Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Idegen az a poros-foltos szegénység, és felháborító, hogy egyáltalán létezik. Általában ilyen érzésekkel nézi az ember a világ nyomornegyedeiben készült képeket a címlapokon. Most meg itt lépkedünk a Cserepes soron, konkrétan hat perc sétára az albérlettől. Szélfútta szemét a gazban. Kóbor macskák és kóbor gyerekek. Kerítéslécek között kikandikáló fekete szemek. A fűbe lapuló kis házak legtöbbjéről nem lehet megmondani, hogy áll vagy összedőlt. Hat perc. Talán ide is látni az ablakból. Szégyelljük magunkat, nem tudni, miért.

Czirok Péter, az itteni romákért létrehozott LIFE civil szervezet atyja jó túravezető. A legszegényebb putritól a tehetős családokig visz minket házról házra. Metszetben látjuk a Cserepes sori társadalmat. Belök egy kaput, előremegy, mi utána. Innen két kisgyerek jár új iskolába szeptembertől. Az előző tanévet még a nemrég megszüntetett Móra-iskolában zárták, itt a cigánytelep mellett

A kolozsvári téri Móra Ferenc Általános Iskola tanulóinak több mint 80 százaléka roma volt. Az évek során kifogytak belőle a „magyarok”, ahogy itt mondják. Főleg halmozottan hátrányos helyzetűek maradtak, szegény, iskolázatlan cigány családból. Szembehelyezkedve a tanulással, fegyelmezési gondokkal, szociális problémákkal. Mindez megmérgezte a tanári munkát, az évek alatt az oktatás minősége feltette a kezét.

 

Matild gyermekei talán lehetőséget kaptak. Fotó: Segesvári Csaba

 

Köszönhetően a szegregálódás ellen határozottabban – persze, hogy a támogatások megvonásával – fellépő év eleji közoktatási rendelkezéseknek, Szeged város változtatott a rég óta a szőnyeg alatt rejtegetett helyzeten. Szeptember elsejével megszüntette az iskolát, a 129 gyereket pedig szétosztotta a város 11 másik intézménye között.

„Irtózatos lemaradással küszködnek ezek a gyerekek. Ebben segít nekik az egyetem vezetésével elindított mentorprogram” – mondja Szűcs Norbert, az Országos Oktatási Integrációs Hálózat dél-alföldi koordinátora, az SZTE BTK Szociológia Tanszék tanára és Fejes József Balázs, az SZTE BTK Neveléstudományi Intézet oktatója, miközben az irodájukban beszélgetünk. Ebben az egyetemi hallgatók egyénileg zárkóztatják fel a gondjukra bízott három-négy egykori mórás gyereket, az ehhez társuló kurzuson pedig főként a szegregálódás kérdésével foglalkoznak – mondja a két koordinátor. „A program alapgondolatával Pallaghi Szilvia, az oktatási tárca esélyegyenlőségi osztályának vezetője kereste meg az SZTE BTK Neveléstudományi Intézetét. Majd Molnár Edit Katalin adjunktus vezetésével sikerült nagyjából 30 ezer eurót nyernünk egy nemzetközi roma alapítványtól e célra. A pénz javát a hallgatói ösztöndíjak teszik ki, de meglepett minket, hogy havi tíz-egynéhány ezer forintért mennyien jelentkeznek, hogy roma gyerekekkel foglalkozzanak. Ez jelentős motiváció nélkül nem lehet” – újságolja örömmel Szűcs Norbert. „35 hallgatót választottuk ki. Fontos volt, hogy elhivatottak legyenek, hiszen itt minden gyerek egy külön probléma. Nem a leckét kell megírniuk, készségeket kell fejleszteniük!” – teszi hozzá. Az órák végeztével foglalkoznak a gyerekekkel, heti hat-nyolc órában. A mórás tanárok többsége a tanulókkal együtt szintén átkerült az új iskolákba, mentortanári pozícióba, hogy tapasztalataikkal segítsék a gyerekek beilleszkedését.

 

 

Meseszerű erdei házikóra gondolhat az olvasó a vityilló szó hallatán. A kamra kifejezés pedig sértené a háziakat. A két fogalom határán áll az épület, ahova belépünk. A szegénység börtöncellája. Az asszony a vetett ágy szélén ül, köszön. Mellette apró kályha, a láng kikacsint a vasajtó vetemedésén. A lábasban valami krumplipüré. A párnákból egy csecsemő nyújtogatja égnek a lábait, óvodás korú testvére altatgatja. Matild már megszokta az újságírókat. A nyáron ki akarták lakoltatni, akkor voltak itt – meséli. Kilakoltatni, innen? – nézünk szét.

A két iskolás gyerek – a hatból – még suliban. ők járnak, vannak azonban olyanok, akik inkább nem. De ilyenkor kijönnek értük, nem úgy, mint régen – mosolyog Matild. „Máma is már volt itt kint az Arany János- iskolától egy oktató. Engem ismer, sokszor találkozunk, mert az én két gyerekem is oda jár. Jobb az az iskola.” Matild arról mesél, hogy a Móra bezárása előtt még biztonsági őrök is voltak az épületben, mert a rendbontók szinte szétverték az iskolát. Nem is szívesen engedte el oda a gyerekeket, mondván, legalább nem látják, mi megy ott, és nem éri baj őket. „Én tudom, nekem is volt gyerekkorom. Akkor, a vidéki cigánytelepen az iskola olyan is volt. Nekem nem volt ilyen lehetőségem, mint most a két gyereknek.” Az ágyon fekvő csecsemő felgőgicsél. Vajon neki milyen lesz?

Tudjuk, hogy nem váltjuk meg ezzel a programmal a világot – maszatolja szét az idillt Fejes József Balázs, miközben előredől a fotelben. A felsősök jó része meg fogja szenvedni a változást, páran magántanulók lesznek, vagy lemorzsolódnak. Azoknak, akik most kezdték az iskolát, sokkal könnyebb. Most ennyit tudtunk adni, több mint a semmi. Ebből a pénzből egy évre tervezhettük a programot, de ha pár iskola komoly eredményt ér el, az motorja lehet a folytatásnak.

Juditék az első család volt, akikhez bementünk. Agg épület, málló vakolatú lépcsőház. Szűk veranda, száradó ruhák. Mosolygós, fiatal anyuka nyit ajtót, kicsi, de takaros lakásba hív. A gyerekeknek még felzárkóztató foglalkozásuk van – mondja. „Talán a tanárok hibája, talán a gyerekek nevelése is, hogy eddig fajult a helyzet. Sokan kimentek óráról cigizni, kávézni, tanítás semmi. Nem volt meg a minimális szigor se. Több szülő fölháborodott a váltáson, hogy messze megy a gyerek, de mára örülnek. Olyan suliba járhatnak így a lurkók, ahol fölzárkóztatják őket. Ha az iskolát kijárják, hátha nem olyan kis buta gyerekek maradnak, valamit hátha elérnek az életben!”

Bár a gyerekeket megviseli  – folytatja tovább Judit. „El is fáradnak. A lányom, ahogy hazajön, el is alszik. De neki könynyebb, most kezdte az elsőt. A fiam viszont, attól félek, évet fog ismételni. Meglátta a matematikakönyvet, azt mondja, anyu, mi ez? Soha nem csinált még ilyet. Rá kell hajtania.”

A beilleszkedéssel talán kevesebb a probléma, mint a tanulással. Pedig a legtöbb családban ettől féltek. Érdekes, de a romáknak ugyanúgy megvannak az előítéleteik a többségi társadalomról, mint annak róluk. A félelem pedig gyakran szül bajokat... Bár több gyerek mesélte, hogy csúfolják, sőt, van, akit gyakran el is gáncsolnak a padok között, de a legtöbben sok barátot szereztek az új iskolában. Már a harmadik napon voltak barátai Judit fiának is. „A fiúkkal már a számítógépekről beszélnek. Ki mit tud, mit tanult rajta. Nem a csavargás, nem a hülyeség megy.”

 

 

Nem csak a roma családoknak fontos ez, hanem a szakmának is – véli Szűcs Norbert. „Egyrészt ilyet még nem csináltak Magyarországon. Az eredményeink után már most több városból érdeklődnek, pedig még szinte el sem kezdtük. De fontos ez a tanárképzésében is. A hallgatók jelenleg elitiskolákban szereznek gyakorlatot, steril körülmények között. Nem nagyon találkoznak egy átlagos suliban naponta rájuk váró problémákkal. A legtöbben nem tudják, hogy kell hátrányos helyzetű gyerekekkel bánni. A jövő ugyanakkor a heterogén iskolákról szól, tehát mind a diákok, mind a képzésünk szempontjából fontosak ezek a most érlelődő tapasztalatok.”

Újabb állomásunkról Péter azt mondja, látszik, hogy a férj ügyes kezű. Valóban, a plafonon is díszes formák domborodnak. Hungarocellből van. Az asztalnál körbeül minket a család. A nagyobbik lány még a Mórában végzett, most kilencedikes, szakácsnak tanul. „Néha a tanárok mondták, hogy nincs óra, menjünk hazafelé. Négy évig kellett volna németet tanulni, de még annyira se oktatták, hogy otthon tudjam tanulni. Matekból még úgy, ahogy, de házi feladatunk például sohasem volt… Senki se tud semmit, aki most elment a Mórából. Ha két-három éve átmentem volna egy másik iskolába, most ott tarthatnék, ahol az osztálytársaim.” A most nyolcadikos húga sincs sokkal jobb helyzetben. Felelés náluk sem volt, néha otthon is hagyatták velük a könyveket. „A tanár volt, hogy azt mondta, azt csinálunk órán, amit akarunk, ő meg számítógépezett. Pedig voltunk, akik tanulni akartunk volna.”

Sok roma megpróbált iskolát váltani, többnyire sikertelenül. Már a kérelemnél elbuktak, a név rubrikánál az állt: Kolompár. Az általunk felkeresett négy-öt családból ketten épp a névváltoztatást intézték, és volt, akit rövid ideje hívnak csak Kovácsnak a Kolompár helyett.

Bereczky Kriszta pedagógia szakos hallgató májusban részt vett a mentorprogram előkészítésében. Ekkor már két hónapja tudták, hogy be kell zárni az iskolát. A felkészülés mellett a bezárás szükségességét is bizonyítniuk kellett. „Áldatlan állapotok uralkodtak” – meséli. „Sok pedagógus hiányzott, több lett az összevont óra. A diákok az első órákra nem jártak be, sok volt a verekedés.” Ha egy-egy tanár komolyabb munkába fogott velük, vagy igyekezett megtalálni a hangot, megesett, hogy a tanáriban gúnyolták ki: „Mit akarsz te ezeknek tanítani...?” Kriszta véleménye szerint a mentorprogram inkább csak az alsó tagozatosoknak nyújthat segítséget.

„Lehetetlen valamit is csinálni, ha egy ilyen közösség kialakul. Néha örül az ember, ha a rendzavarók nem jönnek iskolába” – mutatja meg az ügy másik oldalát Fejes József. Mintegy 70-80 ember nem járt iskolába. A tanárok sem mindig a támogatói oldalon álltak – mondja. Érthető, hiszen a bezárással az állásuk szűnt meg, és van, aki az évek alatt nem a legjobb tapasztalatokat szerezte a roma gyerekekről. De bízunk benne, hogy meglátják az új munkahelyük fontosságát, és a folytatás lehetőségét, és segíthetünk nekik a programmal.

Megkerestünk két egykori mórás tanárt is. Elmondták, nehéz volt fegyelmezni. A gyerekek a különböző család és kulturális háttérrel érkeztek, rengetegen küszködtek óriási hiányosságokkal, és ezek ellentéteket szültek. A szülőkkel sem volt könnyű, akik általában csak akkor voltak elérhetőek, ha nekik voltak gondjaik. A kívülről jövő előítéletek is megnehezítették a munkát: hiába vitték el a diákokat versenyekre, a „cigányiskolának” és „gengszterképzőnek” csúfolt Móra több alkalommal is kevesebb pontot kapott a megérdemeltnél.

A mentorprogram szerintük is segíthet. Egyikük, bár először nem igazán bízott a sikerben, mára egyre több pozitívumot lát – sajnos csak az alsósoknál. A Móra egykori diákjai is szívesen vették az ismerős tanárokat, hiszen megkönnyítették az alkalmazkodást.

 

 

Ahogy ülünk a családdal, Czirok Péter, aki eddig csak szelíden hallgatott, kifakad. Szavai pálcát törnek a lányok feje felett. „Ekkora lemaradást már nem lehet behozni! A Mórából kikerült felsősök 99 százaléka nem tudja befejezni a szakmunkásképzőt sem. Csak statisztikailag végezték el a nyolc osztályt. 16-17 évesen, szakma nélkül a munkaerőpiacon találják magukat, és szaporítják a segélyen élő munkanélküliek számát! De nem lehet egy külön felzárkóztató iskolát sem nyitni számukra, mert abban a pillanatban az faji alapú elkülönítés. Rájuk fogják, hogy azért mert a bőrszíne barna, hülye is.” A mentorprogram maga nem elég – mondja. A Cserepes sorra is kellene egy játszóház, számítógépekkel, internettel, kulturális programokkal. Egy közösségi szintér, ahova a fiatalok iskola után eljárhatnának. Eszünkbe is jut, elmentünk egy épület mellett, ami helyi kultúrházként nyitott meg pár éve, majd be is zárt. Az itteniek szerint sok millió van a gaz mögött kongó, romos falakban...

Az apa eddig csak hallgatott. Csak eddig. „Hiába tanul tovább a lányom, ha a lakóközösség elrontja. Az ilyen cigánytelepekről nincs kiút! A Cserepes sort is meg kell bontani! El szeretnénk menni innen, akkor talán valamihez kezdhetnénk. Itt magasak a lakbérek, húsz ezer forint a közös költség, 42 négyzetméteres komfort nélküli lakásokra ez nagyon sok.” Egyszerre egy 80 ezer forintos sárga csekket tesz elénk az asztalra. Czirok Péter csak annyit mond, hogy az emberek nyomora nagyon jó üzlet évek óta. Majd kéri, kapcsoljuk ki a diktafont, hogy tovább beszélgethessünk. (...)