Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Kárpáti Tamás kiállításán járva úrrá lett rajtam valami megmagyarázhatatlan érzés: tetszett is, meg nem is az, amit láttam – ritkán esik meg velem. Hogy mi nem tetszett? Szinte valamennyi kiállított festmény látszólag egy sémára épült: ugyanazok a színek (vörös, sárga, barna vagy zöld), ugyanolyan alakok és ugyanazok a beállítások. Emellett a képek többsége elsőre csupán kavargó masszának tűnt. De hál' istennek, egyik sem az! Kárpáti Tamás festményei tényleg megkövetelik az odafigyelést: szánjunk rájuk időt, ha élvezni akarjuk a tárlatot.

Homályos, túlvilági alakok népesítik be a tájakat, akiket a felületes szemlélő egyes képeken ki sem szúr elsőre. A meleg színek ellenére kísérteties hangulatot árasztanak a festmények. A légies, szellemszerű alakok mintha éppen kikopnának a valóságból. Az első dolog, ami rájuk tekintve eszünkbe ötlik: a csend. A második: a magány. Ezek a vallásos és mitikus szellemalakok – mintha ki akarnának lépni a földi szférából – a semmibe révednek. Sőt, sokszor mintha a megfestett tájra is csak véletlenül vetődtek volna: annak valamelyik oldalán és nem a középpontban helyezkednek el. Sajátos stílusban készültek a képek: hiányoznak a kontrasztok, festményeit gyakran kevés színnel festi meg, vagy egy szín különböző árnyalataiból építi fel a művész. Körvonalak sincsenek, így minden összemosódik. Itt-ott nem is látszik elsőre, mit ábrázol a kép, a festő sokat bíz a befogadóra. Egyik festmény közelről mutatja meg igazi arcát, egy másik távolról rajzolódik ki jól.

”Érzéki, szuggesztív képek" – mondta Szuromi Pál Kárpáti Tamás, Munkácsy-díjas festőművész alkotásairól. Egyetértek vele: azok. Éteri, szomorkás figurák és sejtelmes tájak várják az érdeklődőket november 11-ig a JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék Fischer Termében.