Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

„Saját útkeresésem vezetett a Mátyás térre” – kezd el mesélni arról a bizonyos döntésről a fiatal szerzetes, aki – alkati mutatóit mustrálva – akár az SZTE-Szedeák kosarasa is lehetne. „Persze ezt én kettős keresésnek képzelem el, mert felteszem, hogy Isten is hívott engem, és volt hozzá hallásom – na meg egy szabad döntés –, hogy összetalálkozzunk. Húszévesen kezdtem komolyan érdeklődni a kereszténység iránt. A megismerésen túli világ vallásos magyarázatai már korábban felkeltették az érdeklődésem. A ferencesekhez kezdtem eljárni Budapesten. Ott lettem elsőáldozó, bérmálkozó. Aztán később egyre fontosabb lett a lelki közösség. Az életem másik része a sport volt, amihez a munkám is kötődött. Elkezdtem szervezni ifjúsági csoportokat. A szolgálat súlya már akkor megérintett. De nem gondoltam még a szerzetességre. Egy idő után aztán elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahol döntenem kellett, hogy merre tovább. Istennek szentelem az életem, vagy az állásomban indulok el egyre magasabbra törve.”
Mátyás testvér elmondta, hogy nem véletlen az előbbi jelző. Hiszen nemcsak képletesen, hanem szó szerint is a magasban kellett dolgoznia. Olyan kivételes helyzetben volt ugyanis, hogy a munkáját ötvözhette legkedvesebb időtöltésével, az extrém sporttal. A budapesti könnyűipari műszaki főiskola hallgatója volt  – ahol a ruhatervezés mellett főként gyártástechnológiával, gyártásszervezéssel kapcsolatos ismereteket oktattak –, majd a Fundango sportruházati cégnél helyezkedett el. Az általa irányított csapatnak az volt feladata, hogy új arculatokat találjanak ki különböző ruhamodelleknek, és bevezessék a piacra. És mivel ez a cég főleg gördeszkásokat és snowboardosokat céloz meg termékeivel, sokat utazott különböző fesztiválokra, vagy a hegyekbe deszkázni.

 

 

 

„Mindeközben foglalkoztam hátrányos helyzetű gyerekekkel is. A fiataloknak együtt szerveztünk sítáborokat a munkatársaimmal. Itt már éreztem, hogy mindenképpen szeretnék törődni az emberekkel, segíteni a rászorulókon. Ezért hát el kellett döntenem, hogy mit helyezek életem középpontjába. Mi az én hivatásom?”. Az ifjú szerzetes elmondta, meglehetősen hosszú folyamat kellett ahhoz, hogy elrendezze életét, és kolostorba vonuljon. A legnehezebb a munka átadása volt, hiszen a kollégái egyúttal a baráti körét is jelentették. És az a mondat, hogy „viszlát, fiúk, én elmegyek” igencsak drámaian hangzik egy huszonéves társaságban, akik előtt egy sikeres élet kövei kezdtek kirajzolódni. Több mint fél év kellett a teljes kiszálláshoz.
 „Mind anyagilag, mind pedig barátilag erős szálak fűztek a munkámhoz. Rengeteget utaztam, hegyekbe, vízparton. Nagyon sok sport kötődött a termékünkhöz, és az utazás, a táborok a munkám részét képezték” – magyarázta a nehézségeket a testvér. „De ekkor már döntöttem. A világi élet helyett a szolgálatot választottam.”

 

 

„Ameddig nem tesz valaki örök fogadalmat, addig nem kell feladni semmit világi életéből” – utalt a testvér a mai rend szabályaira. „Nagyon nehéz döntés ez. Szent Ferenc után nem sokkal már megváltoztatták az örök fogadalomra vonatkozó regulát. Egy fiatal embertől, aki még tapasztalatlan az életben, ma már nehezen várható el, hogy huszonévesen teljes bizonysággal lemondjon a világi életről. Ezt a fajta magányt, a lemondást a családalapításról, a mély alázatot meg kell tanulni. A mai ember amúgy is később érik, mint az ősök. Mindenkinek van egy jelölt éve, amiben elrendezheti dolgait.”
A szerzetesek a növendék években tanulnak meg szembenézni új életükkel, és az örök esküt ezután teszik le. Ekkor rendelkeznek vagyontárgyaik felett. Ki a családjára hagyja, ki pedig felkínálja adománynak. A testvér diákokat támogatott.
Az aurámon himbálózó, szerzetességről alkotott sztereotípiák egyébként rögtön szétröppentek, mikor a lassan már nyolc éve kolostorban élő, sportos fiatalemberrel kezet fogtam. Pláne a kérdésem után, amit bicegése iránti érdeklődésem szült, és ő sportszakmai pontossággal kezdett magyarázni egy snowboardos fordulást vagy tekerést, ahol a derék indítja a mozgást, de a hétvégén olyan szerencsétlenül mozdult, hogy becsípődött a csigolyánál egy ideg.
„Amikor idekerültünk, a mi fejünkben is mindenféle elképzelések keringtek a szerzetességről. De ez korántsem olyan zárt világ, ahogy az átlagemberek előítéletei feltételezik azt. Alapvetően meg kell különböztetni a monasztikus és az apostoli szolgálatot. A monasztikusok, mint például a pálosok, jobban elvonulnak, inkább remeteéletet élnek, míg az apostoli rendek az emberek között járnak, alapvetően segítő és térítő szándékkal; persze ők is szigorú napirend alapján élnek. Az én napirendem most másfél óra bemelegítéssel kezdődik, hogy a derekam használható legyen, de a tréfát félretéve, minden napot imádsággal kezdünk, majd reggeli, és mint mindenki más, dolgozni megyünk, vagy aki tanul, iskolába. A Szegedi Hittudományi Főiskolán hallgatunk teológiát. Délben és este is imádkozunk. Misét tartunk, Alsóvároson ellátjuk a plébániai feladatokat, ételt osztunk a hajléktalanoknak. Hatvan embernek adunk reggelit és vacsorát. A ferences alapvetően kolduló rend, de nekünk már nem koldulni kell, hanem dolgozni. Szent Ferenc idejében nem fogadhattak el pénzt a szerzetesek. Ez a regula most annyiban változott, hogy a munkájukért járó bért hozzák a közösségbe a testvérek. A legtöbben tanítanak, illetve a plébánián látnak el munkát. Ha én például orvos lennék, gyógyíthatnék. Brazíliában dolgoznak is ferences orvosok. Elvileg mindenki kérhet engedélyt, hogy munkát vállaljon a maga szakterületén. A kolostorban egyébként tizenhat szerzetes él, ebből tizenegy növendék.”

 

 

 

Mikor a gördeszkás fiatalokról kezdünk beszélni, akik a ferences szerzetes segítségével létrehozták a Grund nevű kávézót és közösségi klubot, hamar egyetemesebb mederbe csordogálnak gondolataink.
„Talán a múltam és a rendünk világ felé nyíló ajtói miatt sem gondolom, hogy a fogyasztói társadalom divatkövető embere feltétlen vétkes lenne. A civilizált világnak vannak jó oldalai, csak sokszor helytelenül használjuk ezeket. Elkezdjük vágyainkat kényeztetni, és túl későn vesszük észre – ha egyáltalán észrevesszük –, hogy azok irányítanak minket. Rossz szolgák lettünk. Ilyenkor a legegyszerűbb valami rajtunk kívül állóra fogni gyengeségünk. Egy kísértésre, a rendszerre, a szomszédra. De nem az a megoldás, hogy elvetünk magunktól minden kívülállót, mint sokan teszik ezt mindenféle zászló alatt. Fel kell oldani magunkban. Csak ehhez először nekünk kell helyreállnunk” – ennél a mondatnál Szent Ferenc megszelídített farkasának analógiáját próbálom boncolgatni, ami nekem mindig valami belső vadállatra is utalt.
„Valóban egyfajta belső utat is jelent, de a másik emberre is mutathat. Úgy szólni, élni, hogy mindenki értse, és szelídüljön szavaim, tetteim által. Bennem pedig a tomboló farkas, a démonjaim szimbóluma lehet, akit nem elnyomni kell, hanem felismerni, és megszelídítve a szolgálatomba állítani. Ne én szolgáljam őket, hanem ők engem.”
Ha már így szóba került korunk kultúrája, nem állhatom meg, hogy Zeffirelli alkotásával kapcsolatban kérdezzem. A Napfivér, holdnővér című filmben Szent Ferenc történetét dolgozta fel a világhírű olasz rendező. A szerzetes kedves mosollyal válaszol.
„Kedves film – enyhe romantikus túlzásokkal tarkítva. Nekem furcsa, hogy erősen azt sugallja, mintha Klára hatására menne szerzetesnek, s alapítaná meg az új rendet.”

 

 

 

 

Ahogy Zeffirelli filmjében Assisi Szent Ferenc évszázadokkal ezelőtt leteszi rendjének alapjait, úgy ma az alsóvárosi kultúrházban egy fiatal szegedi ferences szerzetes ifjúsági klubot alapít, életben tartva a fiatalok igényét egy másfajta – de az összetartozásban egylényegű – közösségre.
„Sokan megkérdezték már, hogy én téríteni járok-e a fiatal deszkásokhoz” – mutat rá ifjúsági klubjával kapcsolatban megjelenő gondolati klisékre. „Attól, hogy a vallásosság nem feltétlen jellemzi a modern ember eszmeiségét, a keresztény hagyomány minden ember életében jelen van. Az, hogy Isten előtt mindenki egyenlő, nem az emberi szabadságot sugallja a társadalomban is? De a házasság és a család szintén katolikus alapokon nyugvó hagyomány. Mindezeket csak zárójelben jegyzem meg. Visszatérve a fiatalokra és az én szerepemre, egyáltalán nem a térítés a fontos, sőt. Nekünk nem kell számokat felmutatnunk az új hívőkről, mint ahogy azt némely szekták képviselőinek előírják. Rendünk több iskolát, kollégiumot is működtet országszerte. A fiataloknak úgy próbálunk segíteni, hogy támogatjuk őket közösségi törekvéseikben. A Grund is ezt a célt szolgálja. A fiatal gördeszkásoknak próbáltam egy helyet létrehozni, kávézóval és az udvarban egy félcsővel, amin gyakorolhatnak deszkázni. Filmeket vetítünk, versenyekre járunk, beszélgetünk és sportolunk. Sajnos még nem tudjuk rendszeresen működtetni a helyiséget, mert a vendéglátáshoz állandó emberre lenne szükségünk, és a kultúrházzal sem egyeztünk még meg minden kérdésben. Remélem, hamarosan minden akadály eltűnik, vagy legalább is gördeszkával átugorható lesz” – nevet kedvesen Mátyás testvér.
Böjt van. A testvér szerint már nem is jelent igazi kihívást lemondani a húsról ebben a fogyókúrázós világban – és nevet megint. De nem csak ezért. Sokkal fontosabb egy belső elhatározás, ha feladatot vállalunk például. Rendezzük régóta húzódó nézeteltérésünket valakivel. Szelídséget fogadunk például a mérges szomszéddal szemben. Elűzünk szívünkből néhány gyűlöletrögöt. Nem a gyomrunkat tesszük próbára, hanem a lelkünk. Nem koplalás ez, inkább az igazi eledel.