Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Az első biztosan az lenne, hogy az érettségi után úgy döntöttem, egy évre kimegyek Németországba au-pairnek. Ezt a lépést a mai napig mind szakmai, mind magánéleti szempontból meghatározónak tartom. Utóbbi téren azért, mert ha az ember tizennyolc évesen egyedül áll helyt egy idegen államban úgy, hogy lehetőleg közben még boldog is, az már önmagában értékes tapasztalat. Szakmai szempontból pedig azért, mert akkor tanultam meg jól németül. Ennek nagy szerepe volt abban, hogy később büntetőjoggal kezdtem foglalkozni, mert ebben a tudományban még a jelenlegi állás szerint is ez az alapvető idegen nyelv.

– Ez így van, nem is engedtek el egykönnyen otthonról. A családom ragaszkodott hozzá, hogy csak úgy indulhatok el, ha már előtte felvesznek az egyetemre. Emlékszem, az édesanyámmal Bajáról zarándokoltunk át Szegedre, hogy a felvételi után külön kérelemmel engedélyeztessük az évhalasztást. Jóllehet még az elején jártunk a rendszerváltásnak, világos volt mindenki számára, mennyire fontosak a külföldi tapasztalatok. Ezért lehetett végül a családomat is meggyőzni. S mivel Baján jelentős a német ajkú kisebbség, ott ezek a lehetőségek adottak voltak már akkor is.

 

Karsai Krisztina 1990-ben érettségizett a bajai III. Béla Gimnáziumban. 1996-ban szerzett jogi diplomát a József Attila Tudományegyetemen, 2004-ben az SZTE-n kapta meg a doktori fokozatot. 1998 és 2000 között elvégezte a Potsdami Egyetem német gazdasági jogi képzését. 2005 óta docens a szegedi Állam-és Jogtudományi Kar Büntetőjogi és Büntető Eljárásjogi Tanszékén. 2004-ben megnyerte a Deák Ferenc-ösztöndíjat, 2006-ban a Humboldt-ösztöndíjat. Felsőfokon beszél németül, középfokon angolul, oroszul és spanyolul. Tudományos szakterülete: magyar, európai és nemzetközi büntetőjog, összehasonlító kábítószer-büntetőjog, valamint a büntetőjogi fogyasztóvédelem. Fotó: Segesvári Csaba

 

 

– Egyetem után nemigen gondolkoztam, hogy hol szeretnék elkezdeni dolgozni, hanem rögtön idejöttem a tanszékre, és jól is döntöttem. Gyakorlatilag már néhány hónapon belül bebizonyosodott, hogy amit itt lehet és kell csinálni, az nekem tetszik, és ha van olyan, hogy valamit az embernek találtak ki, akkor nekem az egyetemi munka az. Pedig a diákévek alatt eszembe sem jutott ez az út. Azok, akik az egyetemen maradnak, többnyire mind demonstrátorként vagy OTDK-helyezettként kerülnek ide, én viszont egészen más vonalon éltem ki az energiáimat. A '90-es évek elején kezdődött a hallgatói önkormányzatok tevékenysége, én ott vállaltam aktív szerepet. Hosszú éveken keresztül voltam választott képviselő és EHÖK-tag. Fel sem merült bennem, hogy létezik olyan: tudomány vagy PhD-ösztöndíj. Az államvizsga küszöbén, mint mindenki másnak, megvolt nekem is a listám arról, milyen állásokra akarok majd jelentkezni a diplomámmal. Csak ügyészség, bíróság és önkormányzat szerepelt rajta.

– Az unokatestvérem vetette fel, hogy hallott egy PhD-ösztöndíj nevű lehetőségről, de nem igazán tudja, mi is az. Kiderítettük, hogy ez egy hároméves képzés, amelynek keretében tanítani kellene, és kutatni is egy kicsit – csakhogy én nem tudtam, mit kutassak. Elgondolkoztam, és rájöttem, hogy mindhárom főbb dolgozatomat büntetőjogi területen írtam, ezért kézenfekvő volt, hogy itt kopogtassak. Nagy Ferenc professzor úrnak első kérdése volt, hogy beszélek-e idegen nyelvet. Miután megtudta, hogy felsőfokú német nyelvvizsgám van, ha jól emlékszem, már talán azt sem kérdezte meg, milyen témában szeretnék kutatni, rögtön a papírok beadására bátorított. Ha úgy vesszük, ez egy teljesen hirtelen döntés volt részemről, de azóta sem kérdőjeleződött meg.

 

 

– Németországhoz azóta is nagyon kötődöm, kétszer is töltöttem ott hosszabb időt. Ezek közül nehéz lenne választani, inkább elmondom mind a kettőt. Az első egy öt hónapos gyakornoki program volt a német parlamentben, melynek során a parlamentben folyó összes munkába beleláthattunk, és emellett a bonni egyetemre is bejárhattam, ahogy az irodai munkám engedte. Ezenkívül rengeteget utaztattak bennünket, megismertük szinte az egész országot. A parlament a mai napig nagyon komolyan veszi ezt a programot: időt és pénzt invesztálnak fiatal külföldi értelmiségiek képzésébe, akik a közeli országok vezető állásait fogják egyszer betölteni. Úgy gondolják – szerintem jogosan –, hogy azok, akik egy ilyen programban részt vesznek, mindig is kötődni fognak Németországhoz, így megtérül a befektetés. Egy darabig gondolkoztam is azon, hogy valami hasonló munkát vállalok itthon, de aztán mégis a tudomány győzött. Utólag nézve így ez az út inkább kitérőként értékelhető a pályámon, mégis a kinti élmények és baráti kapcsolatok miatt fontosnak tartom. Viszont 2006-ban újra elutaztam Németországba, és ez az alkalom már valóban jelentős állomásnak mondható. Amikor az ember bekerül egy büntetőjogi tudományos műhelybe, és beszél németül, akkor általában mindenki tudja, hogy az illetőnek előbb-utóbb el kell mennie Humboldt-ösztöndíjra. Mert az a legjobb, a legnívósabb, a non plus ultra ezen a területen: ezzel az a címke, amit az ember a homlokán hord, valahogy már más színű lesz. Tehát ha úgy vesszük, döntés volt ez, hiszen senki nem nyerheti meg az ösztöndíjat anélkül, hogy megpályázná, de ugyanakkor mégsem volt igazi választás. Tudták ezt a családom tagjai is, akik éppen ezért maximálisan támogattak.

 

 

– Azt hiszem, ezekhez a dolgokhoz rugalmasság kell, és nem kellene olyan görcsösen ragaszkodni az itthon megszokotthoz. A fiam már a második héten elkezdett óvodába járni, és sem akkor, sem később nem tapasztaltam rajta olyan tüneteket, hogy roszszul érezte volna magát. Nem volt igazán gondja a nyelvvel, ha a többiek labdáztak, ő is beállt, ha a többiek fogat mostak, ő is ment velük. Az ottani gyerekek még élvezték is, hogy elmutogathatják neki, mi mit jelent. Egyébként nagyon segítőkész volt mindenki akár az óvodában, akár a munkahelyemen. Amíg a gyerek óvodában volt, én is csak addig dolgoztam. Azt kutattam, milyen hatások érték a magyar büntetőjogot az európai integráció kapcsán, ami azért érdekes, mert ez a téma egyáltalán nem volt része a magyar szakirodalomnak. Az érdekelt elsősorban, hogy azok a változások, amiket a magyar büntetőjogban addig érzékeltünk a jogharmonizáció hatására, hogyan jelentkeztek az alapító Németország jogrendszerében; hasonló eredményekre jutottak-e ott az integráció során, mint amit mi itthon prognosztizáltunk. Megérte a kutatás, mert rendkívül sok szakirodalomhoz hozzájutottam, és rengeteg anyagot hoztam haza, aminek egy részét máig sem sikerült még feldolgoznom. Sikerült német publikációt szereznem, és magyarul is több tanulmány született meg. És persze ismét sokat tanultam emberi téren is. A búcsúztatómon azt mondtam a német kollégáknak, hogy az első alkalommal, amikor fiatalként éltem Németországban, megismertem saját magamat. Másodszor a sok utazás révén megismertem magát az országot, harmadjára pedig – talán éppen azért, mert gyerekkel voltam – a német emberhez kerültem közelebb. Olyan családok nyíltak meg előttem, amikkel azelőtt kizárólag szakmai kapcsolatba kerülhettem volna. És sokat tanultam Walter Gropp profeszszortól is, akit talán nevezhetek második mesteremnek.

– Andrea sokáig volt demonstrátor a tanszéken, több dolgozatának voltam a konzulense, így viszonylag sok időt töltöttünk együtt. ő inkább angol területen van otthon, ezért nyelvi téren kölcsönösen segítettük egymást. Nagyon remélem, hogy komolyan gondolja a doktori terveit, és olyan témát választ majd, ami hozzám kötődik, így továbbra is együtt tudunk dolgozni.

 

 

– Nem, ez jóval régebbi ismeretség. Láttam egyszer egy amerikai filmet, ami egy egészen banális szerelmi történetről szólt, de a szál egy egyetemi retorikaverseny köré szövődött. Ez nekem nagyon megtetszett. Elkezdtem utánanézni a dolognak, és kiderült, hogy ez egy rendkívül hasznos módszer: egyfajta készségfejlesztés is, de mivel a vita tartalmi kérdésekről folyik, nagy tárgyi tudást is lehet szerezni általa. Ez a fajta vitázás, amiben egy állító és egy tagadó csapat érvel egy-egy tételmondat alapján, alapvető eleme az amerikai oktatásnak. Magyarországon a Soros-alapítvány is támogatott régebben hasonló versenyeket, sőt még néhány kiadvány is megjelent a témában, de '98 tájékán mindez abbamaradt. Én felkutattam ezeket az anyagokat, amit lehetett, letöltöttem az internetről, és ezek után láttam neki a disputakurzus megszervezésének.

– Úgy látom, hogy nyitottak. Ott vannak az órákon, készülnek rájuk, és akadt olyan csoport is, amelyik a nyilvános szereplést is vállalta, még ha cidriztek is előtte egy kicsit. Egyszer egy erdélyi versenyen is részt vettünk: ott komoly egyesületek foglalkoznak a disputázással, talán azért, mert az anyanyelv megőrzésében is fontos eszköznek tekintik. A hallgatóim összességében általában elégedettek, azt mondják, profitálnak a kurzusból – és ezek az órák személy szerint nekem is felüdülést jelentenek. Örülnék, ha a karon többen is foglalkoznának hasonlóval, mert akkor a diákok közül is többen kapnának lehetőséget. Illetve az még érdekesebb lenne, ha a karok között is lehetne vitákat rendezni, mert úgy nem csak jogi kérdések kerülhetnének terítékre. Remélem, ez meg is fog valósulni egyszer.

 

DISPUTA

A disputa a nyilvános beszéd egyik modern műfaja, amelynek lényege a formai keretek közé szorított vitázás. A formális disputa alapvető tulajdonsága, hogy nem elég a két félnek önálló beszédet mondania, hanem mindkettőnek közvetlenül kell reagálnia a másik érveire, össze kell hasonlítaniuk helyzetüket a másikéval, és meggyőzni a hallgatóságot (versenyen a bírót), hogy rájuk szavazzon. A vitázás arra bátorítja a résztvevőket, hogy egy dolgot több oldalról vizsgáljanak meg, kérdőjelezzenek meg feltevéseket, kutassanak fel tényeket, és olyan logikus érveket állítsanak fel, amelyek meggyőzhetnek másokat az igazukról.

 

 

– Ó, na az egy nagyon jó dolog! Most már ez a hatodik szemeszter, amikor a hét egy bizonyos napján összeülünk a hallgatókkal tarokkot, bridzset vagy ultit játszani. Utóbbi kettőre mostanában megcsappant az érdeklődés, de a tarokkozás meglehetősen népszerű. Erről a játékról érdemes tudni, hogy igazi magyar találmány, mondhatni „hungarikum”. Független elemzők szerint az a variáció, amit mi itthon játszunk, a legnehezebb az összes közül. Ezek a komplex ütéses kártyajátékok amúgy azért jók, mert nem csak szórakoztatnak és közösséget építenek, de gondolkodtatnak is. Szellemi kihívást jelent az elsajátításuk, a gyakorlásukhoz pedig szükséges a kombinációs készség és az észszerű kockázatvállalás képessége. Ez egy nyitott társaság, bárki elnézhet, a hallgatók mellett oktatók is el szoktak jönni. Volt olyan tanítványom, aki már országos versenyre is elmerészkedett.

– Gyerekkoromban a szünidőket a nagyszüleimnél töltöttem, és ott játszottunk rengeteget a családdal. A nagyanyámnak hatalmas kártyalapjai voltak, emlékszem, fogni is alig bírtam őket. Másfelől a képek is gyönyörű színesek voltak rajtuk, ez már önmagában elégnek bizonyult, hogy beindítsa egy gyerek fantáziáját. Mivel a nagyapám akkor már nem élt, nagyanyám engem hurcolt a nyugdíjasklubba, ahol az ő partnereként játszottam. Ezért a kártya valahogy mindig a családom apai vonalára emlékeztet, és ez jó érzés. Remélem, a Licit Akadémia „kineveli” a szegedi utánpótlást, és még harminc év múlva is jókat lehet majd játszani.

– Ó, én nagyon hatékony tudok lenni. Ha feladatom van, nem hagyom, hogy a figyelmem elterelődjék, és úgy általában ügyelek arra, hogy ne legyen kevesebb a szabadidőm, mint a munka. Inkább koncentráltan dolgozom, amikor kell, de amint vége a férjem munkaidejének és az óvodának, onnantól a család kerül előtérbe. És a következő időszakban ez biztosan még inkább így lesz.