Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Emellett szintén fontos, hogy Sík Sándor egyike volt azoknak, akinek az életében a mindennapi, a hétköznapi tettek és cselekedetek sorozata, a kimondott szavak, valamint a leírt gondolatok ritka homogenitásban, összhangban, egységben álltak.
Az előadás első harmada Sík Sándor életútjáról szólt, melynek rövid vázlata a keretes cikkünkben olvasható. Sík Sándor, a pap, a költő, a drámaíró, az irodalomtudós és az esztéta életútjának ismertetése mellett többek között a szegedi, az 1930 és 1945 közötti professzori tevékenységéről, irodalomtudományi és esztétikai munkásságáról hallhattunk, melynek fontosságát az ismeretlenség és az elfeledettség meglétével indokolta az előadó.

 

Máté Zsuzsanna szerint Sík Sándor életművének legintenzívebb szakasza a szegedi egyetemi korszak volt.

 

1930 és 45 között

Sík Sándor szellemi életművének legintenzívebb időszaka a szegedi egyetemen eltöltött másfél évtized volt, mind a költő, mind a drámaíró, mind a tudós szempontjából. Tanári, professzori, papi, rendfőnöki, főszerkesztői tevékenysége az emberek művelésére, „emberebbé tételére” irányult és Isten törvényeinek közvetítésére a saját személyiségén keresztül, de sohasem tolakodóan. Ezen túl költői tevékenysége elsősorban ünnep volt számára; egyfajta hálaáldozat, Istent dicsőítő, hálás megnyilvánulás a poézis nyelvén, melyben egyaránt benne foglaltatott az Isten és az ember szeretete is. Az előadó véleménye szerint Sík Sándor utolsó korszaka, öregkori lírája a legteljesebb, melyet a formai és a nyelvi egyszerűsödés jellemez; a mindennapisághoz, az emberi egyszerűséghez való közelebb kerülés; az életösszegzés; a halálra készülődés. Mélyen vallásos líra az övé, Isten-felfogása a keresztényi immanens és transzcendens szemléletre épít, az életről írva Istenről, Istenről szólva pedig az életről ír.

A szegedi évek egyben a drámaíró Sík Sándor ismertségét is meghozzák. A drámaíró Sík Sándor – az előadó szerint érdemtelenül – szinte teljesen ismeretlen maradt az elmúlt hatvan év távlatában, ez alól kivételt legfeljebb az 1934-es István király című történelmi tragédiája képez, elsősorban néhány korabeli és újabb színrevitele révén.
A magyar irodalomtörténeti tanszékek professzorként ő adott elő minden korszakról, a kortárs nemzedékével kiemelten foglalkozott. Irodalomszemléletét a szellemtörténethez közel álló, sokszínű befogadói élmény- és műalkotás-központúság jellemezte, emellett korszerűsítette a magyar szakos képzést: az irodalomtörténeti stúdiumok egyoldalúságával szemben többfajta irodalomelméleti, műfajelméleti, stilisztikai és esztétikai tárgyú kurzust is tartott.

 

SÍK SÁNDOR

1889. január 20-án Budapesten született, ahol 1898-tól a piaristák fogimnáziumában tanul, 1903-tól a piarista szerzetesi rend tagja. 1906-1910 között a pesti egyetem magyar-latin-görög szakos hallgatója, és emellett folyt a teológiai képzése. 1910-ben doktorátust szerzett, 1911-ben pappá szentelték, és 1911-tol 1929-ig tanított egykori gimnáziumában. 1912-tol a Magyar Cserkészszövetség tagja. 1930-tól 1945-ig a szegedi Ferenc József Tudományegyetem professzora. Az 1930-as években számtalan társaság, tanács, kör és a Baumgarten-kuratórium tagja. 1946-tól 1949-ig akadémikus. 1945-1947 között Szent-Györgyi Albert elnöksége mellett az Országos Köznevelési Tanács alelnöke. 1946-tól 1963-ig a Vigilia foszerkesztoje, 1947-tol magyar piarista tartományfonök haláláig, 1963-ig.

Esztétika

Az előadás utolsó harmadában Máté Zsuzsanna kiemelte Sík Sándornak az 1943-ban megjelent háromkötetes Esztétikáját, melyet többféle szempontból a 20. század közepéig a magyar esztétikatörténet legrangosabb esztétikai rendszerezésének vélt az előadó. Ezt a  magyar esztétikatörténet addig született kiemelkedő elméleteivel – a fiatal Lukács György, Pauler Ákos, Brandenstein Béla és a fiatal Fülep Lajos esztétikai munkáival – való összehasonlítások eredményével  indokolta. Másrészt elemzéseinek következtetéseivel, azzal, hogy ez az Esztétika nemcsak szintézise a 20. század első fele európai és magyar esztétikai gondolkodásának, hanem egy olyan sajátos elmélet, melyet az alkotó - befogadó - gondolkodó attitűd jellemez, és amelyet a művészet világához való többszintű pragmatikus kötöttség hitelesít. Egyik kérdése ma is aktuális problémafelvetés: összeegyeztethető-e a műalkotásról nyert ismeret magával a műélménnyel és az ezen alapuló esztétikummal? Akkor, ha a műélmény a művészet tapasztalati világához köthető; a műismeret pedig valamely filozófiai rendszeren nyugvó esztétikai, művészetfilozófiai, művészetelméleti (például irodalomelméleti) rendszerén alapul. Máté Zsuzsanna e kérdésre adott válasza vonatkozásában részletezte Sík Sándor Esztétikájának filozófiai hátterét, és azt egy tágabb esztétikatörténeti kontextusba helyezte. Majd Sík Sándor elméletének progresszivitását hangsúlyozva, a mai gadameri hermeneutikai szemlélettel rokonságot mutató néhány teoretikus állítását emelte ki. Az analógiák okaként az előadó a részben közös filozófiai gyökerezettséget – a szellemtörténeti és a schleiermacheri filozófiai hagyományt, valamint az esztétikai ismerettevékenységnek és a befogadási folyamatnak a középpontba állítását – jelölte meg. Végül Esztétikája utóéletét összegezte.