Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

„Az Európai Unió harmadik pillére, az igazságügyi és rendőri együttműködés érdekelt leginkább – ez lett az OTDK-s, illetve a szakdolgozati témám is. Olvasgattam ezen a területen, és amikor nem sikerült megtalálnom valamit, ami érdekelt, Karsai Krisztina tanárnőhöz fordultam segítségért, aki korábban már tanított engem. őt is érdekelni kezdte a dolog, így végül OTDK-dolgozat született belőle az ő mentorálásával.”

 

Törő Andrea ötödéves joghallgató 1985-ben született Szentesen. A Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumban érettségizett, majd 2003-tól a Szegedi Tudományegyetem Állam-és Jogtudományi Karának hallgatója. 2006-ban jogi szakfordítói szakképesítést szerzett az egyetem lektorátusán. 2007-ben pedig OTDK-dolgozatával második helyezést ért el a büntető eljárásjogi szekcióban. Fotó: Segesvári Csaba

 

Andrea dolgozata az európai bizonyítékátadási parancs szabályozásáról szól, vagyis arról, hogyan tudnak hatékonyabban együttműködni a tagállamok, ha egy adott ügyhöz szükséges bizonyíték egy másik országban található. Jelenleg ahhoz, hogy egy adott bizonyítékot külföldről átküldjenek, bonyolult diplomáciai intézkedések sorára van szükség. A bizonyítékátadási parancs segítségével viszont egy e-mailen keresztül elintézhető lenne mindez: tehát hatékonyabb rendszert lehetne kiépíteni. „Ez egyelőre egy tervezet, amit nem fogadtak még el: erről szól a dolgozat, öszszehasonlítja a többi nemzetközi egyezménnyel. Emellett vázolok benne egy jogesetet, tehát hogy hogyan is zajlana le hasonló ügyekben a folyamat.” Ehhez persze kutatni is kellett, jogász módra. „Át kellett néznem az öszszes hasonló tárgyú nemzetközi egyezményt; magában azonban száraz lett volna a téma; ezért volt szükség a vázolt jogesetre” – magyarázza Andrea.

Munkájának eredménye, hogy a dolgozat második helyezést ért el 2007-ben az OTDK-n. „Nem jellemző, hogy sokan TDK-znának. Azt hiszem, ez elsősorban azon múlik, hogy a demonstrátorok – magam is az vagyok – hogyan szervezik meg a TDK-üléseket” – mondja. Nekik kell elég izgalmas témákat kitalálni ahhoz, hogy az felkeltse a többi egyetemista kíváncsiságát. „A büntetőjog mint téma alapvetően mindenkit érdekelni szokott – mindig izgalmas, ha valahol vér folyik” – nevet. „Pedig ez azért nem ilyen egyszerű. Sokan visszariadnak, mert a büntetőjog nehéz tantárgy, és ahhoz, hogy az ember egy jogesetet meg tudjon vizsgálni, nagyon jól kell ismerni az elméletet.”

 

 

Andrea azt vallja, amellett, hogy a joghallgató pontosan elsajátítja az elméletet, egyfajta érzékre, ráérzőkészségre is szükség van a jogi pályán. ő maga ügyésznek készül – s a jó ügyész egyik legfontosabb tulajdonsága szerinte ez a bizonyos érzék. „Amikor egy másik emberről el kell tudnod dönteni, hogy vádat emelsz ellene vagy sem, és ha igen, milyen vádat hozol fel, az sok esetben nagyon komoly feladat. Egy-egy előzetes tanúvallomás vagy egy vádlott kihallgatása nem mindig ad elég támpontot – de rá lehet érezni a jó döntésre” – mondja. „Persze nagyon fontos az is, milyen területen dolgozik az ember. Hiszen egyazon ügyész nem tárgyal sikkasztást és emberölést is. Ha valaki gazdasági bűncselekménnyel, adócsalással foglalkozik, ott másfajta beállítottság és mentalitás szükséges, mint például az erőszakos bűncselekményeknél: az előbbinél például fontosabb komplexen átlátni az esetet. Azt hiszem, én például túl érzelmes lennék ahhoz, hogy erőszakos közösülést tárgyaljak – túlságosan megérintene. És, bár talán konzervatívan hangzik, úgy gondolom, egészen másképp hat, ha egy ilyen ügyben férfi mondja el a vádiratot” – véli Andrea.

A szakmai gyakorlat alatt alkalma volt kipróbálni is, megvan-e benne ez a bizonyos érzék. „Nagyon hasznos a gyakorlatunk, főleg így, hogy a hat hetet három különböző intézményben is eltölthetjük. A gyakorlat megkönynyítette a döntést – voltam bíróságon, ügyészségen és az Igazságügyi Minisztériumban is két-két hetet. Persze előfordult korábban, hogy a szerepeket kiosztva eljátszottunk egy-egy órán egy tárgyalást. De egészen más, amikor két hétig ott vagy egy bíró mellett, látod, hogyan osztja be az idejét, odaadja az aktáit, a keresetlevelet…” Ahogy Andrea fogalmaz, ez felelősségteljes munka – ceruzával. Hiszen mindamellett, hogy a gyakornoknak lehetősége van kipróbálni magát a különféle feladatokban, felügyeli és segíti munkáját a gyakorlatvezető, aki ráadásul folyamatosan értékel.

„Az elején nagyon megszeppentem a bíróságon a feladatoktól, aztán lassan, amikor láttam, hogy nincs gond a munkámmal, felengedtem, belejöttem. Ha jól elmagyarázzák, hogy mit várnak tőlünk, hamar bele lehet jönni, hiszen elvileg tudjuk az elméletet.” Andrea azt vallja, hogy minden ilyen megoldott gyakorlati feladat lendületet ad, előrevisz – hiszen az ember büszke arra, hogy megoldotta. „Főleg az ügyészségen volt ilyen tapasztalatom” – meséli –, „ott tényleg ráéreztem több ügyre is. A kezembe adtak egy aktát, megmondták, mire figyeljek oda, és a véleményemre voltak kíváncsiak. Ha ilyenkor utána megdicsér egy ügyész, aki már tíz éve praktizál, azt bizony nagy dolognak élem meg.”

 

APJA LÁNYA

Törő Andrea édesapja, Törő Sándor ügyészként a jogi kar, a Büntetőjogi és Büntető Eljárásjogi Tanszék oktatója is. Andrea szerint, bár nem mondja, büszke rá, hogy a lánya is a jognak ezt a területét választotta. „Sokan meglepődnek az évfolyamtársaim közül, mikor kiderül a rokonság. Engem nem zavar ez a helyzet – hiszen apukám órájára nem járhatok, és nem is vizsgáztathat. De néha szívesen köszönök neki komoly ‘Jó napot, tanár úr!’-ral a folyosón… Persze úgy érzem, meg kell felelnem – egyrészt a szüleimnek, másrészt azoknak, akik tanítanak az egyetemen, és ismerik a őket: ha róluk mint szakemberekről jó véleménnyel vannak, nem szabad rontanom a képen. Ha rosszul teljesítenék, a vizsgáztató helyében talán nekem is kézenfekvő volna öszszehasonlítani a teljesítményemet a szüleimével. Ezt mindig el akartam kerülni, így már csak ezért is muszáj volt felkészülnöm tisztességesen minden órára és vizsgára. Ez lehet, hogy nehezíti a dolgom, de úgy gondolom, megvan a jó oldala” – vallja.

 

 

Törő Andrea azt mondja, annak idején nem is jelentett kérdést a számára, hogy hová felvételizzen. „Egyértelmű volt, hogy a jogot választom. Mivel a szüleim jogászok, kiskorom óta ebben éltem – talán emiatt is van érzékem hozzá. Nekem ez a világ teljesen természetes: ez valószínűleg ugyanígy működik például az orvos családokban is – a gyerekek hozzászoknak az adott környezethez, a fogalmakhoz... A szüleim soha nem erőltették, hogy jogász legyek, de persze támogattak benne. Biztosan megvannak a hátrányai ennek a pályának is, de én egyelőre a pozitívumokat látom: arra vágyom, hogy ügyész lehessek, hogy ezen a területen dolgozhassak” – vallja.

A jogászlány tervei között szerepel a PhD-képzés elvégzése is – bár „csupán” levelező tagozaton, mert így a következő három év alatt már megszerezheti a szakvizsgát is Pesten. „Mindenképp ügyészségen szeretnék elhelyezkedni” – magyarázza. „El tudnám ugyan képzelni magam egy nemzetközi ügyvédi irodában is, de nem szeretném az öszszes időm a munkahelyemen tölteni. Persze mindenütt dolgozni kell, és ezzel nem is lenne gondom, de nem vállalnám azt a terhelést, ami egy ügyvéd napi legalább tíz-tizenkét órás munkájával jár. Emellett igencsak nehéz lenne fenntartani egy normális párkapcsolatot – és hát nő vagyok, valamikor gyereket is szeretnék szülni!” – mondja nevetve.

Így a tervei Pesthez kötik, s a szakvizsga megszerzéséig a fővárosi munka a cél. Kérdezem, alkalmasint lenne-e az édesapja munkatársa: átadná-e a tudást az egyetemen a joghallgatóknak. „Szívesen” – nevet. „De majd meglátjuk, értek-e hozzá” – teszi hozzá komolyan.