– Mennyire van igény a régészkedésre manapság?
– Ami a hallgatókat illeti, ők rengetegen jelentkeznek. A mi időnkben a tízfős évfolyam soknak számított, jelenleg harminc-negyven elsőssel indul a szegedi szak. Ezért is lenne jó, ha visszatérhetnénk a szóbeli felvételiztetéshez, ahol nem azt mondom, hogy rögtön kiszúrnánk, hogy kiből lesz jó szakember, de ki tudnánk szűrni azokat, akik a kalandfilmek miatt jelentkeznek ide. Amikor én felvételiztem, az volt a bizottság első kérdése, hogy hány ásatáson voltam már. Manapság tőlünk függetlenül dől el, hogy kit veszünk fel. Meglátjuk, hogy mit hoznak a következő évek, de úgy vélem, a mi szakmánknak is jót tenne, ha nem a bolognai képzésben végeznék a fiatalok. A mai gyerekeknek sem ártana, ha eljutnának egy-egy ásatásra, hogy tisztában legyenek azzal, hogy mit vállalnak. A régészetnek nem csak a romantikus oldala létezik – nem merül ki a kincskeresésben. Sokszor kemény fizikai munkát jelent, esőben, tűző napon, jó és rossz időben egyaránt dolgozni kell a szabad ég alatt.
|
Wolf Mária régész 1955-ben született Miskolcon. Az ELTE-n szerezte meg diplomáját 1979-ben latin-régész szakon. 1984-ben védte meg bölcsészdoktori disszertációját. 1987 és 1999 között a borsodi földvár feltárását vezette, 1995-ben munkatársaival megszervezte a honfoglalás 1100. évfordulója előtt tisztelgő kiállítást. 1997-ben térinformatikai szakképesítést, 2009-ben az SZTE BTK Medievisztikai Tanszékén PhD-fokozatot szerzett. 2008 óta az SZTE BTK Régészeti Tanszék munkatársa. Fotó: Segesvári Csaba |
---|
– A Szegedi Tudomány-egyetemen mennyire gyakorlatorientált a régészképzés?
– Van kötelező gyakorlat, és meg is kell tanítanunk a diákokat bizonyos alapvető dolgokra, hogy ne az első ásatásán derüljön ki, nem tudja, hogyan kell kézbe venni egy-egy szerszámot. Emellett fel kell őket készíteni arra is, hogy gyakran szorítani fogja őket az idő, és szinte éjt nappallá téve kell dolgozni. Persze sok tényező befolyásolhatja egy-egy munka hosszát, de azért az fontos, hogy a gyerekek tisztában legyenek vele: ha kikerülnek az életbe, akkor az nem arról fog szólni, hogy beülünk egy gödörbe, és homokozunk. Itt bizony teljesíteni is kell. Meg kell tanulniuk egyrészt a dokumentálást, aminek szigorú szabályai vannak, és azt az ügyintézést is, ami egy ásatással jár. A nagyberuházásos ásatásoknál meg van szabva, hogy hány nap alatt kell végezniük a munkával, ezért nem is vehetjük zokon a kollégáktól, ha nem szívesen várják a pályakezdőket.
– Amikor ön volt pályakezdő, ez hogyan zajlott?
– Akkor még lassabb tempója volt a munkának, nyugodtabb körülmények között lehetett dolgozni – persze ez azzal járt, hogy nem haladtunk túl gyorsan. Annak a munkastílusnak is megvolt az előnye és szépsége, a nagyberuházásos ásatásoknál viszont az összefüggéseket jobban át lehet látni. Hogy konkrét példával éljek: fel lehet tárni egy teljes települést vagy temetőt, ami ugye régebben ritkán fordult elő, mert általában csak egy piciny szegletével tudtunk foglalkozni egy-egy ilyen területnek – részint az anyagi keret szűkössége miatt. A mai hallgatóknak a gyorsabb munkatempóhoz kell hozzászokni, fel kell nőniük ehhez a feladathoz. Persze ez az időszak el fog múlni, véleményem szerint a következő tizenöt-húsz év fog erről szólni, mert az autópályák és a hozzájuk tartozó létesítmények megépülnek, és utána vissza fog térni a régi kerékvágásba a régészeti munka is.
– Önnek volt lehetősége az egyetem előtt tapasztalatot szerezni?
– Egy évig dolgoztam a miskolci Herman Ottó Múzeum Régészeti Osztályán, így bepillanthattam a „kulisszák mögé”. Raktáron is dolgoztam, dokumentációt végeztem, ásatásra jártam, és nem ment el a kedvem. Már korábban is régész akartam lenni, mindig szerettem a történelmet; ezt annak is köszönhetem, hogy nagyon jó tanáraim voltak általános és középiskolában is. Mivel soha nem voltam a szobatudós fajta, nem az elméleti része vonzott a tudománynak. Nem bántam meg, hogy ezt a szakmát választottam, mert meg tudom találni az egyensúlyt a konkrét gyakorlati és az elvont elméleti munka között.
– A tanítás mellett ásatásokra jut ideje?
– Szerves részét képezi az életemnek, és nem is szeretnék lemondani róla. Hódmezővásárhely mellett van egy hatalmas homokbánya, ahonnan az útépítkezésekhez használják fel a homokot. Tavaly négy hónapon keresztül folyt ott egy tanszéki ásatás; jelenleg szünetel ugyan a munka – elsősorban anyagi okok miatt –, de remélhetőleg folytatódni fog. Több szempontból is kiváló a lelőhely: egyrészt nem csak egy korszakból származnak a leletek: a népvándorlás korából, a bronzkorszakból, legtöbb pedig az én kutatási területemről, az Árpád-korból. Másrészt közel van Szegedhez, így a hallgatóknak lehetőségük nyílik arra, hogy sok időt töltsenek el avval, hogy tapasztalatokat szerezzenek a szakmájukban. Az anyag majd a hódmezővásárhelyi múzeumba kerül, addig belekóstolhatnak az ásatásokon való részvétel mellett a feldolgozásba is.
– Gyakran találkozunk azzal a véleménnyel, hogy a bölcsésztudományok ideje lejárt. Ön szerint szükség van arra, hogy a régészet lépést tartson a divatos vagy manapság népszerű szakmákkal?
– Úgy gondolom, hogy egy bölcsésznek más a feladata, mint egy informatikusnak vagy egy orvosnak. Egy színház, zene, irodalom nélküli világ üres lenne; ezek nélkül nincs általános műveltség – ugyanez a helyzet a történelemmel is, amelynek mi a szó legnemesebb értelmében a segédtudománya vagyunk. Az a nép pedig, amelyik nem ismeri a múltját, nincs tisztában sem a jövőjével, sem a jelenével. Ezt az értékválságot – amely nem csak Magyarországra jellemző – kellene megoldanunk, utána tudunk továbblépni.
– Manapság egyre kevesebben járnak múzeumba, az emberek nem szívesen szánnak időt „egy marék cserépre”. A leleteket kell-e, és lehet-e úgy tálalni, hogy érdekesebb legyen a nagyközönség számára?
– Felgyorsult világunkban annyi látnivaló van, annyi képi információ ér minket, hogy evvel nehéz versenyezni. Persze a múzeumok próbálnak lépést tartani a korral, itt a különböző rekonstrukciókra, makettekre, interaktív részlegekre, kivetítőkre gondolok. Ezek rendszerint népszerű részei szoktak lenni egy-egy tárlatnak. Ettől függetlenül én úgy gondolom, hogy magukat a tárgyakat is meg kell nézni, és ez a körítés – ami egyébként roppant hasznos – arra kell, hogy szolgáljon, hogy felhívja a figyelmet az adott leletre. A tárgyak szeretete igenis hozzátartozik az emberi kultúrához; egy szép üveget, egy kertet vagy egy szobrot elmegyünk és megnézzük. Miért ne néznénk meg ugyanígy egy őskori cserepet? Ezért ezt én álproblémának tartom, mert avval nem tanítjuk meg a gyerekeket semmire, hogy minden az „ölébe pottyan”. Az tényleg a legegyszerűbb, hogy leültetjük a számítógép elé, és azt mondjuk neki, hogy foglald el magad – csak nem vezet semmire.
ŐSZINTESÉG |
---|
Wolf Mária és Révész László tanszékvezető több mint húsz éve dolgoznak együtt: közösen kutatták a Bodrogköz településtörténetét, részt vettek az „őseinket felhozád…A honfoglaló magyarság” című kiállítás megszervezésében, jelenleg pedig együtt tanítanak Szegeden. „Jó munkakapcsolatunk kulcsa az őszinteség” – mondja a tanárnő. „Persze azt is fontos, hogy hasonló teherbírású emberek dolgozzanak együtt, különben nem lennének hatékonyak. Mégis, az is csak akkor működhet igazán, ha megmondják egymásnak az igazat. Ez sokszor ellentétekhez vezethet – a végén viszont szakmailag gyümölcsöző lesz a közös munka.” |
– 2002-ben az ön tervezésével nyílt meg az első Árpád-kori régészeti park.
– Ez volt a nagy álmom és egyben a nagy csalódásom is. Több minisztériumnál is próbálkoztunk, de sajnos nem kapunk elég támogatást ahhoz, hogy fenn is tudjuk tartani a létesítményt. A megnyitásnál elég nagy volt a népszerűsége, de sajnos a karbantartáshoz nincs elég anyagi fedezetünk, anélkül pedig nem megy. Pedig az a hely megfelelő lenne például a kísérleti régészetnek: életmódtáborokat tartottunk is ott egy időben, a gyerekek jurtában laktak, magukra főztek, eszközkészítést tanultak. Most különböző mesterségeket mutatunk be az egyes épületekben, de karámok is vannak, ahol korabeli, őshonos állatokat tartanak. A park jelenleg is üzemel és látogatható, csak sajnos nem azon a színvonalon, amelyen kellene.
– Ami a nagy álmokat illeti: a borsodi földvár feltárását is vezette.
– Ez több mint tízéves munkám volt, és az egyik legnagyszerűbb lehetőség az életemben – hálás vagyok a sorsnak, hogy ez megadatott nekem. A borsodi földvár egy államalapítás kori megyeszékhely volt. Feltárása hosszú, nehéz munka volt, sok leletanyaggal, amelyek részben a 10., részben a 11-12. századból származtak. Korábban is a középkor volt a kutatási területem, de ennek a munkának a hatására fordultam az Árpád-kor irányába. Ebből az időszakból viszonylag kevés települést tártak fel, részben anyagi okokból, részben mert nem szabadon kutathatóak a területek, például városok állnak rajtuk. Jelenleg kiadás alatt áll a téma német nyelvű monografikus feldolgozása, utána, remélem, magyarul is sikerül majd kiadnunk.
Tóth Ilona
Katedra ,