Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Ön gyakorló orvos, kutató, és emellett az egyetemen is tanít. Lehet fontossági sorrendet felállítani e három tevékenység között?
– Természetesen a betegellátás, a gyógyítás az első. Ez teszi ki a munkaidőm legnagyobb részét, de persze nagyon fontos a kutatás és az oktatás is. Mindig orvos akartam lenni, bár már nemigen emlékszem, pontosan hogyan jött az ötlet. A szüleim gyógyszerészek, de valószínűleg inkább édesapám betegsége játszhatott szerepet a döntésemben.
– Az orvostudományon belül miért éppen a neurológiára esett a választása?
– No, erre már pontosabban emlékszem. Egészen a második év végéig nagyon lelkiismeretesen tanultam, minden apró betűs tételt tudtam, de azt valahogy egyszerűen nem értettem, hogyan működik az idegrendszer. Hiába voltam tisztában a neuronok működésével, el sem tudtam gondolni, hogy ebből hogyan születik meg az agy, a gondolat, a lélek. Elhatároztam, én ezt meg akarom érteni. A tantárgyfelsorolásban kikerestem, melyik tudomány vizsgálja az agyat, és mindenféle előismeret nélkül beállítottam ide a klinikára, hogy én bizony ezzel akarok foglalkozni. Az akkori TDK-felelős persze megkérdezte, konkrétan milyen témáról lenne szó, én meg nagy zavaromban rápillantottam a lehetséges témák listájára, ahol az első helyen a neurokémia szerepelt, és rávágtam, hogy arról. Így kezdődött a tudományos munkám. Ma is úgy érzem, hogy nem is dönthettem volna jobban.

 

Klivényi Péter 1968-ban született Szegeden. A Radnóti Miklós Gimnáziumban érettségizett, majd 1993-ban szerzett orvosi diplomát a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetemen. 1999-ben tette le a neurológusi szakvizsgát, 2000-ben szerzett PhD-fokozatot. 1997 és 1998 között egy évet töltött Bostonban a Neurology Service munkatársaként, később újabb egy évet a New York-i Weill Medical Collage of Cornell Universityn. 1998-ban Markusovszky-díjat, 1999-ben Joó Ferenc-díjat, 2001-2004-ben pedig Bolyai János-ösztöndíjat kapott. 1998-ban a Szegedi Akadémiai Bizottság pályadíjának nyertese. 2004-től adjunktus, kiváló oktató. Alapító tagja a Magyar Fejfájás Társaságnak és a Magyar Tudományos Parkinson Társaságnak. Összesített impakt faktora 208,8. Fotó: V. Cs.

– Az egyetemen ötödéves hallgatókat tanít: mennyire elég ez az egy év arra, hogy közvetlen kapcsolatot alakítson ki a diákokkal?
– Ez az idő szerintem elég arra, hogy mindenki jó kapcsolatot építsen ki a saját csoportjával, és hatodévben az egy hónapos gyakorlat is jó alkalom a kapcsolatépítésre. A tudományos diákkörösökkel pedig egészen közvetlen a kontaktus, hiszen ők egy teljesen más jellegű munkába kapcsolódnak be, ami túlmutat a hivatalos oktatáson. Oktatóként nagyon szeretném mindenkinek az érdeklődését felkelteni a neurológia iránt, és ez csak úgy lehetséges, ha foglalkozom a hallgatókkal, és olyan dolgokat próbálok mutatni nekik, ami számukra érdekes lehet. Persze nem kell mindenkinek szeretnie a neurológiát, de a kötelező szintű tudást mindenkinek el kell sajátítania. Akiben pedig még ezen felül is van affinitás, azt igyekszem errefelé terelni.

 

 

– Hogy látja, a mostani körülmények között mennyire munkál a hallgatókban a hivatástudat?
– Őszintén szólva a mai világban el sem tudom képzelni, mi lehet az, ami arra motiválja a fiatalokat, hogy orvosnak jelentkezzenek. Azt sem tudom, hogy a mi időnkben mi motivált, bár azért akkor az orvosi pálya nem számított társadalmilag ennyire alulbecsültnek, alultámogatottnak. Ha bevezetik azt, hogy a rezidensképzést a hallgatóknak saját maguknak kell finanszírozniuk, miközben a diákhitelt is vissza kell fizetniük, és még meg is kell élniük valahogy – a családalapításról nem is beszélve –, akkor szerintem nem sokan akarnak majd az országban maradni. Nem tudom, hogy valóban be lehet-e ezt vezetni, de azt tudom, hogy az orvos ismerőseim közül, aki csak teheti, gondolkozik azon, hogy külföldre távozzon. Az biztos, hogy ekkora terhelést ekkora fizetésért nagyon kevesen vállalnak. Ráadásul itt van a szakmai meg nem becsültség is, ami talán többet nyom a latban, mint a pénz vagy a munkaidő.
– Ön nem tervezi, hogy elmegy? Több évet töltött Amerikában, gondolom, szívesen fogadnák.
– Az egy nagyon nyugodt világ volt, amikor én kint voltam. Kutatónak mentem ki, magam osztottam be az időmet, és minden nap otthon alhattam, ami egy klinikai orvos esetében ugye lehetetlen. Ezenkívül mindig tudtam, mi fog történni a következő napon, ami a klinikán szintén kiszámíthatatlan. De hiába várnának engem vissza oda, úgy gondolom, hogy a kutatás önmagában nem elégséges. Számomra legalábbis nem elfogadható, ha a kutatás elszakad a betegágytól. És mindent egybevetve szerintem egy magyar embernek Magyarországon kellene érvényesülnie. Én világéletemben szegedi voltam, fel sem merült bennem, hogy máshol éljek. De persze ha a körülmények olyanná válnak, hogy az ember nem tudja eltartani a családját, akkor az utazáson kívül nemigen marad más lehetőség.
– Meg tudja fogalmazni, hogy mi volt a legfontosabb, amit odakint tanult?
– Leginkább újfajta szemléletet szereztem, köszönhetően főként az ottani főnökömnek, aki olyasvalaki, aki ha szól, akkor halkan teszi, és azonnal mindenki néma csendben marad, hogy hallja a szavát. Nem úgy szerez tekintélyt, hogy csapkodja az asztalt, vagy elrendeli, hogy mindenki felálljon, ha valahova belép, hanem csendesen, tisztességes módon. Tőle tanultam, miként kell hozzáállni egy problémához: hogyan kell megoldani, vagy ha nem tudom megoldani, hogyan kell továbblépni. Nagyon világos, racionális és tiszta a kinti gondolkodás. Nincs ködösítés; csak azt a gyógyszert vagy eljárást lehet alkalmazni, aminek a hatékonyságát egyértelmű bizonyítékok támasztják alá.
– És talán lenne mit tanulnunk az amerikaiaktól optimizmus, sikerorientáltság és önbizalom terén is…
– Valóban, és amennyire én beleláttam, az ottani pozitív életszemlélet leginkább az oktatási rendszer eredménye. A mi poroszos rendszerünkben csak a tudás átadására fektetnek hangsúlyt, ott viszont az itteni lexikális tudás tíz százalékát adják át, de azt úgy, hogy a gyerekek büszkék legyenek rá. Ha valaki ott elsőben el tud olvasni egy mondatot, akkor fölállva tapsolják a többiek, és mindenki nagyon boldog. Vagy ha ír egy fél oldalt, akkor azt díszkötéses könyvben odaadják a szülőknek, hogy azok is büszkék legyenek a gyerekük teljesítményére. A saját szememmel láttam. Így a gyerekekben olyan öntudat és optimizmus tud kialakulni, ami felnőttként is meghatározza a gondolkodásukat. Mi, magyarok csak azt sulykolunk magunkba, hogy kis ország vagyunk, nyelveket sem beszélünk, meg amúgy is ez már Kelet-Európa, úgyhogy jobb, ha meghúzzuk magunkat, mert abból nem lehet semmi baj. Pedig hát lenne mire büszkének lennünk! Gondoljuk csak végig a Nobel-díjasaink sorát, vagy azokat, akik nyugodtan kaphattak volna Nobel-díjat, ha a körülmények úgy alakulnak. Vagy ha megnéznénk, hogy a világon elért fontos vívmányok hány százalékban magyar eredetűek, akkor is sokan meglepődnének. Nincs semmi szégyenkezni valónk, sőt.

 

 

– Ön a mozgászavarokkal, főként az Alzheimer-, a Parkinson-kórral és a sclerosis multiplexszel foglalkozik. Ezeken a területeken mire lehet a legbüszkébb a szegedi klinika?
– Én hiszem azt, hogy nagyon sok mindent hozzátettünk ehhez a tudományos „puzzle”-höz. Egyebek mellett sikerült kimutatnunk, hogy bár ezekben az esetekben a központi idegrendszer betegségeiről van szó, mégis óriási szerepet játszanak a vérben bekövetkező változások – amit korábban nem is sejtettünk. De joggal lehetünk büszkék a Huntington-kór kapcsán elért gyógyszerkutatási eredményeinkre is: a klinikai gyógyszerkipróbálás szakaszába jutottunk nagyszámú beteggel az egész világon. Más kérdés, hogy a szer sajnos nem hozott akkora javulást a betegek állapotában, mint reméltük, de mégis fontos volt ez a kísérlet.
– Nem nehéz elfogadni, hogy a neurológiai betegségek többsége voltaképpen gyógyíthatatlan? Kezelni lehet a betegeket, de gyógyultan távozni sohasem fognak, mint mondjuk egy sebészi beavatkozás után…
– Az orvostudományban a rövidlátástól kezdve a magas vérnyomásig rengeteg olyan betegség van, amit nem lehet meggyógyítani, csak kezelni. Amikor én elkezdtem ezt a szakmát több mint tíz évvel ezelőtt, akkor a neurológiai betegségek közül viszont még kezelni is alig lehetett egy-kettőt. Ehhez képest elképesztő, hogy ma milyen eredményesek egyes terápiák. Most már a fele nem igaz annak, amit én az egyetemen erről tanultam. Régen még volt olyan betegség, aminek a nevét sem tudtuk, ma meg már kezeljük, s ezek a betegek el tudják látni a családjukat, normálisan tudnak élni, és ez nagyon nagy dolog.
– Ezeknek a betegeknek az ellátása általában rendszeres kapcsolattartást, utánkövetést igényel. Lehet azt mondani, hogy itt személyesebb az orvos-beteg viszony, mint más területeken?
– Biztos, hogy így van: egy egész hosszú folyamatban lehet végigkísérni a betegek állapotát. Ez azért jó, mert így kialakul egyfajta bizalmi viszony a páciens és a doktor között, és ez mindennek az alapja. Ha nincs feltétlen bizalom, a gyógyítás nem működik. Van olyan betegem, akinek már az egész családtörténetét megismertem a tíz év alatt, mióta kezelem. Már önmagában az, hogy érdeklődöm, szólok egy-két jó szót, és ő mesélhet, bizonyítottan 20-30 százalékkal javítja a beteg állapotát – amikor még semmi sem történt.
– Ha valóban ennyire szoros a kapcsolat, akkor bizonyára megviseli, ha elveszít egy beteget…
– Ez mindig tragédia. Mielőtt szakvizsgáztam volna, kacsintgattam a gyermekneurológia felé, mert az hiányszakma, és ezért komoly kihívást jelent, de a kötelező gyakorlaton azonnal le is tettem erről az ötletről. Lelkileg nem bírtam elviselni a terhet. Persze a felnőttneurológiában is vannak olyan esetek, amiken nagyon nehéz túltennie magát az embernek, de fel kell építeni egy védőmechanizmust, mert enélkül nem megy. Egy kicsit mindig belehal a doktor a páciens elvesztésébe, de muszáj ezt is túlélni. Ezt a gyakorlatban kell megtanulni, mert ezt sem tanítják az egyetemen.
– Előadásokat viszont szokott tartani gyermekneurológiai tréningeken.
– Igen, sok előadásra kérnek fel, és én ezeket nagyon szeretem is. Igazság szerint a szűkebb szakmám gyakorlati részét autodidakta módon kellett megtanulnom, mert éppen nem volt itt olyan a klinikán, akitől tanulhattam volna. Ez engem borzasztóan zavart, és ezért még akkor elhatároztam, hogy amit tudok, azt biztosan át is fogom adni bárkinek, aki érdeklődést tanúsít. És amit szeretek, arról órákat tudok beszélni, úgyhogy szívesen megyek, ha valahová meghívnak.

 

 

– A betegek egymással mennyire tartják a kapcsolatot, mennyire tudnak segíteni egymásnak?
– Az én betegeim háromhavonta járnak vissza gyógyszeres kezelésre, és már egészen jól megismerték és megszerették egymást. Van, aki külön kéri, hogy akkor jöhessen, amikor a másik. De a betegszervezetek, beteg-érdekképviseletek valóban gyerekcipőben járnak Magyarországon, és ez nagyon nem jó. Sokáig próbáltam szervezni betegklubot, de ez nem kis időt és pénzt igényel – én viszont egyikkel sem igen rendelkezem, s talán ez nem is igazán az én feladatom. A Vöröskereszt például kiválóan alkalmas lenne erre a célra, egyrészt azért, mert sok szervezeti egysége van, másrészt mert ez be is illeszthető a struktúrájukba. Mégsem működik sajnos. Illetve vannak öntevékeny csoportok, személyesen érintett emberek is, akik felkarolják ezt az ügyet, de sajnos egy fecske nem csinál nyarat. Nyugaton a betegszervezetek mindenhol felállítják a standjaikat, ahol sok ember fordul elő. Tájékoztatást, felvilágosítást nyújtanak, így nem fordulhat elő az, hogy valaki csak két évvel a tünetek jelentkezése után megy el orvoshoz. Néhány dolláros adományokból óriási összegeket is össze tudnak gyűjteni, és nem utolsósorban az ismert emberek is melléjük állnak. Nálunk sok tehetős ember milliókat költ az autója luxusfelszerelésére, pedig ebből az összegből ki lehetne festeni egy egész kórházat. Csak néhány személyes példamutatásra lenne szükség, hogy itt is megteremtődjenek a hagyományok.
– És az orvosok közötti kommunikáció mennyire működik egy-egy beteg kapcsán?
– Mi ebben nagyon szerencsések vagyunk, mert nálunk semmilyen harc nincs. Általában tiszteletben tartjuk, ha valaki gondoz egy beteget, mert mindenkinek más a gondolatmenete. Nincs nálunk olyan poroszos hangulat, ami sok más kórházban megvan. Itt bárkihez lehet kérdéssel fordulni, és ez nem számít szégyennek. Természetesen, ha kell, minden helyzetben tudok dönteni, de néha én is felhívom az osztályvezetőt, hiszen itt nemcsak az én presztízsemről van szó, hanem a betegről. Másrészt úgy gondolom, hogy amilyen a főnök, általában olyan a hangulat is. És én nagyon szerencsés helyen dolgozom, mert jó a főnök, és ez is nagy szerepet játszik abban, hogy nem szeretnék külföldre menni.
– Ez a főnök Vécsei László, akit talán lehet az ön mesterének is nevezni.
– Igen, büszkén vallom magam az ő tanítványának, mert amit klinikai, oktatási és tudományos vonatkozásban magamra szedtem, azt javarészt mind tőle kaptam. Tőle egy hangos szó sem hangzik el soha, nem kiabál, mindig csak kér – ezért nehéz is lenne ellentmondani neki. És mindenkinek igyekszik egyforma lehetőségeket biztosítani, minden téren.
– Ha már mester és tanítvány viszonyról beszélünk: Vámos Enikővel milyen a kapcsolata?
– Enikő még csak fél éve van nálunk, de nagyon jól lehet vele együtt dolgozni. Sokat kell még tanulnia, de végzett biológusként jó alapokkal rendelkezik. El kell még sajátítania, hogyan működik a kutatás manuális része, és szüksége lesz egy újfajta gondolkodásra, az itteni szemléletmód kialakítására is.
– Egy orvos meglehetősen szűk körben mozog a munkája során; vagy betegekkel, vagy orvosokkal, orvostanhallgatókkal érintkezik. Mivel foglalkozik a szabadidejében, ha marad egyáltalán?
– Időm természetesen soha nincs semmire, de azért igyekszem. Hobbiként régiségeket gyűjtök, de ami fontosabb, hogy próbálom megtartani a családi életemet. Három gyermekem van, és szeretném látni, ahogy felnőnek, nem csak akkor rájuk csodálkozni, amikor már házasodni készülnek. A feleségem is orvos, úgyhogy persze mi is megbeszéljük otthon az aznapi eseteket, de azért igyekszem szétválasztani egymástól az otthont és a hivatást.                                                                                         Németh Ágnes Lilla