Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Bari Ferenchez, az Általános Orvostudományi Kar Élettani Intézetének egyetemi tanárához fordulhat az a szegedi orvostanhallgató, aki külföldön szeretné elvégezni a szakmai gyakorlatát – és ugyancsak az ő keze alá tartoznak az ideutazó külföldi diákok. ”Ez tulajdonképpen csererendszerben működik. A kiutazó hallgatóink helyett fogadjuk azokat, akik Magyarországra kíváncsiak, és itt ingyen tanítják őket az oktatóink – így oldható meg, hogy a magyar diákok se fizessenek a szállásért és ellátásért külföldön. Ugyanakkor kiutazás előtt a diákjaink vállalják, hogy befizetnek 30 000 forintot – ezzel biztosítva az ideutazók ellátását” – tájékoztat.

 

 

A magyar hallgatók a harmad- és negyedévet követő sebészeti, illetve belgyógyászati gyakorlatot töltik előszeretettel külföldön. Azt, hogy hová mennek, tulajdonképpen ők választják meg, ha egy klinika, kórház szakmai színvonalát megfelelőnek találják a szegedi orvoskaron, „elengedik” a hallgatóikat. A kapcsolatok megkötése viszont szinte minden esetben a Magyar Orvostanhallgatók Egyesületének (MOE) azon a képviselőjén múlik, aki az évi nemzetközi találkozóra elutazik. Ezeken a találkozókon azután sokszor a személyes ismeretség segítheti egy-egy cserekapcsolat létrejöttét – meséli a MOE szegedi cseregyakorlat-felelőse, Németh Balázs. „Nemrégen sikerült például Kuvaitba és Nagy-Britanniába is szerveznünk két-két gyakorlati helyet. Sajnos az angolszász országokban nem nagy az igény a magyar hallgatók fogadására, ezért az Egyesült Államokkal vagy Kanadával nincs kapcsolatunk. Nyugat-Európába is kevés a hely, pedig általában ez a térség a legnépszerűbb. Ugyanakkor az utóbbi időben egyre nagyobb az érdeklődés a távol-keleti országok és Brazília iránt is.”

 

 

Ha a diák kiválasztotta a fogadóintézményt, a MOE szegedi szervezetéhez fordulhat – ők bonyolítják le ugyanis a szervezés itthoni részét. „Gyakorlatilag mindent elintéznek a diákjaink – mi nem szólunk bele, milyen kritériumok alapján válogatnak, hogyan pontozzák a jelentkezők pályázatait. Eddig még nem volt példa rá, hogy valaki elégedetlen lett volna az eredménnyel” – mondja Bari Ferenc.

A pályázatértékelés egységes pontrendszer alapján zajlik: a legtöbb pontot a jó tanulmányi átlagra osztják, de előnyt jelent a nyelvvizsga, a mentős vagy ápolói tapasztalat is. A TDK-s hallgatók ugyanakkor nemigen jutnak könnyebben cseregyakorlati helyhez, mivel ők más módon is elkerülhetnek egy-egy külföldi intézménybe. „Természetesen a Magyar Orvostanhallgatók Egyesületén belül tevékenykedők is előnyt élveznek a többiekhez képest az itt végzett munkájuk miatt” – mondja Németh Balázs. „Ez nagyjából húsz embert jelent Szegeden – de közülük nem is pályázik mindenki külföldi szakmai gyakorlatra.”

„A mi dolgunk 'állami részről' az, hogy valóban sikerüljön is kijutniuk a diákjainknak; amikor pedig már megérkeztek külföldre, valamennyire kapcsolatot tartsunk velük, hogy tudjuk, minden rendben körülöttük. Hiszen a világon bárhol előfordulhat konfliktushelyzet. Két éve például Libanonból kellett kimenekíteni két egyetemistánkat” – meséli Bari Ferenc. A dékáni hivatal egy munkatársának feladata, hogy e-mail-kapcsolatban álljon a kiutazott magyar orvostanhallgatókkal. Hazatérés után pedig beszámoltatják a diákokat, ami segítséget jelenthet a következő cserediákoknak, hiszen megnyugtathatja őket az oktatás körülményeit vagy a gyakorlat szervezettségét illetően.

 

 

Aki elég kalandvágyó, akár több országba is pályázhat és eljuthat – így tett Iván Eszter is, aki többek között Egyiptomot is megjárta. A tapasztalatai finoman szólva is sokkolóak. „Talán a leghihetetlenebb az volt a számunkra, ahogyan a higiéniát kezelték. Alig akartunk hinni a szemünknek, amikor műteni kezdték egy beteg lábát anélkül, hogy egyáltalán megmosták volna... Nem szoktam rosszul lenni, de akkor kifordultam a műtőből” – mondja. Ingatja a fejét, ahogy mesél. Majd elneveti magát. „Persze ezek az élményeknek van egy nagyon lényeges hatása: megmutatják, hogy az itteni állapotoktól sokkal rosszabbak is vannak. És ha eltöltesz valamennyi időt egy-egy másik országban, nemcsak a kórházi szobákba pillanthatsz be – hanem az egészségügyi rendszert is megfigyelheted egy kicsit. Érdekes látni, hogy az egymástól nagyon is eltérő rendszerek, biztosítási megoldások közül egyik sem tökéletes... Mindegyiknek megvannak az előnyei és hátrányai is.”

A biztosítási rendszer kapcsán Bolívia is felmerül, hiszen ott csupán a várandós anyák és a kisgyerekek részesülnek abban a kiváltságban, hogy egészségbiztosításuk legyen – tudom meg egy másik, azóta már diplomás orvostól. ő bolíviai szakmai gyakorlatán egy segélyszervezethez is csatlakozott, hogy egy hónapig valóban gyermeksegélyezésben vegyen részt. „Ezekben a harmadik világbeli országokban olyan minimális mennyiségű eszközzel és anyagból dolgoznak, hogy ha nem látná az ember, el sem hinné. A lehetőségeik egy gipszelésnél vagy műtétnél szinte primitívek – és mégis elvégzik, mégis felépülnek a betegeik” – mondja.

 

 

Németh Balázs szerint a cseregyakorlat szinte mindenhol jól szervezett, a hallgatókat várják és segítik. Erre már csak azért is szükség lehet, mert ha egy magyar diák például az Egyenlítő környékén akar sebészeti tapasztalatokat szerezni, ott valószínűleg kilóg az őslakosok közül. „Nagyon szeretik a fehéreket” – mondja somolyogva a Ghánát tavaly megjárt Csete Károly. „Tudniillik pénzt látnak bennünk” – fejezi be a mondatot a másik ghánai helyet elnyert Hannauer Péter. „Minden alkalommal, minden vásárláskor vagy utazáskor kénytelenek voltunk győzködni a helyieket, hogy nem gazdag európai turisták vagyunk, hanem egyszerű diákok – máskülönben igencsak borsos, akár tízszeres árat is elkértek volna mondjuk egy taxiútért” – teszi hozzá.

A tapasztalatok azonban pótolhatatlanok – hallgatom a történeteket a ghánai falu háromágyas bódéjáról, ahol egy szál nővér képviseli az egészségügyet, illetve a katonai kórházról, ahol viszont Nyugat-Európában is megirigyelhető színvonalú az ellátás. Mesélnek arról, hány beteg keresi fel először a sámánt, és már csak sokkal veszélyesebb stádiumban kerül orvoshoz, no meg arról, hogy úgy tűnik, a steril szó nem ugyanazt jelenti a világ minden táján. Ugyanakkor van olyasmi Ghánában, ami tanulságos lehetne a magyar egészség- és oktatásügy számára is: „Ott az egyetemi oktatókat egészen másként kezelik – sokuk nem is praktizál, hanem idős professzorként a tanításra koncentrál – így nem fordul elő, hogy nincs ideje a hallgatókra, mert várja a betegek sora vagy netán vizitre kell mennie: a ghánai oktatónk végigvárta és -kérdezte mindannyiunk sebészeti gyakorlatát. Ráadásul nagyobb az orvosok megbecsültsége, hiszen nagy szükség is van rájuk” – így a fiúk.

 

Kultúrák találkozása a kairói utcán. Fotók: Iván Eszter

 

 

Mégis hogy jut eszébe valakinek Nyugat-Afrikába vagy Indonéziába utazni egy kötelező gyakorlat kedvéért? – merülhet fel a józan (vagy csupán hétköznapi) gondolkodású emberben a kérdés. Bari Ferenc szerint elsősorban az egzotikum, a kíváncsiság hajtja a fiatalokat. Amivel pedig egy-egy isten háta mögötti országban szembesülnek, egy életre meghatározó lehet. „Volt olyan hallgatóm, aki megjárta Nepált, és látta, milyen körülmények között dolgoznak ott az orvosok. Nem hinném, hogy valaha elfelejti – az viszont biztos, hogy másképp tekint ezután a saját szakmájára.”

Ugyanakkor az ismeretlentől való félelem meg is gátolhat valakit abban, hogy egy másik kontinensre látogasson el puszta kíváncsiságból. Csete Károlynak régóta dédelgetett álma volt Afrikába eljutni, így ő nem habozott sokat, de – talán nem meglepő – a családját meg kellett nyugtatnia. „Apukám csak anynyit mondott: gyere haza egyben” – mondja nevetve. „Az emberek egy kalap alá veszik az országokat, mert nem tudnak sokat róluk. Ghána egy békés ország, ott nem támadnak meg az utcán, hogy kifosszanak – persze a rendőr ott is Kalasnyikovval jár, és üvöltözik, de az ember megtanulja kezelni az ilyen helyzeteket. Vagy amikor a harmadik tenyérnyi pókot fedezed fel a szobában, már nem riadozol tőlük.” Az jut eszembe, vajon egy Ausztriában vagy Olaszországban cseregyakorlatos diák szeme mennyire kerekedne el a történeteik hallatán. A fiúk a vállukat vonogatják. „Akit inkább a múzeumok érdekelnek, érdemesebb Európában maradnia. De aki nem szívbajos, és nem turista szeretne lenni egy hónapig, annak lehet ajánlani néhány hetet Afrikában” – mondják.

 

 

Elméletileg tehát minden adott a leendő magyar orvosoknak ahhoz, hogy egy hónapra a világ másik sarkába utazzanak látni, tapasztalni: van gyakorlati helyük, szállásuk, segítségük. Azonban a Japánba, Bolíviába vagy éppen Szudánba szóló repülőjegyre aligha futja az itthoni hallgatói ösztöndíjból. Igencsak mélyen a zsebébe kell nyúlnia tehát a vállalkozó orvosjelöltnek, ha egzotikus tapasztalatokat akar szerezni. „Szülői támogatás nélkül esélytelen lett volna kijutnunk. De az egyetemen megpályázott pénz is nagy segítséget jelentett – ezért is hálásak vagyunk. Ráadásul időben megkaptuk, részben abból tudtuk fizetni az utunkat Ghánába” – így Hannauer Péter.

Az útiköltség mellett általában a szükséges védőoltások, gyógyszerek jelentik a legnagyobb anyagi megterhelést – hiszen az egy hónapra való maláriagyógyszernek vagy a sárgaláz-védőoltásnak is busás az ára. Azt viszont kár lenne kockáztatni, hogy nem csupán szép emlékekkel, hanem egy egzotikusabb fertőzéssel térjenek haza a hallgatók Afrikából vagy Ázsiából. „Nekünk is szigorúan kell kezelni ezeket a kérdéseket, hiszen ha például egy japán diák hazavinne Magyarországról valamilyen fertőző betegséget, az akár nemzetközi jogi szinten is számon kérhető lenne rajtunk” – magyarázza Bari Ferenc.

Amellett pedig, hogy beszerzik a szükséges védőoltásokat és gyógyszereket, elméletből sem árt felkészülniük a diákoknak. Így már a kiutazás előtt megtanulnak sok mindent arról, milyen betegségek jellemzőek az adott országra, milyen ételekkel, italokkal érdemes vigyázni. „Tulajdonképpen már ez a megszerzett tudás is megéri” – gondolkodik el Csete Károly.

Kérdezem, dolgoznának-e Afrikában, ha módjuk lenne rá. Összenéznek. „Ami azt illeti, sajtos tészta nélkül ugyan nehéz, de egyébként szívesen” – megint nevetnek hosszan, jóízűen. „Lehet, hogy nem érnénk el valami hihetetlen fejlődést az orvostudományban, hiszen a tudományos kutatás terén nincsenek magas szinten ezek az országok. De lenne értelme a munkának, amit az ember ott végez, az biztos.”

Kikapcsolom a diktafont, és elbúcsúzom. Ahogy kilépek a kávéház ajtaján, még hallom, hogy a ghánai történetek folytatódnak: a fiúk egymás szavába vágva, nevetve mesélnek. Mintha újraélnék az ott töltött heteket, moszkitóstul, kókuszdióstul, a fővárosi sétálóutcán kóborló kecskenyájastul...