Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Az a mostani lehetőségem, hogy a Zeneakadémián taníthatok, egy Gyurkovics Mária emlékversenytől datálódik. Ott valóban több növendékem szép sikerrel szerepelt, és akkor Batta András írt egy recenziót a versenyről, amiben megemlítette az én nevemet is, illetve azt, hogy milyen tehetséges növendékeim vannak. Később pedig a Zeneakadémia rektoraként is emlékezett erre. Azután Marton Éva tartott itt Szegeden többször is mesterkurzust, és szintén a növendékeim alapján kért fel arra, hogy náluk is tanítsak.

 

Andrejcsik István 1955-ben született Esztergomban. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán (ma Zeneművészeti Egyetem) szerzett okleveles énekművész, -tanár végzettséget 1981-ben, majd operaénekes diplomát 1983-ban. 1983-tól a Szegedi Nemzeti Színház magánénekese, 1998-tól az SZTE Zeneművészeti Karán (illetve elődjén) főiskolai tanársegéd. Többször kapta meg a Szegedi Operabarátok Egyesületétől az évad énekese címet, ezenkívül elnyerte a Juhász Gyula-, Vaszy Viktor-, Dömötör- és Artisjus-díjat is. Fotó: Segesvári Csaba

 

 

– Mikor Hamari Júlia, a nagynevű operaénekes nálunk tartott kurzust, azt mondta, neki az a vágya, hogy nyolcvanéves korára jó énektanárrá váljon. Ezt a pályát folyamatosan lehet tanulni, és egyre jobbá válni benne. Az embernek állandóan formálódik az ízlése, mígnem eljut oda, hogy ha meghall egy hangot, már kapásból tudja, hogy mik a hangzásbeli jellemzői, mit és hogyan lehetne rajta javítani.

Szerintem – mint ahogy a háborúhoz pénz, pénz, pénz kell – az énektanításhoz fül, fül, fül kell, sokféle értelemben. Fül, amely meg tudja különböztetni az adottságot a tanult dolgoktól. Jó ízlésűnek és a különböző stílusokban tájékozottnak kell lennie a tanárnak. Szükséges hozzá persze az érdeklődés, a mások, a kollégák, növendékek produkciója felé való odafordulás is.

– A bel canto – szó szerint „szép éneklés” – egy évszázadokon át működő énektechnika, zenekultúra és kompozíciós technika volt, amely a 19. század végéig rendületlenül élt és virágzott. Napjainkban is sok énekesre mondják, hogy „bel canto”-énekes, de aki igazán ismeri az eredeti fogalmat, annak mibenlétét, az manapság már nem nagyon talál ilyen művészeket. Nagyon sokat változott az énektechnika, az énekkultúra a 20. században, aminek számos oka volt, így például a különböző új zenék, a verista opera megszületése, Puccinitől Bizet-n át Wagnerig, mind-mind új és új követelményeket támasztottak az énekessel szemben. A képzett művészek után jött Caruso és Saljapin generációja, „a nép énekese”, amikor egy döbbenetes hang dominált, és az a maga nyers erejével hatott, és mindenkit „letarolt”. Az éneklés mondhatni sportteljesítménnyé vált, populárisabb irányba tolódott el, az énektechnikai finomságok jóval inkább háttérbe szorultak. Ez a folyamat napjainkban talán már visszafordult, és megint jó irányt vett, kezdve azzal, hogy a régi zene is megint teret nyer, és megpróbálják hozzá az autentikus előadói stílust is megtalálni.

 

 

– Renáta délvidéki származású. Úgy kezdődött a kapcsolatunk, hogy egyszer megkeresett engem egy Szegeden végzett délvidéki tanárnő, Herodek Éva, hogy szeretne hozzám járni énekelni tanulni. Vele foglalkoztam, ő pedig hozta a nagyon ígéretes növendékeit is Szegedre felvételiztetni, és így jött Horák Renáta is, akivel ilyen módon a felvételi előtt már dolgoztunk együtt. ő egy nagyon igyekvő, nagyon tehetséges lány, aki teljesen ideálisan áll hozzá a pályához. Mert ezt a hivatást igazán színvonalasan csak elég „fanatikus” módon lehet csinálni, ez tényleg teljes embert kíván. Reni rengeteget dolgozik, nagyon igényes, jó ízlésű, és persze eleve szép hanggal született. Továbbá – ami megtanulhatatlan és megtaníthatatlan – ott van benne az az „isteni szikra”, az az adottság, az a képesség, hogy gyermeki módon tud még mindig játszani és átszellemülni, ki tudja zárni énekléskor a környezetet, és különböző hangulatokkal, figurákkal képes azonosulni. Ez az a képesség ugyanis, ami a közönséget megfogja, amire azt mondja az ember, hogy ezt érdemes megnézni, mert jó részt venni abban az örömben, amit ő érez a színpadon.

 

 

– Nyilván először a színház volt életem álma, ma viszont már sokkal inkább tanárnak vallom magam, mint énekesnek. Talán azért is, mert nem születtem olyan „eget rengető” hangi adottsággal, mint jó néhány általam csodált „hangnagybirtokos” kollégám. Viszont ehhez képest tökéletesen elégedett vagyok a pályámmal, csodálatos szerepeket énekeltem, és nem nagyon maradt kielégítetlen vágyam. Ma már mosolyogva emlékszem viszsza, hogy amikor énekelni kezdtem, és még nem volt kiforrva a hangom, azt hittem, hogy baszszus leszek, és a „Borisz Godunov” címszerepéről álmodoztam. Persze aktív énekesként már nem gondoltam komolyan erre a szerepre, hiszen sok egyéb hozzám illő gyönyörűt énekelhettem. Viszont mostanra annyira érdekel a tanítás, és annyira megtaláltam benne az újabb hivatásomat és életcélomat, hogy inkább az a gond, hogy egyre kevesebb idő jut a színházra.

– Rengeteg mindent elénekeltem, sok olyat is, ami nem volt nekem való. Volt is egy másfél éves kihagyásom, mert a hangom nagyon tönkrement, és idő kellett, amíg regenerálódott. Korábban ugyanis kimondottan nehéz hősbariton szerepeket énekeltem: Wagner „A bolygó hollandi” címszerep, „Macbeth” címszerep, „Hoffmann meséi”, négyes bariton főszerep, Galickij szerepe Borogyin „Igor hercegéből”, a „Vérnász” Leonardója Szokolaytól. Amikor hihetetlen szerencse és csoda folytán sikerült újra pályára kerülnöm, igyekeztem én is és az akkori zenei vezetőm, Gregor József is olyan darabokat találni nekem, amelyek abszolút az én hangfajomra íródtak. Nagyon sok Mozartot és Donizettit énekeltem abban az időben. Az akkori első szerepem a „Don Pasquale” Malatestája volt.

A kedvenc szerepem szinte mindig az, amit énekelek, de legjobban azokban a darabokban éreztem magam, amelyekben adottságaimnak leginkább megfelelő szerepet alakíthattam. Azt igyekszem a növendékeimnek is megtanítani, hogy ismerjék meg és fogadják el a saját hangi adottságaikat, tanulják meg a saját „hangszerüket” a legideálisabban használni, és akkor kiderül, hogy mire születettek, és ne akarjanak azon túllépni.

 

 

– Azt hiszem, engem sok minden predesztinált erre a pályára. Nagymamámnak köszönhetően hétéves korom óta zongoráztam, és nagyon megszerettem a klasszikus zenét. Másodikos gimnazista koromban kezdtem lemezeket gyűjteni, eleinte a komolyzene teljes skáláját, aztán egyre inkább az énekes darabokat. A mai napig szenvedélyes gyűjtő vagyok. A pályaválasztáskor változatos elképzeléseim voltak: Afrika-kutató vagy állatszelídítő szerettem volna lenni, mert valamiért imádtam a „napjainkban élő őslényeket” – volt idő, amikor óriáskígyót is tartottam. Családi behatásra gondolkodtam még az idegenvezetőn és a falusi tanítón is. Érettségi után először elmentem elektronikai műszerésznek. Ugyanakkor ott volt a zongora, élveztem a zenét, noha gyakorolni nem szerettem. Viszont ma is abból élek, amit akkor tanultam, viszonylag jól blattolok, de soha nem inspirált a technikai tökéletesedés. Tehát azt tudtam, hogy zongorista nem leszek. Szakmunkásképzős korom vége felé véletlenül olvastam egy újságban megjelent hirdetést, hogy a rádió énekkara énekeseket keres. A meghallgatáson egy fiú megszólított, hogy hol tanulok énekelni. Én akkor még azt sem tudtam, hogy ezt lehet tanulni. Bemutatott az énektanárának, majd az ő tanácsára felvételiztem a Honvédkórusba, ahol egy házi koncert után a Zeneakadémiára irányítottak.

– Nem zenész családból származom, az adottság és a művészi véna talán apám vonaláról jött, apám nővére, keresztanyám rendszeresen énekelt a református templom kórusában, szép hangja volt, és nagyon szerette a zenét. Örülök, hogy annak idején nagymamám nem hagyta, hogy abbahagyjam a zongorát, nem tudok neki elég hálás lenni ezért. Tizenhárom évig tanultam zongorázni. Nagyon jó, hogy bármilyen darabot le tudok kísérni a tanítványaimnak.

A zene valóban kitölti a mindennapjaimat. Valamikor ka-maszkoromban észrevettem magamon, hogy nincs perc, nincs pillanat a napban, amikor ne menne bennem valamilyen zene. Általában voltak kedvenceim, amiket nagyon sokat hallgattam, ilyen volt például Beethoven hegedűversenye. Akármit csináltam, ettem, tanultam, játszottam, hallottam magamban különböző zenei frázisokat, dallamokat, szólt bennem egy teljes szimfónia, és elgondolkoztam, hogy ez vajon mindenkinél így van…? Mert olyan természetesnek tűnt.

– A zenében én Bartókig jutottam, tehát maradok a tonális zenénél. A zenehallgatás is egy tanulási, egy ízlésformálási folyamat: ha valaki egyfajta zenében élvezetet talál, és azt többször meghallgatja, akkor egy idő után „anyanyelvévé” válik.

Széles az a repertoár, amit élvezettel hallgatok, időnként Bach zenéjét nagyon vágyom, és úgy érzem, annak a tökéletessége hihetetlenül megtisztít. Másik, amit szeretek hallgatni: az énektechnikai tökéletesség. A könnyűzene kimaradt az életemből. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára igazi szabadnapom, szombatra és vasárnapra is jut valami tanítanivaló.

– Először kollégáim kérték segítségemet. Mikor az alapítványi zeneiskolák gombamód szaporodtak, Sándorfalván engem kértek fel, hogy alapszinten tanítsak zongorát, én pedig javasoltam mellé az ének szakot. Örülök, hogy ez azóta is létezik. Színházunk énekkarának számtalan tagjával dolgoztam – közülük nem egyből szólista lett.

Amikor az SZTE-n megüresedett egy tanítási hely, már híre ment a működésemnek, és Temesi Mária tanszékvezető meghívott ide. Legnagyobb álmomat és vágyamat váltotta valóra ezzel.

 

ÁTÉREZNI

„A zene számomra tulajdonképpen a mindent jelenti” – vallja Andrejcsik István. „Úgy érzem, hogy a világot, a környezetemet leginkább zenében tudom visszaadni, zenében tudom átérezni, átélni. Nem ritkán tíz órát is tanítok naponta, ami nagyon fárasztó ugyan, de ha hazamegyek, alig várom, hogy feltegyek valamilyen zenét, és ellazulok, kikapcsolódom, és hallgatok valami olyat, amire azt mondom, hogy ez tökéletes muzsikálás és gyönyörű – így tulajdonképpen az tölt fel, amit egész nap csináltam és ami a munkám. Hála Istennek nálunk a legtöbb növendék nemcsak vár és kap valamit a tanárától, hanem vissza is tud adni valamit mesterének. Az a produkció például, amit többek között Horák Renáta nyújt, valami fantasztikus. Bizonyos emberekkel nagy élvezet és öröm együtt muzsikálni.”

 

 

– Én is szeretnék nyolcvanéves koromra nagyon jó énektanárrá válni… Ebben a hivatásban nincs megállás, a tanár is állandóan tanul a növendékektől. Egy tanítvány mindig új feladatot ad, és ebben nem csak a hang megformálása van benne. A teljes ember odafigyelést igényel: a lelke, az egész múltja a gyerekkorától, a rárakódott görcsökkel és gátlásokkal együtt. Mindezt egy énektanárnak meg kell próbálnia ideális irányba terelni. Ez adja a pálya egyik gyönyörűségét, a megunhatatlanságát, és akinek van türelme hozzá, ebben hihetetlen lehetőséget láthat meg, hogy hogyan kell egy új növendékre ráhangolódni, megismerni, és megpróbálni valahogyan közös nevezőre jutni vele. Mindig úgy kell a kapcsolatot kialakítani, hogy a növendék tudjon, merjen őszinte lenni.

– Elsősorban a családom: feleségemmel harmonikus házasságban élünk, a családom olyan stabil bázist nyújt, ami minden gondon átsegít. Ez nagyon fontos ahhoz, hogy a pálya nehézségeit sikerrel vehesse az ember. Öt csodaszép lányom van, akik sok örömet szereznek nekem, és azt kívánom, hogy ez így is maradjon, hogy örülhessek a sikeres életútjuknak.