– A SZAB-székház előadóterme tele volt az ön köszöntésére rendezett jubileumi tudományos ülésen.
– Ez nagyon jólesett. Úgy éreztem, a régi munkatársaim szívüket-lelküket kitették, hogy jól érezzem magam, és magas színvonalú előadások hangozzanak el. Szabó János, Horváth Emese, László Zsuzsanna és Nagyné Isaszegi Dóra is tartott előadást. Igazán szívmelengető érzés volt az is, hogy igen sok régi ismerőssel találkoztam. Amikor az ember nyolcvanéves lesz, akkor minden szál, amely a különböző emberekhez vagy intézményhez köti, már-már eltéphetetlenné válik. Már majdnem tíz éve nem tanítok, de az intézménnyel ma is aktív a kapcsolatom.
– Hogy érzi, mennyire tartja utódja az ön által kijelölt útvonalat az Orvosi Genetikai Intézetben?
– Szabó János vette át tőlem az intézet vezetését, és meglátásom szerint abban az irányban folytatják a munkát, amelyben én elkezdtem. Ugyan egyre inkább a molekuláris genetika felé orientálódnak a kutatások, de ezt nagyon jó néven veszem. Manapság már nem vagyok annyira otthon a tudományos életben, mint korábban, hiszen nem követem napi szinten az újdonságokat.
Természetesen itthon is el tudom olvasni az engem érdeklő cikkeket, de már korántsem olyan intenzitással követem az eseményeket, mint amikor még magam is publikáltam.
– Több helyen is azt olvasni, a nagybátyja hatására lépett orvosi pályára.
– Ez így nem teljesen igaz. Természetesen befolyásolt az ő szakmai elhivatottsága is, de számos más dolog is nagy hatással volt rám abban az élethelyzetben: háborús gyerek voltam, talán ez is magával hozta azt a vágyamat, hogy a gyógyítás mellett kötelezzem el magam. Sok minden a véletlen műve. Fiatal koromban operaénekes szerettem volna lenni, egy komoly megbetegedés miatt viszont le kellett mondanom erről az álmomról. Talán ezen múlt minden.
– A genetika lett a szakterülete. Ebben viszont Gelei József professzornak kimondottan nagy szerep jutott.
– Biológiából szigorlatoztam, amikor megkérdezte, hogy volna-e kedvem nála, az Orvosi Biológiai Intézetben dolgozni. Nem hiszem, hogy a helyemben sok elsőéves hallgató nemet mondott volna. Tanáraimnak köszönhetem azt is, hogy szigorló orvos koromban látták bennem a lehetőséget, és kineveztek gyakornoknak, abban az időben ugyanis nehéz volt állást találni az egyetemen. És végül a szerencse is közrejátszott abban, hogy ezen a pályán maradhattam, mert abban az időben szentségtörés volt genetikával foglalkozni.
– Min múlott az, hogy a pályán maradhatott?
– Sosem sül ki jó abból, ha a politika beleszól a tudományba. Liszenkóval, az ünnepelt szovjet biológussal ellentétes elveket vallani nem volt tanácsos. ő tagadta a genetika hasznosságát, sőt létjogosultságát is. Ezt a szemléletet kellett hangoztatni, ezért a nyugati országokhoz képest Magyarországon igen későn alakult ki a genetikai kutatás. Szerencsére én akkor voltam fiatal kutató, amikor már szabad volt egy kicsit másképp is gondolkodni. Az orvosi hetilapban én voltam az első, akinek megjelent a genetika átfogó természetéről cikke. Ezt már nem fogadták ellenségesen, ezért innentől kezdve – persze bizonyos kereteken kerül – azt tehettem, amit akartam.
– Egyetemi tanárai között számos elismert kutatót találunk.
– Abban a szerencsében volt részem, hogy medikus koromban Ivanovics Györgytől, Jancsó Miklóstól, Hetényi Gézától, Láng Imrétől tanulhattam. Az, hogy ki a jó tanár, nagyban függ az illető személyiségétől, sőt attól is, hogy csak a tananyagot adja-e le szárazon. Magammal kapcsolatban roppant büszke vagyok arra, hogy nekem mindenről volt véleményem. Még akkor is közöltem ezt a hallgatókkal, ha az szembement az éppen aktuális tudományos állásponttal. Néha megéri a járatlan utat választani.
– A genetikai tanácsadás, amelynek ön volt az egyik úttörője hazánkban, szintén járatlan út volt a hatvanas években. Hogyan fogadták ezt az ötletet?
– Ha fel akarnék vágni, azt mondanám, hogy kemény harcot kellett vívnom az elismeréséért. De azért előttem is voltak mások Magyarországon, akik ezzel foglalkoztak. Ezek után nekem Szegeden könnyű helyzetem volt, mert „csak” meg kellett győznöm az illetékeseket, hogy népegészségügyi és népszaporulati szempontból igen fontos szerepe van például az öröklődő betegségek kiszűrésének. Én a genetikának azt a részét választottam, amely öszszefüggésben volt a népegészségüggyel. Ezért kezdtem el az emberi kromoszómákkal foglalkozni. Berendeztünk egy citogenetikai laboratóriumot, amely megfelelő környezetet nyújtott ezekhez a kutatásokhoz. Volt egy igen eredményes és tapasztalatokban gazdag egyéves tanulmányutam Edinburgh-ban, ahol további inspirációt kaptam a munkámhoz – láttam, hogy ez külföldön eredményesebben működik, mint idehaza. Megtapasztaltam, hogy mekkora távlatok vannak ebben a tudományterületben, és megerősítést is kaptam egyúttal abban, hogy jó úton járok.
– Az ön megítélése szerint ma Magyarországon milyen helyzetben vannak a humángenetikai kutatók?
– A képzési lehetőség adott a fiatalok számára, mert szakvizsgát lehet szerezni humángenetikából és klinikai genetikából. Viszont a genetikai tanácsadás nem olyan terület, amelyben paraszolvencia lenne. Elkötelezett kutatónak kell lenni, az anyagi körülményekkel pedig meg kell elégedni.
A fiatalok közül sokan külföldre mennek, vagy más területen keresnek boldogulást – például a gyógyszeriparban. Tudom, hogy sokára lesz a humángenetika hiányszakma, olyan sokára, hogy a szakma képviselői addigra ki fognak halni. Utánpótlást kellene biztosítani, jelenleg ez az elsődleges feladat.
Tóth Ilona
Katedra ,