Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Ennyit persze én is sejtettem, ezért nem elégedtem meg a szűkszavú válasszal. További kutatásaim kimutatták, hogy tuba nevű hangszer – minő meglepetés – már az ókori Rómában is létezett. Ez bronzból készült, és nem kisebb, mint egy-másfél méter hosszú volt. Nagy súlya miatt a korabeli ábrázolások szerint a játékos egyik kezével a fúvókát szorította az ajkaihoz, miközben a feje fölé emelt másik kezével a tölcséres részt tartotta egy lánc segítségével.

 

 

 

 

„Tényleg létezett ilyen hangszer, de az, amit ma tubának hívunk, nem ebből származik” – pontosítja frissen szerzett ismereteimet Papp Miklós, az együttes egyik tagja, miután megérkezem a kvartett próbatermébe. „A tuba igazából akkor született, amikor Wagner az 1830-as években megrendelt egy olyan hangszert, amivel biztosítani lehetett a mély  basszushangzást a zenekarokban. Ez testesítette meg Fafnert, a sárkányt. ”
Ennek a „sárkánynak" több különböző fajtája is megtalálható a Zeneművészeti Kar  egyik termében, ahol az együttes rendszeresen gyakorolni szokott. Az otthonos „kuckó” évek óta a tubásoké: a falon hangszerek képei, oklevelek, újságkivágások. A szomszéd termekből áthallatszik a legkülönfélébb hangszerek kaotikus zümmögése. A hangzavar a legkevésbé sem zavarja a fiúkat, láthatóan jó hangulatban vannak, az asztalon vacsora nyomai, a beszélgetés alatt pedig számos ismerősük kopog be csak úgy beköszönni.

 

 

Wagner elnevezése találó: a nem éppen pihekönnyű hangszert nem csak tartani, de fújni sem könnyű. „Hát igen, ehhez kell egyfajta fizikum meg jó erős rekeszizom” – mondja Kalmár Gergely József, s kérdésemre, hogy hogyan edzenek, már mutatják is a légzőgyakorlataikat. Fejlesztő hatású például a „függönyfújás” (jó kétméternyire oda kell állni az ablak elé, és akkorát fújni, hogy a függöny lebegni kezdjen), illetve a „papírlapfújás” (egy falra helyezett papírlapot kell fújni teli tüdőből úgy, hogy az a lehető legtovább fent maradjon). De hasonló célt szolgál az elsőre kicsit riasztónak tűnő „gyomoröklözés” is, amikor ököl segítségével kell hirtelen nagy mennyiségű levegőt kipréselni a hasból. Mindezt valójában csak kezdetben tanácsos szigorúan végezni, utána már a gyakorlás mennyisége kompenzál. (Dohányosoknál dupla adag.)
A tagok valamennyien kisgyerekkoruk óta foglalkoznak zenével, némelyikük már hatéves kora óta. Persze nem rögtön tubával kezdték: először jött általában a furulya, majd a tenorkürt, s végül, amikor az ő fogalmazásuk szerint már „felnőttek a feladathoz”, következett a tuba. A választást mindegyikük mással indokolja: volt, akinél nem szólt jól a kürtön a felső regiszter, így jött a váltás ötlete, volt, akinek helyettesítenie kellett a zeneiskolát elhagyó egyetlen tubást, s volt, aki a tanárától irigyelte el a „nagy, fényes és csillogó” hangszert. Ma a négytagú együttes testesíti meg az egész szakot az egyetemen: mindössze ők tanulnak tubatanár, kamaraművész szakon az intézményben.

 

KONCERT

Aki kedvet kapott ahhoz, hogy személyesen is meghallgassa a kvartett egyéni hangzásvilágát, annak március 6-án 19 órakor alkalma lesz rá a Móra-kollégiumban!

 

 

A csapat eleinte csak közös kamarazenélés címén gyűlt össze alkalmanként, vizsgára való felkészülés céljából. Utána viszont komolyabbra fordult a dolog: „Élveztük azt, hogy együtt vagyunk, ezért elkezdtünk intenzívebben, több órát gyakorolni” – mondja Hurta József, a második évfolyam egyetlen hallgatója. Azóta hetente kétszer próbálnak, összesen négy-hat órát – s ehhez adódnak még hozzá az egyéb hangszeres órák és az egyéni gyakorlás. Lazítani tehát nincs sok idejük, mert emellett még többen dolgoznak és tanítanak is az együttesből. (Az egyik tanítvány például húszéves egyetemista, akit hétévnyi gitározás után egyebek mellett éppen a jó közösségi élet csábított a fúvósokhoz.)
A kvartett egyelőre még csak pályafutása elején tart (eddig a vizsgákon kívül csupán kollégiumi fellépéseken próbálták ki magukat), a tagok céljai viszont annál nagyra törőbbek. Készülnek Brnóba egy nemzetközi szólóhangszeres versenyre, illetve Debrecenbe és Fehérgyarmatra is egy-egy hazai megmérettetésre. Utóbbi már csak amiatt is nagy kihívás lesz, mert Huszár Lajos, A csend című opera szerzője külön darabot ír majd számukra erre az alkalomra. A versenyen ugyanis előírás egy magyar darab eljátszása, a jelenleg létező hazai műveket viszont nem kifejezetten erre a felállásra írták, ezért azokat problémás lenne eljátszani. „Szűk hangterjedelemben tudunk csak játszani, és ráadásul az is mélyen van és összebúg” – világít rá a nehézségekre Magyari András.

 

 

A speciális hangzásra darabot komponálni tehát nem egyszerű feladat. Még a külföldi művek közül sem lehet nagyon válogatni, inkább csak átiratok léteznek. Eredetileg fuvolára, fagottra, csellóra vagy bármilyen más hangszerre komponált darabokat formálnak át „tubanyelvre”. Ezek néha jobban is szólnak, mint az eredeti, a fiúk legalábbis némi bevallott elfogultsággal ezt állítják.  A megfelelő eredményhez azonban jelentős erőfeszítés szükséges, hiszen ami egy csellistának apró csuklómozdulat, az egy tubásnak óriási fizikai munka. Tíz ujjat kell itt öttel helyettesíteni.
Aki ezek után azt gondolná, hogy a „gyengébbik” nem nem képviselteti magát a tubások körében, az viszont nagyon téved. A lányok nem csak hogy jelen vannak az élvonalban, de a nemzetközi versenyeket egy ideje egy tizennyolc éves, filigrán amerikai hölgy nyerte meg. (Nemrég Magyarországon is járt, a 2004-ben megrendezett hazai versenyen is ő győzött. A próbaterem falán plakát emlékezik meg az eseményről.)

 

NÉVJEGY

Magyari András 2003-ban érettségizett a kiskunfélegyházi Móra Ferenc Gimnáziumban, jelenleg I. éves az SZTE ZMK tubatanár és kamaraművész szakán. Hurta József  a budapesti Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolában szerzett érettségit 2004-ben, jelenleg II. éves ugyanezen a szakon. Papp Miklós a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában érettségizett 2004-ben, jelenleg III. éves. Kalmár Gergely József pedig, aki a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában érettségizett ugyanekkor, szintén III. éves.

 

 

A csapat munkáját Kecskés György, a Szegedi Szimfonikus Zenekar kürtöse irányítja. „Jól kijövünk, a tanár úr eddig nem talált kifogásolnivalót a munkánkban. Igazából önálló felkészülésre próbálja nevelni az együttest, hiszen akkor sem lesz már ki felügyeljen bennünket, amikor kikerülünk az egyetemről. Az önállóság arra késztet, hogy legyen meg a véleményünk a darabról, hozzunk ki belőle valamit magunktól, s amikor ez megtörtént, ő meghallgat minket, és elmondja az ötleteit” – mondja Kalmár Gergely József. A technikai kérdésekben emellett Nagy Zsolthoz, a tubások főtárgytanárához is tudnak fordulni az együttes tagjai. Ami azonban igazán számít, az az egyéni gyakorlás, ezt semmilyen tanári segítség nem helyettesítheti – szögezik le komolyan a tagok.
A gyakorlás és a talpraesettség pedig a jövőben is kulcsfontosságú lesz, mert a kvartett a diplomaszerzést követően is szeretne együtt maradni. A következő évben nem kevesebb, mint kilenc tubás fog végezni az országban, ami – bár más karon irigylésre méltó helyzetet teremtene a munkaerőpiacon – ezen a területen nagyon soknak számít. Nincs annyi hely a magyar profi zenekarokban, ahány állásra szüksége lenne ennyi tubásnak. Még a katonazenekarokban is maximum két főre van szükség, ám ezek a helyek is be vannak telve jelenleg. Mesélik, tíz hangszeres ment el a legutóbbi meghallgatásra is, ahol csupán egy félállást kínáltak. És tanári munkára sem igen lehet számítani, mert a művészeti iskolák átszervezése a zeneiskolákat is érinti: sokat közülük bezárásra ítéltek. „Ezért igyekszünk minél többet próbálni, amíg még itt vagyunk, hátha ezt a tudást majd a későbbiekben is kamatoztatni tudjuk” – mondja Papp Miklós.
Reméljük, így lesz.