Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Szántó Miklós azt állította, hogy „mérvadónak tűnő források szerint” a Köztársaság téri pártház 1956. október 30-i „eleste és a mészárlás a történelmi folyamat egyik tragikus fordulata lett” (Népszabadság, 2006. november 22.).  Ez a látszólag egyszerű mondat súlyos gyanúsítást rejt. Azt sugallja, hogy a november 1-jei második szovjet támadás nem következett volna be a pártház ostroma nélkül. A sztalinista utódvédharcosok, akik ’56-ot ma is ellenforradalomnak tekintik, szívesen sugallják ezt.

A történelmi tények azonban nem igazolják. Nincs olyan „mérvadó” adat, amely azt bizonyítaná, hogy a pártház ostroma bármit is befolyásolt volna a szovjet politbüró döntésében. Legföljebb Szántóéhoz hasonló föltételezés, Charles Gatinak, azaz Gáti Károlynak az évfordulóra megjelent könyvében (Vesztett illúziók). Talán Szántó is őrá célzott. Csakhogy „mérvadónak” ő sem tekinthető. Lássuk, mit állít.

 

Tankok a szegedi Móra Ferenc Múzeum előtt 1956 őszén. Fotó: az MFM archívuma

 

1956. október 30-án kényszerült elfogadni a szovjet vezetőség azt az önkritikus nyilatkozatot, amely a desztalinizációt kiterjesztette a csatlós országokra, és azt a látszatot keltette, hogy belenyugodtak a magyar és a lengyel függetlenségbe, seregeik kivonásába, közvetlen befolyásuk föladásába. „A Pravdában október 31-én megjelent nyilatkozat világra szóló szenzáció volt.” „Megtévesztésről – ekkor még – nem esett szó.”

Hruscsov aznap éjjel rosszul, álmatlanul aludt. Furdalta bolsevik lelkületét a békülékeny nyilatkozat. „Ágyában hánykolódva végül másként döntött.” „Mire a Pravda eljutott olvasóihoz, a nyilatkozat már érvénytelen és érdektelen volt.”  Aznap, tehát 31-én, a politbürót előző napi határozatával ellentétes döntésre vette rá: a katonai beavatkozásra.  Könnyű dolga volt, Hiszen Mikojanon kívül mind egy húron pendült: sztalinista volt, 30-án is csak nagy nehezen fogadta el az önkritikus nyilatkozatot. November 1-jén a szovjet csapatok megindultak hazánk ellen.

Mi is olvastuk 31-én a magyar lapokban is megjelent nyilatkozatot, és győzelmünkként ünnepeltük, hogy a szovjet vezetőség végre rájött a Sztálin nélküli szocializmus nélkülözhetetlen föltételére: a nemzeti függetlenségre mint a nemzetköziség alapjára.

A történetírás nem ismeri az als ob, a mi lett volna, ha kérdésföltevését. Gáti Károly könyvének hatodik fejezetében (A forradalom, amelynek nem kellett volna elbuknia) mégis merészen fölveti: „mi lett volna, ha Nyikita Hruscsov a régió stabilitása érdekében kiterjeszti a desztalinizációs folyamatot a szovjet tömb többi országára is, és lehetővé teszi, sőt előmozdítja a jugoszláv példára hajazó változásokat? Mi lett volna, ha a magyar párt a lengyel példát követve megengedi, hogy Nagy Imre kezdettől fogva támogasson egy ilyen típusú folyamatot? Vagy mi történhetett volna, ha az Egyesült Államok már az 1950-es években békés viszonyokra törekszik a közép- és kelet-európai országokkal, és fokozatos, apró eredmények elérésén munkálkodik, ahogyan az 1960-as évektől kezdve tette? Mi lett volna, ha az Egyesült Államok a magyar válság idején kölcsönös fegyverzetcsökkentést javasol Közép-Európa egész területén”?

Túl sok ha van ebben az elméleti konstrukcióban, de a végén mindezt Gáti Károly egy tényezőre szűkíti le: a magyar magatartásra. Egészen pontosan a Köztársaság téri október 30-i vérengzésre.

Korábban semmi írásos vagy emlékező adatot erre nem hoz, de a 212. lapon mint bizonyított tényt állítja: „A beavatkozásról szóló szovjet döntést tehát elsősorban a Köztársaság téri atrocitások váltották ki.” E megalapozatlan állításának hangulati előkészítésül ugyanezen a lapon, előtte már ilyeneket ír: „Végül is tehát Nagy Imre vonakodó, habozó forradalmár lett, aki képtelen volt megakadályozni az erőszak fellángolását október 30-án, s ez volt a fő oka annak, hogy elvesztette a Moszkva által iránta érzett csekélyke bizalmat is.”  Ismétlem: ez föltevés, nincs rá szövegszerű bizonyíték. Ha Nagy Imre ingadozását elismerjük is (és magyarázzuk belénevelt bolsevik pártfegyelmével, a sztalini terrortól évtizedeken át, rossz tapasztalatokkal igazolt félelmeivel), semmi bizonyítéka nincs (nem is hoz föl ilyet) Gátinak. Ismételgetésével sulykolja, hogy az olvasó végül is tényként higgye el: „Kétségtelen: ha nem következik be a Köztársaság téri vérontás, vagy ha Nagy Imre nem teszi magáévá az egypártrendszer felszámolására irányuló követeléseket, Moszkva talán tovább is fenntartotta volna október 30-án hozott történelmi határozatát…” Kétségtelen? Talán! De erre semmi bizonyíték nincs – kivált visszamenőleg.

A Köztársaság téri vérfürdő valóban „az októberi sajnálatos események” legtragikusabb mozzanata volt. Senki nem akarja igazolni a fölösleges vérontást, még ha tudjuk is, hogy a pártszékházból provokálták ki. De jelentőségét nem nagyíthatjuk föl akkorára, hogy a Hruscsov álmatlan éjszakájával magyarázható döntő fordulatot ezzel okoljuk meg. Hruscsov sem tette. Sehol nincs egy szónyi utalás sem rá.

Nem is lehetett, hiszen Mikojan és Szuszlov éppen úton volt Pestről Moszkvába, amikor ez történt, tehát már nem befolyásolhatta állásfoglalásukat. Ám mint Lendvai Pálnak Gátiéval egyidejűleg megjelent könyvében (Forradalomról tabuk nélkül, Napvilág Kiadó) olvassuk, már október 29-i és 30-i  jelentéseikben olyan borúlátóan festették le a párt és az állam fokozódó széthullásának folyamatát, hogy inkább az a meglepő: a politbüró döntését a második szovjet támadásról nem korábban hozta meg, csak 31-én. Hruscsov pálfordulásának elégséges magyarázata az is, hogy az október 23-a óta Moszkvában tartózkodó Liu Sao-csi és Teng Hsziao-ping,  – nyilván Mao Ce-tungtól – azt az utasítást kapta, hogy maradjon még egy napig, és győzze meg Hruscsovot: ne vonják ki a szovjet csapatokat Magyarországról.

Lendvai is idézi Hruscsov október 31-i érvelését: „Ha kivonulnánk Magyarországról, ez fölbátorítaná az amerikai, angol és francia imperialistákat. Ezt gyöngeségünknek fognák föl, és támadásba lendülnének […] Egyiptomon fölül odaadnánk nekik Magyarországot is.”

Ebben szó sincs a budapesti pártház ostromáról. Nem is lehetett, hiszen eladdig hírét sem hallotta. A politbürő előző napi határozatával gyökeresen ellentétes új döntésének meghozatalában tehát a magyar eseményeknél  sokkal többet nyomott a latban a kínai elvtársak noszogatásán kívül a szuezi válság és a lengyel kérdés.

Minden más állítás ’56 megrágalmazásának kínál hamis érvet.