Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Bálintné Tóth Ágnes (1954) 1978-ban az ELTE BTK-n szerzett kitüntetéses diplomát történelem-régészet szakon. 1979-től 1982-ig a Budapesti Történeti Múzeumban dolgozott, főleg római koros ásatásokat vezetett, de fő érdeklődési területe a népvándorlás kor, ezen belül a gepidák története és régészete lett. Az alföldi gepida települések témakörében készített egyetemi doktori disszertációját 1984-ben summa cum laude védte meg, 1997-ben PhD-fokozatot szerzett. 1982-ben került a JATE BTK Középkori Magyar Történeti Tanszékére, ezt követően a Történeti Segédtudományok Tanszéken dolgozott, 1991-től az önállóvá vált Régészeti Tanszék adjunktusa, 2000-től tudományos főmunkatársa, 2002-től egyetemi docense. Számos publikációja jelent meg az V-VI. századi Kárpát-medencei régészet témakörében.

 

– A szegedi régészeti iskolában régebben komoly hagyománya volt a diákok önálló kutatómunkájának, a 70-es, 80-as években komoly sikereket is arattak, aztán picit alábbhagyott a lendület. Óriási öröm a számomra, hogy mostanában ismét egyre többen rukkolnak elő színvonalas diákköri munkákkal, s külön boldog vagyok, ha ehhez témavezetőként magam is hozzájárulhatok. Attila gyönyörű első helyét mindenképpen megérdemeltnek tartom, hiszen olyan érett diákot ismertem meg benne, aki saját maga keres témát, önálló munkával gyűjt hozzá irodalmat, s a folyamatos konzultációink segítségével ügyesen fel is dolgozza azt. Arra is nagyon büszke vagyok, hogy Heipl Mónika is szépen szerepelt az OTDK-versenyen, persze az ő témája – a germán fésűtípusok – sokkal aprólékosabb, kevésbé látványos, mint Attila területe.

 

– Mitől lesz látványos egy téma?

– Attila munkája interdiszciplináris: a germán fegyverzetre vannak nagyon jó írott források, s mivel ő tud latinul, képes értelmezni is ezeket, negyedévesként pedig már a régészeti kutatás módszereiből is kellőképpen felkészült, így a kettőt remekül össze tudja hangolni. De nagy szerepe van emellett az előadásmód érettségének, a kiállásnak is – s éppen azért nagyszerűek az ilyen megmérettetések, mert nemcsak egy leletanyag feldolgozását tanulják meg a diákok, hanem azt is, hogyan kell megjelenni a szakmában, egy előadást megtartani, kérdésekre válaszolni.

– Mindkettőre van példa, aminek elsősorban az az oka, hogy bár a tanszékünk már nem olyan kicsi, mint egykoron, de a hagyományai megmaradtak: oktatóként az ember mindenkit személyesen ismer, számon tudja tartani a hallgatókat, ki mivel foglalkozik, ki miben erős. Attila egyébként maga lelt rá erre a témára, érdekelték a fegyverek és az írott források is, így találtunk egymásra, Móni figyelmét viszont én hívtam fel a fésűkre az anyagismereti gyakorlaton.

– Egyáltalán nem az, s ezt a lehető legőszintébben mondom. Az egyetemi oktatásnak az a legpozitívabb oldala, hogy fiatal, értelmes emberekkel lehetünk, dolgozhatunk együtt. Csak örülök, ha érdeklődést tapasztalok! Attila és Móni szép teljesítménye is azért olyan kedves a számomra, mert látom mögötte a sok befektetett munkát, s hogy minimum kiváló szakdolgozatok fognak ebből születni. Szívesen segítek a módszertani dolgokban, kérdésekkel, új nézőpontokkal; ezeket a beszélgetéseket sokkal jobban élvezem, mint mikor én tartok előadást.

 

STAFÉTA

„Felneveltem két gyermeket – a fiam 24, a lányom 20 éves múlt –, ami kellő mennyiségű energiámat vette igénybe, de nagy szeretettel tettem, úgyhogy egyfajta hobbinak is felfogható nálam a családdal, a gyermekekkel és a háztartással való foglalkozás” – válaszolja B. Tóth Ágnes, mikor a szabadidős elfoglaltságairól kérdezem. „Imádok olvasni, rajongok a szépirodalomért, általában a kultúráért. Szívesen járok kiállításokra, múzeumba, színházba, moziba, hangversenyre. Szerencsére a gyerekek sem kerülik el a múzeumot – habár nem humán területen tanulnak –, úgyhogy sikerült nekik átadni azt, amit a szüleimtol kaptam.”

 

 

– Elsősorban a magyar régészet talán legnagyobb egyéniségét, a néhány éve elhunyt Bóna Istvánt kell említenem, aki nemcsak rám, hanem egy egész generációra gyakorolt hihetetlenül nagy hatást. A témát pedig, amivel a szakdolgozatban elindultam, s ami szerencsésen meghatározta eddigi tevékenységemet, Makkay Jánostól, a neves őskorostól kaptam. Ezekkel a nagy professzorokkal annak idején nagyobb volt a távolság, a mester és tanítvány emberileg nem került olyan közel egymáshoz, mint manapság. Ennek ellenére Bónától sok konkrét, gyakorlati segítséget kaptam a legapróbb kérdésekben is, még akkor is, mikor már a Budapesti Történeti Múzeumban dolgoztam. Teljesen természetes volt például, hogy mikor kisrégész koromban Óbudán egy szép germán leletre bukkantam, másnap a fibulával a kezemben hozzá rohantam, hogy beszéljünk róla.

Aztán tanított bennünket László Gyula is, „a” prof, akinek életműve és magával ragadó előadásmódja meghatározó volt számunkra. Mi abban az időben B szakos régészek voltunk az ELTE-n (engem eredetileg történelem-angolra vettek föl), s már alapozó órákra is olyan egyéniségekhez jártunk, mint Mócsy András, László Gyula, Bóna István, Kákosy László vagy Komoróczy Géza.

– Szüleim – bár nem voltak humán értelmiségiek – sokat olvastak, s rendszeresen jártak múzeumba:  kirándulásainkon a városnézéshez a templomok, a várak és a műkincsek megtekintése is hozzátartozott. Aztán amint komolyabb érdeklődést mutattam, anyagi lehetőségeinkhez képest boldogan vették nekem a könyveket. Igazság szerint már kisiskolásként régész akartam lenni, de aztán 17-18 évesen fordult komolyra a dolog, addig sok minden érdekelt, aztán az egyetemen is majdnem elcsábítottak más, izgalmas diszciplínák...

– Érdekelt a múlt, a régi emberek élete, hogy néztek ki, mit csináltak – ebből még persze kikerekedhetett volna történelem vagy néprajz is, de a régészetben az fogott meg leginkább, hogy a múlt megfogható, érzékelhető, tapintható! Hadd mondjak egy példát: előkerültek láphullák, főleg Dániában, olyan mocsári emberek, akik a lápba kerülve kétezer év múltán is épek maradtak. Látszik a bőrük, a serkenő szakálluk, a bőrsapkájuk, a kötél a nyakukon, amivel feláldozták őket Odinnak! Nincs annál csodálatosabb, mint megérinteni a régi kort.

 

 

– Először a Budapesti Történeti Múzeumban helyezkedtem el egy és három hónapos szerződésekkel mint ásatási segédmunkás és műszaki rajzoló. Emellett valójában római koros ásatásokat is vezettem. Három év múlva egy enciklopédia szerkesztési munkái kapcsán kerültem Szegedre. A kelet-közép-európai államok terveztek egy közös, az időben a késő római kortól a középkorig kiterjedő regionális történeti-régészeti enciklopédiát, melynek régészeti munkáit Magyarországon Bóna István, a történeti részét pedig Kristó Gyula irányította. Olyasvalakit kerestek, aki képes a két személy közötti kapcsolattartásra, s mivel történelmet és régészetet is végeztem, Bóna tanítványa voltam, de különböző ásatásokról ismertem Kristót is, én lettem volna a két szerkesztő közötti összekötő kapocs.

– Több okból is örömmel jöttem Szegedre. Egyrészt minden vágyam volt, hogy a római koros ásatások után ismét népvándorlás korral foglalkozhassak, másrészt tulajdonképpen hazajöttem, hiszen férjem, Bálint Csanád (az MTA Régészeti Intézetének igazgatója – a szerk.) innen származik – apósom korábban múzeumigazgató volt itt, sokat jártunk tehát le, s Szeged számomra a csend és béke szigetét jelentette Budapesthez képest.

Mikor idekerültem, még nem indult be a tulajdonképpeni projekt, így Kristó Gyula javaslatára a régészképzésben kezdtem részt venni, aztán ahogy megalakult a Régészeti Tanszék, azonnal át is mentem. Közben összedőlt az enciklopédia a szocializmussal együtt, de a hatalmas tömegben megszületett hazai címszavakból elkészült a Korai magyar történeti lexikon, illetve a Hunok, gepidák, langobárdok – én a gepida és a hun kori szócikkek kidolgozásában vettem részt.

Nem olyan régen gondoltam el, mit vártam magamtól egyetemista koromban. Egy vágyam volt: hogy régész legyek, s múzeumban dolgozzak. Semmiféle látványos tudományos karrier képe nem lebegett előttem. Nem várt ajándék volt, hogy egyetemre jöhettem tanítani. Professzoraim mindig elérhetetlen magasságban lebegtek felettem, nem hittem, hogy egyszer én is egyetemi katedrára állhatok. De az első pillanattól fogva nagyon szerettem a tanítást, az egyetemi munkát, amihez persze hozzátartozik, hogy az összes eddig főnököm (Kristó Gyula, Makk Ferenc, Trogmayer Ottó, Fodor István) maximálisan támogatott.

 

 

– A legnagyobb probléma, hogy a régészetet nem sikerült akkreditálni BA-szakként, hanem a történelem szakos képzés egyik szakirányaként működünk, bár reményeim szerint ez hamarosan változni fog... Épp ma jött hozzám kétségbeesetten egy nagyon értelmes elsős lány, s majdnem sírva mondta, úgy érzi, ők az első áldozatai az új rendszernek, mert a tanterv megváltozása miatt gyengébb színvonalú képzést kapnak a korábban végzetteknél. Eddig a féléves alapozás után az egyszakos régész négy és fél évig a választott nagy korszakával foglalkozhatott, úgy is mondhatom, alaposan beleáshatta magát, most viszont a „leegyszerűsített” BA-képzésben még akkor sem tudunk ennyit nyújtani, ha sikerülne önálló hároméves alapszakká válnunk, amelyre egyszer, valahogy majd ráépül az MA. A pestiek, a pécsiek és mi közös szándéknyilatkozatot nyújtottunk be az oktatási minisztériumba a mesterképzés megindítására vonatkozóan, még várjuk a választ.

– Éppen nemrégiben tartottunk az egyetemünkön egy Szeged-Budapest-Pécs régészdiák-találkozót. A csilláron is lógtak! A három egyetem diáksága egymásra talált, tudják és érzik, jobb együtt lenni az ásatásokon, tudományos konferenciákon vagy akár a bulikon, mint egymást cikizni. S a tanárok is megértették, hogy a szakma egy, akár ásatásról, akár konferenciákról van szó, jobb elfelejteni a hagyományos ellentéteket, inkább a közös érdekeket és a közös tevékenységi területeket kell megtalálni.

– Eredetileg középkoros régésznek készültem, ám Makkay János a szakdolgozat-választáskor, harmadév elején azt mondta, azokból lassan Dunát lehetne rekeszteni, itt van egy a szép leletanyag, Bóna István szerint is valahol vannak benne gepidák, keresse meg maga! Először döbbenten álltam a feladat előtt, hogy gepida cserepeket kellene találnom, de aztán elkezdett izgatni a probléma. Egyrészt vonzott, hogy Bóna István árnyékában kapcsolódhatok be a germánkutatásba, másrészt a gepidák mögött hamarosan kibontakozott a germánok hatalmas, színes világa, a régészet, a történelem, a mitológia, a vallástörténet, melybe egyre nagyobb lelkesedéssel merültem bele. Az alföldi gepida települések témakörében készítettem a PhD-disszertációmat, ami reményeim szerint a közeljövőben – kissé kibővítve és átdolgozva – immár könyv formában is megjelenik.

 

 

– Komolyan érdeklődnek irántunk, hiszen nagyon fontos terület vagyunk: ha valaki nem ismeri a Kárpát-medence történetét, régészetét, más kérdésekkel is nehezen tud foglalkozni. Az együttműködést a mi oldalunkról megnehezíti, hogy – anyagi okok miatt – egyre kevésbé jut el hozzánk a vonatkozó legfrissebb szakirodalom. Csak a személyes kapcsolatok révén, külföldre járással tudjuk beszerezni – ha be tudjuk egyáltalán – az alapvető monográfiákat, sorozatokat, folyóiratokat, melyek nagyon fontosak lennének az oktatásban és a kutatásban is, gondoljunk akár Attila témájára. Néhány évvel ezelőtt egy itt kutatásokat végző kedves skandináv régésznő látva, milyen rosszul állunk könyvekkel, azt mondta, menjünk el egy kis mikrobusszal Svédországba, ők majd telepakolják nekünk szakirodalommal.

– A pestiek indítanak ilyen jellegű célutakat, de mi is kaptunk rengeteg könyvet nemes külföldi felajánlásokból, például Falko Daim, a mainzi múzeum főigazgatója jóvoltából.

– Nézze, ez elsősorban pénzkérdés, illetve nagyon sok kultúrpolitikus azt hiszi, hogy kellő mennyiségű számítógép vásárlása mindent megold, akár egy könyvtár létét is. Nekünk viszont inkább könyvekre és folyóiratokra lenne szükségünk!

– Az M3-as autópálya ásatása például totálisan átírta a Csörsz-árok környékének történetét, de a tiszántúli feltárások kapcsán is egyre több az érdekes új eredmény. Elengedhetetlen, hogy ezek minél hamarabb beépüljenek az oktatásba, még akkor is, ha sokszor éveket kell várni egy-egy leletanyag publikálására. Szerencsére nagyon erős informális kommunikáció jellemzi a szakmánkat, ami segít leküzdeni ezt a problémát. Az egyetemi oktatást ugyanis éppen az különbözteti meg a középiskolaitól, hogy az ember minden évben új dolgokról is beszámol. Nem tudom, mennyire lett volna belőlem jó középiskolai tanár, de az lett volna a halálom, ha minden évben pontosan ugyanazt kell elmondanom...