Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Az idén húszéves Szegedi Kortárs Balett jubileumi évadjának új bemutatója az emberi természet tudat által kontrollálatlan területeire figyel. A február 29-én bemutatott A tudattalan két részből álló előadása két válaszlehetőséget mutat fel. Duda Éva koreográfiája, A Zöld Szalon vágyaiknak kiszolgáltatott, esendő emberekkel van tele, akik kölcsönösen függnek a mindenkori másiktól. Juronics Tamás látomásos előadása, a Semmi és soha absztrakt erők küzdelmeként mutatja be a tudattalant, ahol a tudat felszínes nyugalma csak hiú álom.

Két koreográfia, melynek egységét nem csupán a közös cím adja, de a Szegedi Kortárs Balett táncosainak imponáló profizmusa is.

„Kell legyen valami más is az ész és ösztön helyett” – szól Cseh Tamás dala a metróból, a tudatalatti örök hasonlatából. A Szegedi Kortárs Balett legújabb előadása ugyanezzel a kettősséggel küzd: marad-e valami az emberből, ha kivonjuk belőle az ösztönt és az észt?

 

 

Nagy szavak, nagy kérdések, kínos is róluk beszélni. A táncosoknak még mindig könnyebb dolguk van, ha az emberi természet teljességét akarják bemutatni, hiszen az nem csupán a tudat uralta nyelv világához tartozik. Az idén húszéves Szegedi Kortárs Balett igazi táncszínházat alkotott: A tudattalan két részből álló koreográfiája olyan alapkérdéseket tesz fel, amelyekre nehéz válaszolni. Az előadás legnagyobb erénye ugyanakkor az, hogy bár két válaszlehetőséget is kapunk, mégis megmaradhatunk a kérdésfeltevés izgalmánál.

 

 

 

 

A tudattalan első része, A Zöld Szalon Duda Éva koreográfiája. A szinte puritán díszletben – hatalmas, zöld bársonylepel előtt, piros plüss-székek között – kisebb drámák, fanyar románcok szövődnek, történetfoszlányok indulnak el, és maradnak befejezés nélkül. A tíz táncos nagy szakmai tudással és művészi érzékenységgel kelti életre a karaktereket: itt mindenkinek élete, sorsa és története van. Van, aki fut a másik után, van, aki menekül, és van, aki őrlődik. A figurák így csak különbségeikben hasonlóak, miközben mindannyian ugyanúgy vannak kiszolgáltatva saját vágyaiknak és a másik vonzásának, taszításának.

Duda Éva tudattalanja azokról a vágyainkról szól, amelyeknek nem is próbálunk ellenállni, és amelyek belekötnek minket a másik életébe, a többiekét pedig belekötik a miénkbe. Itt senki se boldog, de mindenki az akar lenni: így a humort amúgy sem nélkülöző koreográfia végén csak ironikusan csendülhet fel az I'm feeling good. A Zöld Szalon lendületes, magával ragadó előadás, amely mégis tele van egy csomó emlékezetes, finom részlettel. A koreográfia világát pedig csak még megkapóbbá teszi a huszadik század eleji életérzés imitációja, az áthangszerelt dzsesszdalok hangzása.

 

 

A tudattalan sötétebb bugyraiba vezet Juronics Tamás koreográfiája. A Semmi és soha nem egy néző érzékenységét sértheti; nem tagadom, az enyémet is meg-megkarcolta. Azonban úgy tűnik, ennél sokkal nagyobb igényei vannak a viszonylag rövid, de annál erőteljesebb látomásnak: a szinte fokozhatatlanul intenzív koreográfia, a sötét, fénycsíkok szabdalta díszlet és a kísérteties, disszonáns zene mind-mind sokkolni akar.

A Semmi és soha érezhetően az ösztönös befogadásra próbál hatni, és száműzni kívánja a történetmesélést a táncszínpadról, az expresszív hatásokkal dolgozó koreográfia azonban megteremti a maga ésszerű összefüggéseit. Az előadásban táncosként is részt vevő Juronics megvilágított arcával indul és zárul a koreográfia, mintegy jelezve, egyvalaki tudatalattijába szállunk alá, ráadásul feltehetően egy művészébe, aki mindig a saját lelkét, szívét viszi vásárra: ha a díszlet hangsúlyos elemire, a kicsi urnákban úszó szívekre gondolunk, szinte szó szerint is.
Az ész didaxisa és a lélek költőisége olyan egységet alkot, amely végigkíséri az előadást, miközben a koreográfia épp az ész és a lélek összeférhetetlen harcára utal. Persze a végén győz a szív, a művészember addig kutakodik az ösztönök alkonyzónájában, míg megpillantja az ijesztően gyönyörűt: a saját szívét megjelenítő, hatalmas urnában úszó kísérteties nőalakot. Győz tehát a lélek, az embert legyőzi a tudattalan, de mellette ott a kétség: ezt sejteti Juronics rémült arca. Hogy akkor most mi van.

Persze mi is ugyanezt kérdezzük.