2020. augusztus 5., szerda English version
Archívum  --  2007  --  2. szám - 2007. február 12.  --  Katedra
Változások
Rácz Lajos éghajlattörténész, a Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Történettudományi Tanszék egyetemi tanárának Hattyas sori birodalma első ránézésre teljesen átlagos tanári szoba. Szakkönyvek tömkelege, jegyzetek, kijavított és kijavításra váró vizsgadolgozatok. A falakon a nagy elődök és mesterek képei. Meg egy bicepszeit próbálgató izomkoloszszus...
– Mit jelképez Arnold Schwarzenegger képe egy tudományos kutató szobájának falán?
– A zsidó-keresztény kultúra – nem szerencsés módon – szembeállítja egymással a testet és lelket. E tekintetben a keleti életfelfogással értek egyet, mely szerint a lélek egészséges fejlődéséhez fel kell építeni a lélek templomát, a harmonikus testet. Ebben persze szerepe lehet annak is, hogy egy kis sárréti faluban, Csökmőn nőttem fel, amelynek paraszti világában a fizikai erőnek lényegesen nagyobb volt a respektusa, mint az intellektusnak. Szoktam emlegetni, hogy annak a fizikai erőnek a romjain élek, amit még otthon a mezei munkák során szedtem össze. Természetesen sportoltam is, fociztam és kézilabdáztam, 1986-ban a JATE hallgatói bajnokságát a „Tökszakáll” nevű csapatommal meg is nyertük. 2000 januárja óta pedig jógázom. Alighanem az így megszerzett fizikumomnak köszönhettem, hogy amikor a Mars téren egy betonra alkalmas focicipőt akartam vásárolni, az árus azzal biztatott, hogy feltétlenül vegyem meg, mert minden biztonsági őr ilyet hord. A Schwarzenegger-képet egyébként a pázmányos tanítványaimtól kaptam, annyiszor emlegettem nekik a népvándorlások koráról szóló órákon Arnold meggyőző alakítását a „Conan, a barbár" című örökzöldben. Néha odaállok a kép mellé, s egyelőre azt látom, hogy még jelentősek a különbségek, de ki tudja, mit hoz a jövő…
 
Rácz Lajos

(1963)
egyetemi tanulmányait 1983-tól a JATE TTK-n végezte, 1988-ban szerzett földrajz-történelem szakos középiskolai tanári oklevelet. 1994-től a történelemtudományok kandidátusa, 2004-ben akadémiai nagydoktori fokozatot szerzett (Magyarország éghajlattörténete az újkor idején). 1988-tól 1999-ig Kecskeméten, az MTA Regionális Kutatások Központja Alföldi Tudományos Intézetében dolgozott, mellette oktatott a JATE BTK-n, a JATE TTK-n, de az ELTE-n, Pécsett, Gödöllőn, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és a Közép-európai Egyetemen is. 1999 óta tanít főállásban a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola (ma SZTE JGYPK) Történettudományi Tanszékén, 2005 óta egyetemi tanárként. Több magyar és nemzetközi tudományos szervezet, köztük a European Society for Enviromental History tagja. Kutatási területe: éghajlati-környezeti változások az újkori Magyarországon.

Fotó: S. Cs.
 
Elvárások nélkül
 
– Hogyan talált rá a jógázásra?
– Életem egy válságos periódusában kezdtem el, de tulajdonképpen már a húszas éveim végén éreztem, hogy azon a módon, ahogy addig dolgoztam, nem tudok tovább fejlődni. Aztán találkoztam a szegedi intézménynek számító Kártyikné Benke Etkával, Etka anyóval, s az ő általa kifejlesztett stílust gyakorlom. A jóga két dolgot jelent számomra: egyrészt segít jó fizikai állapotban tartani a testemet, másrészt pedig a relaxációs és meditációs gyakorlatok növelik a lelki és a szellemi teherbírásomat.
– Említette, hogy egy kis faluban nőtt föl. Milyen út vezetett akkoriban onnan az egyetemre?
– Egyetemre kerülésemben, majd a kutatói pályára lépésemben rendkívül fontos szerepe volt annak, hogy a szüleim, akik hat osztályt végzett parasztemberek voltak, nem támasztottak velem szemben semmilyen elvárást. Rám hagyták a döntést, aminél bölcsebbet szerintem szülő nem tehet. Érdekes módon hamar ráéreztem arra, hogy kutatói pálya áll előttem. Emlékszem, tizenkét éves voltam, mikor édesanyám épp moslékot kevert a türelmetlenkedő disznóknak, s azzal álltam elő, hogy történész leszek, és nemzetközi kutatói pályára lépek majd. A pszichológusok erre szokták mondani, hogy „flash” állapot. Mindenesetre emlékszem édesanyám szemére, nem mondott semmit, de úgy láttam, nemigen hiszi, amit mondok.
 
Szerda délután
 
– S csak fantáziált, vagy dolgozott is célja eléréséért?
– Az igazat megvallva, úgy 17 éves koromig nem tanultam túl sokat és túl jól. A gimnáziumban is csupán a földrajz és a történelem érdekelt, s magától értetődő volt, hogy ezekre a szakokra jelentkeztem aztán Szegedre. A berettyóújfalusi Arany János Gimnáziumban mindkét tárgyból remek tanáraim voltak: földrajzból Csatári Bálint, aki most az MTA Regionális Kutatások Központja Alföldi Tudományos Intézetének igazgatója Kecskeméten (miután végeztem, meghívott dolgozni az intézetébe), történelemből pedig Nagy Miklós.
– Miért kezdett az egyetemen éghajlat-történeti kutatásokkal foglalkozni?
– Mivel a történelmet és a földrajzot is egyformán szerettem, olyan témát kerestem, ahol mindkét tudományterület eszköztárát alkalmazhatom. Pontosan fel tudom idézni, 1985. március 27-én, egy tavaszi szünetet megelőző szerda délután gondoltam ki, hogy szűkebb pátriámról, Bihar vármegyéről készítek egy történeti földrajzi elemzést, aztán a munka közben világossá vált számomra, hogy a természeti környezet vizsgálata során az időjárás-, illetve az éghajlatváltozások elemzésére kell koncentrálnom.
Péczely György professzor, aki a 20. század egyik legkiválóbb magyar klimatológusa volt, még elsőéves koromban hívta fel a figyelmemet Réthly Antal éghajlat-történeti forrásgyűjteményére, s gyakorlatilag a következő húsz évem ennek a gyűjteménynek és forrásbázisnak a felderítésével és feldolgozásával telt. A források értelmezéséhez legalkalmasabb módszer megtalálásához témavezetőm, Mezősi Gábor segített hozzá, aki a kezembe adott egy svájci földrajzos tanulmánykötetet, amelyben egy Christian Pfister nevű berni professzor arról írt, miképpen változott Svájc klímája az utóbbi 450 évben, s ezt hogyan lehet történeti forrásokból rekonstruálni. Ezt a módszert alkalmaztam Réthly forrásaira is. A Kárpát-medence éghajlattörténetéről készített diákköri dolgozatommal az OTDK-n a történészeknél harmadik díjat nyertem, a földrajzosoknál pedig a Földrajzi Kutatóintézet különdíját.
 
CÁPAEMBER
Az emberiség történetében kétfajta evolúciós stratégia létezik – állapítja meg Rácz Lajos –, a patkány-, illetve a cápaevolúció. A patkányok mindenhez alkalmazkodnak, s végső esetben egymást is megeszik. Az emberiség története a 20. századig nagyjából erről szólt: mindent megevett, mindenhez alkalmazkodott. Aztán ahogy az ember egyre modernebb technológiákhoz jutott, képes lett létrehozni mesterséges környezetét, ami egy másfajta evolúciós stratégiát tett lehetővé: a cápaevolúciót. A cápa a paleontológusok szerint az egyik legrégebben létező élőlény, 250 millió éve jelent meg. Egy dolgot tud: nagy testű halakat megfogni. Amíg ezek rendelkezésre állnak az óceánban, addig cápa lesz. Amint eltűnnek, a cápa is ki fog pusztulni. Az emberiség ebből a szempontból a 20. században megindult a cápaevolúció útján – mondja a professzor –, hiszen egyre inkább mesterséges környezetben válik életképessé. A klímaváltozásokra például a légkondicionálók tömeges beszerelésével válaszolt a fejlett világ. Nem az alkalmazkodás tehát a cél, hanem annak a mikroklímának a megváltoztatása, amelyben létezni vagyunk képesek.
 
270 ezer
 
– A Pfister-féle módszer lényege az éghajlat-történeti források számszerűsítése. Hogyan kell ezt elképzelni a gyakorlatban?
– A rendelkezésre álló forrásanyagból olyan számokat kell csinálni, melyekkel tendenciákat lehet kimutatni. Pfister erre egy 7 fokozatú skálát talált ki, a -3 a nagyon hideg vagy nagyon száraz, a +3 pedig a nagyon meleg vagy nagyon csapadékos időt jelöli. Ehhez először külön kell választani a közvetlen, időjárásra vonatkozó forrásokat (esik, havazik, fúj a szél stb.), a közvetett (árvíz van, ami azt jelenti, hogy vagy esett, vagy hóolvadás történt), illetve a fenológiai forrásokat (a növények életműködéséből levonható következtetések). Magyarország újkori éghajlattörténetének vizsgálatakor az jelentette a legnagyobb nehézséget, hogy hatalmas tömegű, sokféle forrásra kellett alkalmazni a megismert technikát (a 16. századtól nő meg ugrásszerűen az írott források száma, a meteorológiai észlelés pedig 1780-ban kezdődik Budán). Kíváncsiságból összeszámoltam, 270 ezer elemi információt vizsgáltam meg az akadémiai nagydoktorim elkészítésekor.
– Ennek a munkának a révén igen hamar bekapcsolódhatott az európai környezettörténeti kutatások vérkeringésébe, amit többek között svájci és franciaországi tanulmányutak, ösztöndíjak tömkelege jelez.
– Ilyen szempontból valóban sokat segítettek a berni és a párizsi ösztöndíjak, hiszen ennek a kutatási iránynak Magyarországon nincsenek előzményei. Szerencsés időszakban végeztem, hiszen egyrészt Európában ebben az időben kezdett erőteljesen megjelenni a történettudományban az ökologikus nézőpont, másrészt a keleti blokkban a változás szelei fújdogáltak, ami hozzásegített például a svájci parlament ösztöndíjához: 1989-ben az ország történelmében egyedülálló módon úgy ajánlottak pénzt kelet-európai kutatóknak, hogy ennek ellenében semmit sem kértek! Még 1989-ben kezdődött a Pfisterrel való személyes kapcsolatom is, azóta mindent egybevetve úgy két esztendőt töltöttem el az intézetében. A magyar történeti források döntő többségét is Svájcban dolgoztam fel, mert ott volt meg hozzá a megfelelő szoftver és hardver, illetve a szakmai tapasztalat.
 
Akadémia, egyetem
 
– A szegedi BTK-n és TTK-n sokáig csak külsősként oktatott, majd 1999-ben került főállásban a JGYTF Történettudományi Tanszékére. Korábban nem hívták?
– Ötödéves koromban kiváló történészprofesszorom, Kristó Gyula hívott a bölcsészkari tanszékére, hogy kapcsolódjak be a Korai magyar történeti lexikonnal kapcsolatos munkába, de csak egyéves szerződést kínált, hozzátéve, hogy a továbbiakra semmi biztosat sem ígérhet. Csatári Bálint hívását követve ezért Kecskemétre mentem az Regionális Kutatások Központja nevű akadémiai kutatóintézetbe, de visszajártam Szegedre is tanítani. Később egyre kevésbé éreztem jól magam a zárt akadémiai világban, s mikor Monok István szólt, hogy lenne egy állás a JGYTF történelem tanszékén, örömmel mondtam igent, s azóta is remekül érzem itt magam.
– Mennyire sikerült a diákok érdeklődését felkelteni a környezettörténeti nézőpont iránt?
– A környezettörténettel foglalkozó diákjaim zömében földrajz-történelem szakosok voltak, hiszen ennek a két szaknak megvan az az előnye, hogy mind a környezet, mind a társadalom és a gazdaság elemzéséhez szükséges ismereteket megtanulja az ember. Két PhD-som került azóta állásba, az egyikük, Kiss Andrea a szegedi természeti földrajzi tanszéken tanársegéd. Már másodéves korában én lettem a témavezetője, s azóta is megmaradt közöttünk a kutatási együttműködés, éppen a múlt héten vettünk részt közösen egy mallorcai éghajlat-történeti konferencián. Egy nagy klímatörténeti adatbázis kidolgozásán munkálkodunk, s ő a program magyarországi felelőse. Remekül kiegészítjük egymást, hiszen Andrea elsősorban középkori klímatörténetet kutat, ami számomra többé-kevésbé terra incognita.
 
Hideg-meleg
 
– Mikor és hogyan ismerte fel a tudomány, hogy a klíma változik, s ez történelmi változásokkal is összekapcsolható?
– Az 1950-es évekig a történeti gondolkodásban a változatlan környezet előfeltevése, azaz a környezeti fixizmus volt az axióma. Régészek mutatták ki az első jeleit annak, hogy a klíma bizony nem állandó, hanem változik, és az életformát is befolyásolja. Az 1950-es évekre már természettudományos vizsgálatok bizonyították, hogy a történeti korokban nagyon komoly környezeti változások következtek be. Ha a természeti környezet változik, számolni kell azzal is, hogy cselekvő részese a történelemnek, nem pedig csupán elszenvedi azt. Innentől kezdve tehát meg kellett vizsgálni, hogy a természettudósok által kimutatott jelenségek hogyan hatottak a történelmi folyamatokra. Hogy csak egy példát említsek, feltehető, hogy a nagy eurázsiai népvándorlásokban is jelen volt az ökológiai motívum, hiszen a viszonylag instabil nomád gazdaság nehezen tudott alkalmazkodni a szárazságot hozó klímaváltozásra.
– Milyen következtetéseket lehet levonni a jövőre nézve a történeti korszakok nagy klímaváltozásainak elemzéséből?
– Ha a Föld történetét nézzük, akkor az a kor, amiben élünk, hideg időszak, ugyanis van a pólusokon jég, ami geológiai léptékekben általában nem volt jellemző. Ha viszont csak az ember megjelenését követő periódust tekintjük, akkor ez egy meleg időszak, mert az utolsó 2 millió évben nagyobbrészt jégkorszak uralkodott a Földön. Így vizsgálva a jelenlegi felmelegedés nagyjából 10 ezer éve kezdődött, s minden megelőző geológiai korral szemben az a sajátossága, hogy rendkívül stabil a klíma, nem jellemzők a korábbi drasztikus változások. „Kisebbek” viszont igen, s ebben az értelemben a mostani melegedés a 19. század vége óta tart – ekkor zárult le a 14-19. századi „kis jégkorszak” –, s egy rövid, 20. század közepi viszszahűlést követően a hatvanas-hetvenes évektől erősödött fel újra.
A jövőre vonatkozóan modellezés, illetve folyamatelemzés segítségével lehet előrejelzést készíteni. Az éghajlattörténet a folyamatelemzésben segít. Ennek alapján tudjuk, hogy az utóbbi kétezer évben négy és fél klímaváltozás történt, s természeti okokból következően a 20. században a felmelegedés volt soron. Azonban az ember az ipari forradalomnak következtében a 20. századra geológiai léptékű tényezővé vált, s olyan nagyságrendű energiákat tudott mozgósítani, mint a földrengések, vulkánkitörések vagy a tengeráramlások. Az emberi tevékenység melegítő hatása és a természetes tendencia egy irányba mutat, de hogy ez milyen hosszú időtartamú és milyen erőteljes lesz, azt nem lehet pontosan tudni. Ha minden így megy tovább, várható, hogy mediterrán irányba mozdul el a Kárpát-medence klímája, két évszakosra egyszerűsödik a klímaszerkezet, s a téli hóesés ritkábbá válik.
A modellezést fizikai meteorológusok végzik, akik atmoszféramodelleket készítenek, s input-output alapon jeleznek előre (mi történik, ha az átlaghőmérséklet fél fokot melegszik, ha egy fokot melegszik stb.). Ez alapján katasztrófamodellek és lágy modellek is készülnek, s ezek között meghatároznak egy valószínűsíthető modellt. Az előrejelzések azonban csak olyan tényezőkkel tudnak számolni, amelyek már ismertek, viszont az atmoszféra működésének rendszerét nem ismerjük kellő mélységben. Éppen ezért az én véleményem szerint a távoli jövő több évtizedre nem jelezhető előre; forgatókönyveket lehet készíteni, tendenciákat lehet látni, de aki azt mondja, hogy tudja, mi lesz, az Tamás Gáspár Miklós kedves fordulatával élve „lóságot beszél".
Pintér M. Lajos
Bezár