Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A 83-as buszra szálltam fel. Miért is? Hogy Alsóvárosra utazzak, Szent Ferenchez? Van ott egy cukrászda a Kapca mellett…

Azt hiszem, a busz monoton zúgása okozta a révületet. Huszonegyedik századi sámánzene a dugattyúházból. Mindenesetre mikor magamhoz tértem, már a végállomáson voltam valahol a világ végén. – Az Apostolok tanyája nevű italmérés volt valaha itt a sarkon – gondoltam. – Iszok egy sört. (A zaklatottság miatt nem mertem kapucínert kortyolni. Koffein. A maláta és a komló pedig – a népi gyógyászatban már régen köztudott – nyugtató hatású.) De a hajdani kocsmát, amit emlékeimből csak így hirtelen… elvarázsolták. Garabonciás lett. Telepakolták újra-divatos-nyolc-vanas-évekbeli bútorokkal (Petró, izé, retró), és a frissen végzett régész srác felmos a székek között, kiporolja a nagyi heverőjét, elindítja a zenét, beáll a pult mögé, és a sörcsapra támaszkodik.

Sámánzene ismét. Egy laptop, amiből mindenféle zsinór kúszik egy dobozba és még tovább. Dugattyúk helyett most a kettes számrendszer dalol. Viszont közel hasonló ütemben, mint a hengerek. Rendelek egy csapolt Staroprament (háromötven), és lapozgatom a programfüzetet.
A táncház mellett salsatanfolyam, reggae-est (nem pedig reggae-fiúk!), blues, drumm and bass és break beats party, hm. Fellép még néhány zenekar is („Chupacabra meg egy hasonlóan jó zenekar"), melyek történetére szörftúrát szerveztem volna (cyber), csakhogy épp a buszon ülök, reggel hét óra, autópálya (Pest felé), és a töltőtollam nem tud csatolni semmilyen fájlt sehova, és a Google is reménytelen. A laptopom meg nem találom (talán, mert nem is volt soha). Ezért csak ajánlani tudom, hogy van egy „Vendéglő a világ végén”, ahonnan csak egy valamit hiányoltam: a Frittmann rozét. De ez már privát ügy.

 

Garabonciás. Vadkerti tér, a 83-as végállomása