hastífuszt, elfogyott a pénzem, és még hivatalos gondjaim is voltak.” Nemzetközi egyezmények egész sorára volt szükség ugyanis ahhoz, hogy beazonosítás céljából bevihesse a vizsgált növényeket a faluból a városba. A biokalózkodás elkerülése érdekében engedély kellett a falutól, a rezervátumtól, a nemzeti parktól, ami voltaképpen finanszírozta a munkáját, sőt még a szegedi egyetemtől is. (Itt megint csak Mihalik tanárnő sietett a segítségére.) „Nem volt könnyű, de tudtam, hogy amiért kimentem, azt szeretném végigcsinálni.” És ez sikerült is: egy nagyváros természettörténeti múzeumában botanikusok segítségével azonosították be az öszszes gyógynövényt.

 

SZABADIDŐ

Zsanett szabadidejében amatőr szinten barlangászik, sziklát mászik, szeret túrázni, olvasni, moziba és színházba járni. Az Eötvös Loránd Kollégiumban tagja a kollégium bizottságnak, és az Eötvös Esték keretében előadások szervezésében is részt vesz. Sőt, mindezek mellett még arra is jut ideje, hogy hazánkba látogató spanyol vadászoknak tolmácsoljon.

 

 

Zsanett ma – szintén Mihalik Erzsébet javaslatára – a gyógyszerészkar Farmakognóziai  Intézetében szakdolgozik Hohmann Judit intézetvezető témavezetése alatt. Kinti tapasztalatai és itthoni szakirodalmazó munkája alapján írt dolgozatával harmadik helyezést ért el a tavalyi OTDK-n. „Lehet munkának is nevezni, de ez inkább szerelem” – mondja a kutatásairól. A kérdésre, hogy viszszamenne-e Dél-Amerikába, határozott igennel felel. Mi több, készül is vissza. Lelkesen mesél egy közeli brazíliai kongresszusról, a világ legnagyobb etnofarmakológiai találkozójáról; épp most gyűjti a pénzt, hogy kiutazhasson. Fontos lenne, mert egyetlen szál növényt sem hozott haza, amit itthon tovább vizsgálhatna. „Megtehettem volna illegálisan, de ezt semmiképp nem akartam. Azok az emberek megbíztak bennem.” Így hát egyetlen lehetőség marad: nemzetközi munkakapcsolatokat kiépíteni a növények beszerzéséhez, például egy konferencia keretében. Ha az elhivatottságon múlik, ez az út is biztosan sikerülni fog.