Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

– Zalaegerszegen érettségizett; hogyan vezetett az útja az ország másik szegletéből Szegedre?

– Annak, hogy én idekerültem, főként az volt az oka, hogy a nővérem az itteni bölcsészkarra járt magyar és történelem szakra, és nekem már gimnazista fejjel nagyon megtetszett ez a város, amikor őt meglátogattam. Miután elvégeztem a gimnáziumot, az akkor érvényben lévő szabályozások szerint még le kellett húznom egy évet a katonaságnál, és csak azután kezdhettem el az egyetemet. Ez az egy év nem volt könnyű, de azzal együtt, hogy ostoba időpocsékolásnak mondható, ami óriási sebeket ütött az ember méltóságán, nagyon tanulságos időszak volt mégis, mert az ott elsajátított túlélési technikáknak később is hasznát tudtam venni. Azért persze egy percig sem gondolnám, hogy emiatt megérte volna. Mindenesetre megvilágító erejű volt újraértékelni a tapasztalataimat később, például akkor, amikor az egyetemen elkezdtem módszeresen foglalkozni irodalomelmélettel, és a komparatisztikai szemináriumon Ottlik Géza Iskola a határon című regényét elemeztük.

– A „módszeres foglalkozás” azt jelenti, hogy az egyetemen kezdettől fogva komolyabb tervei voltak az irodalomtudománnyal?

– Nem állítanám, hogy bármire is készültem volna, tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a kezdet kezdetétől kicsit más volt a helyzetem, mint sok más egyetemistának. A gimnáziumi éveim elején kollégista voltam, majd tizenhat éves koromban albérletbe költöztem, így lényegében már akkor önállóan éltem. Ezért ellentétben sok más társammal, aki akkor került ki az otthon kötelékéből, én már az ilyenkor kötelező kalandok mellett a tanulmányaimba is bele tudtam vetni magam. Angol-magyar szakosként kezdtem, de annak érdekében, hogy az anglisztikai és irodalomelméleti tanulmányaimat még módszeresebben végezhessem, másodév végén leadtam a magyar szakot – amihez az is hozzájárult, hogy a magyar nyelvtörténet leküzdhetetlen és többé-kevésbé megmagyarázhatatlan akadályként tornyosult előttem. Innentől kezdve viszont koncentrálhattam arra, ami tudományos szempontból igazán érdekelt, s ebben a Fried István professzor vezetésével beindított komparatisztikai képzés is nagy segítségemre volt.

 

Kiss Attila 1965-ben született Zalaszentgróton. 1983-ban érettségizett a zalaegerszegi Ságvári Endre Gimnáziumban, majd 1989-ben szerzett diplomát a szegedi bölcsészkar angol és összehasonlító irodalomtudomány szakán. 1989 és 1991 között két évet töltött az oregoni egyetemen, az Amerikai Egyesült Államokban, majd egy évet dolgozott kutatóként Bloomingtonban az indianai egyetemen. 1997-ben doktorált irodalomtudományból a Szegedi Tudományegyetemen, ahol 2002 óta tanszékvezető. Nős, két gyermek apja. Fotó: S. Cs.

 

 

– Mikor fogalmazódott meg önben először a gondolat, hogy tanár akar lenni?

– Ötödévben sikerült elnyernem az egyetemen akkor létező egyetlen komoly külföldi ösztöndíjat egy amerikai-magyar csereprogram keretében, amelyet a Soros Alapítvány is támogatott. Ennek köszönhetően egy évet töltöttem az oregoni egyetemen, és itt történt, hogy egyszer csak azon kaptam magam, valahogy átalakult, beért a gondolkodásom. Ez betudható egyrészt annak, hogy nagyon komolyan és intenzíven folyt odakint a tanulás, másrészt pedig „kívülről szemlélve” sikerült egyre inkább rálátnom a saját kultúrámra, s arra, hogy itthon mi vesz körül. Ezek a tapasztalatok előzték meg azt, hogy az akkori tanszékvezető, Rozsnyai Bálint jóvoltából a hazatérésem után rögtön elkezdtem tanítani Szegeden.

– Gondolom, nem volt könynyű ilyen hirtelen átállni a katedra másik oldalára.

– Tényleg nagyon nehéz volt egyszer csak kollégaként tekinteni azokra a tanárokra, akik egy-két évvel korábban még tanítottak, egy-két hónappal korábban pedig államvizsgáztattak. Olyan szempontból viszont könnyű volt a dolgom, hogy ezeket az embereket már egyetemistaként sem volt nehéz megközelíteni. Megszólítható, párbeszédképes, hallgatóbarát hozzáállás volt az övék. Említhetném Fabiny Tibort, Odo-rics Ferencet, Szőnyi György Endrét: rengeteget tanultam tőlük, és talán mondhatom azt, hogy ők indítottak el ezen a pályán sok más kortársammal együtt. ők hitették el velünk, hogy az egyetem alkalmas közeg arra, hogy valódi, tartalmas és őszinte eszmecsere bontakozzon ki a lehető legtöbb szinten. Olyan szemináriumokat, műhelyeket szerveztek meg, ahol tartalmas és ugyanakkor felszabadult módon tudtunk belemerítkezni hosszan tartó és nagyon érdekfeszítő vitákba.

– Meg tudna nevezni egyet közülük, akire igazán a mestereként tekint?

– Amikor a mester és tanítvány viszonyról van szó, két okból is óvatos vagyok. Az egyik ok az, hogy szerintem kivételes állapot, ha valaki egész életében el tudja kötelezni magát egyetlen ember mellett, és ebben az egy személyben mesterére talál. Az én pályám viszont nem úgy alakult, hogy megnevezhetnék egy nagy tudású embert, akire lelkiismeretem szerint azt mondhatnám, hogy ő a mesterem. Sok ilyen ember volt. Az előbb említettek közül tágabb értelemben bármelyiket megnevezhetném, de ugyanígy az angliai vagy amerikai tanáraimat is – ezért nem járnék el tisztességesen, ha csak egyiküket emelném ki. A másik dolog pedig az, hogy egyes hagyományokban, társadalmakban helyénvaló mester-tanítvány viszonyról beszélni, nálunk viszont mást jelent ez a fogalompár.

– Akkor az ellen is tiltakozna, ha az ötödéves Kovács László mesterének titulálnák?

– Ha ő a tanítványomnak tekinti magát, ez ellen természetesen semmi kifogásom nincs. László elméletileg rendkívül felkészült, termékeny gondolkodású és nagy kitekintésű hallgató, és számomra jóleső érzés, ha valamiféle gondolatébresztője lehettem annak, ahogy ő a jelelméleti tanulmányokkal foglalkozik.

 

HASONLÓ

Kiss Attila a kora modern és a posztmodern kor számos jelensége közötti hasonlóságokat kutatja. Az első időszak a viszonylag szilárd ismeretelméleti előfeltevéseken nyugvó középkori, illetve a felvilágosodás típusú világmodell között foglal helyet, megörökölve, ugyanakkor meg is kérdőjelezve a középkori világnézetet. E szemlélet szerint az univerzum szimbolikus összefüggések harmóniára épülő, hierarchikus rendszere, ahol minden mindennel összefügg, és mindennek garantált jelentése van. A felvilágosodás korában ezzel szemben kialakult a természettudományos világkép, mely a modernizmusban érte el tetőfokát. A 20. század második felében viszont a posztmodern elméletalkotók a késő reneszánsz gondolkodókhoz hasonlóan elkezdték megkérdőjelezni, dekonstruálni koruk hagyományos meggyőződéseit: például az ember önmegismerő és a társadalom öntökéletesítő képességébe vetett hitet, valamint az a mítoszt, miszerint a természettudomány segítségével a valóság korlátlanul és objektív módon megismerhető. Bizonyos jelek szerint ezután visszatér majd az etika és morálfilozófia súlya.

 

 

– Ma, a százhúsz-százhatvan fős évfolyamok korában mennyire lehetséges továbbörökíteni a tanáraitól örökölt hozzáállást?

– Ez kétségkívül megnehezedett, de nem gondolom, hogy csak az említett eltömegesedés miatt. Nemcsak a tanárok tudják nehezebben felvenni a kapcsolatot a hallgatókkal, hanem, úgy érzékelem, a hallgatók részéről is sokkal kisebb az érdeklődés az iránt, hogy a kötelező iskolai gyakorlatokon túl is dialógust létesítsenek az oktatókkal. Mindenesetre amikor alkalmam nyílt ara, hogy egyfajta tanszékvezetői koncepciót megvalósítsak, kezdettől fogva arra törekedtem, hogy ez a hallgatók felé odaforduló, diskurzusképes profil fennmaradjon, és lehetőség szerint tovább erősödjön.

– A tanszékvezetői pozíció együtt jár azzal, hogy egy tanár több időt tölt adminisztrációval és talán kevesebbet a diákokkal. Nem bánja ezt?

– A vezetői pozíciók órakedvezménnyel nem járnak, de természetesen vannak bizonyos pluszmunkák, amelyeket egyéb lehetőségek, tervek, kutatási projektek rovására kell elvégezni. Valóban nehéz az embernek oktatási programokat akkreditáltatnia, egy kollektívát együtt tartania, reprezentálnia az egyetemet különféle fórumokon, miközben publikálnia is kell, tovább is kell képeznie magát, és lehetőleg megfelelő számú és saját maga számára is kívánatos konferencián kell részt vennie. Talán legfőképpen azért sikerül mindezt összeegyeztetnem, mert igyekeztem magam egyfajta katalizátornak tekinteni a tanszéken, ami segítheti a kollektíva kezdeményezéseinek megvalósulását. Ugyanígy tanárként is igyekszem mai divatos szóhasználattal „faci-litátorként” viselkedni.

– Ez a facilitátor szerep pontosan miben rejlik? Mitől lehet vajon sikeres valaki tanárként?

– Amikor erről gondolkodunk, talán abból kellene kiindulnunk, hogy mi a dolga egy egyetemi oktatónak. A magyarországi felsőoktatásban szerintem kialakult egy hagyománya annak a félreértésnek, hogy az egyetemen már csak „nagy, komoly” diszciplináris tudásra van szükség, s aki ennek a szaktudásnak birtokában van, az ezt tanítani is tudja. Pedig lássuk be, ma egyrészt inkább a gyakorlatias, mindennapi életben is alkalmazható ismereteket részesítik előnyben, másrészt az egyetemen arra is szükség van, hogy valaki jó pedagógus legyen. Fontos, hogy egy egyetemi oktató ne csupán jó tudós, rátermett kutató, termékeny publicista és eredeti értelmező legyen, hanem mindezt közvetíteni is tudja a diákok felé. A pedagógusi képesség és rátermettség természetesen nemcsak a felsőoktatásban, hanem a közoktatás minden szintjén rendkívül fontos, és – sajnos – egyre ritkább. Az oktatói tevékenységemmel kapcsolatos eredmények közül éppen ezért vagyok talán a legbüszkébb arra, hogy részt vehettem feleségemmel, Farkas Anikóval együtt egy szegedi integrációs alapítványi általános iskola beindításában, amely azóta az ő vezetésével sikeresen működik.

 

 

– Egyik fő kutatási területe Shakespeare és a reneszánsz dráma. Ön szerint a Shakespeare-nek tulajdonított szövegek miért alkalmasak arra, hogy a ma emberét is megszólítsák?

– Én nem hiszek abban, hogy ezek a művek az európai kultúrkör alapsémái vagy az emberi minőség „örök érvényű, transzhisztorikus és esszenciális” értékeinek letéteményesei lennének. Úgy gondolom, hogy csak a hatalmas és mindenkor ideologikus kánonalkotó folyamatok eredménye az, hogy éppen Shakespeare köré alakult ki a legkiterjedtebb, legnagyobb hatású és legkutathatóbb intertextuális háló. Az ő figurája kultusszá, ideológiai gépezetté nőtte ki magát a nyugati és most már nem csak a nyugati kultúrában. Ennek a gépezetnek köszönhetően lehetnek máig terítéken ezek a szövegek – amelyek nem biztos, hogy annyira kivételesek. Ugyanakkor mégis azért lehetnek érdekfeszítőek ezek a darabok, mert lenyomatai annak az ismeretelméleti válságnak, amely jellemezte a kort, amelyben születtek. Ezek a szövegek fokozottan rendelkeznek azzal a tulajdonsággal, amit ma úgy hívunk, hogy jelentésbizonytalanság, jelentéslebegtetés, vagyis az akkori jelentésképző stratégiák játékba mozdítása. Ezért kihívás az értelmezésük.

 

 

– Az egyetemi munka mellett régóta dolgozik tolmácsként is. Hogyan került az amúgy is zsúfolt képbe ez az elfoglaltság?

– Ha az egyetem felől nézzük a dolgot, akkor ez a terület a munkám szerves része. A fordítás és tolmácsolás régóta szerepel az Angol-Amerikai Intézet által kínált profilok között, ezért számomra sohasem volt idegen. Hogy konkrétan hogyan kezdtem tolmácskodni, az egészen egyszerűen úgy történt, hogy miután az amerikai tanulmányútról hazajöttem, „rám talált a piac”. Az első felkérések még óriási próbatételnek számítottak, hiszen hivatalos képzettségem nem volt, de később szép lassan kitanultam a mesterséget. Kitűnő kollégák segítettek ebben, legfőképpen Durham Dávidné, akitől már hallgatóként rengeteget tanultam, és akinek nagyon sokan nagyon sokat köszönhetünk. 1999-ben aztán letettem egy vizsgát, ami lehetővé tette, hogy tolmácsolhassak a brüsszeli Európai Bizottságnak, valamint az Európai Parlamentnek. Azóta járok több-kevesebb rendszerességgel Brüsszelbe, Strasbourgba és Luxemburgba dolgozni. Nyilván ez egy fontos pénzkereseti forrás, ugyanakkor nagyon jó érzés számomra megfelelni ezeknek a más típusú kihívásoknak is, amik – valljuk be – igencsak távol állnak a Shakespeare-drámák szemiotikai elemzésétől. Ami viszont igazán közel áll hozzám, az nem az EU intézményeinek való, idővel rutinszerűvé váló tolmácsolás, hanem a más jellegű tevékenység: például ha egy magyarországi minisztérium vagy egyetem kér fel egy egyedi munkára.

– Vagy éppenséggel a dalai láma…

– Valóban, kitüntető szerencsém volt több alkalommal is tolmácsolni a dalai lámának, amikor Magyarországra látogatott. Hogy ez hogy történt? Az előző rendszerben ugye nem volt könnyű szellemi műhelyeket vagy vallásos csoportokat alapítani, ennek ellenére budapesti barátaim, akik akkor már jó ideje tanulmányozták a tibeti buddhizmust, elhatározták, hogy megkísérlik egy buddhista kisegyház megalapítását. Elkezdtek tájékozódni, külföldre járni, s alkalmanként nagy formátumú tibeti tanítók tanításain tudtak részt venni. ők kértek meg másodéves koromban először, hogy tolmácsoljak nekik Poznanban egy ilyen eseményen. Ekkortól kezdett el érdekelni a dolog, ezért alaposan beleástam magam, és ahogy egyre többször került sor itthon is hasonló látogatásokra, úgy én is egyre többször tolmácsolhattam ilyen alkalmakkor.

– Milyen ember a dalai láma?

– Azt hiszem, erre a legtalálóbb válasz az lehetne, hogy emberi. Egy hallatlanul közvetlen, mindig jó kedélyű, jókedvet, örömöt és szeretetet sugárzó ember. Hogyha valaki a közelében van, arra óhatatlanul átragad ez a derű és melegség, ami belőle sugárzik. Nagyon különös hatást gyakorolt rám. Ha valaki látja őt, talán az a legfeltűnőbb benne, hogy állandóan nevet, vigyorog, kacarászik, vagy legalábbis mosolyog. Ez egy nyugati ember számára könnyen tűnhet esetleg idétlennek. Az ő esetében viszont ez a szüntelenül mosolygós jókedv soha egy pillanatig nem tűnt idétlennek vagy nem odavalónak – még akkor sem, ha az Országgyűlés emberi jogi bizottságának ülésén voltunk. Látja, az nagy kitüntetés lenne, ha őt vagy az ő személyi tolmácsát mesteremnek vallhatnám.