Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Lilinek hívják a biciklit, amit kölcsönkaptam a „hosszú” hétvégére. Nagy túrát terveztem – még akkor én sem tudtam, hova. Abban biztos voltam, hogy szeretnék átmenni a határon, a többivel nem gondoltam. Egyszerű városi biciklivel, térkép nélkül, némi uzsonnával felszerelkezve indultam neki az útnak. Bár utólag visszagondolva sehogyan máshogy nem tudtam volna elképzelni, hogy ellátogassak Szabadkára, kissé naivan és felkészületlenül indultam el.
A Röszke mellett álldogáló, egyenruhába öltözött srácok nem tudták megmondani, átengednek-e a határon biciklivel, mivel odáig csak az autópályán mehettem (és mint kiderült, azt követően is), de végül nem volt gond. Átértem a „szerbekhez”. Nagyon izgatott voltam, és végtelenül szabadnak éreztem magam, ahogy csak biciklin érezheti magát az ember.
Az tudtam ugyan, hogy nem maradhatok az autópályán, de azt már nem, hogy mehetnék le róla. Miközben nem messze a határtól uzsonnáztam, tudatosult bennem, hogy szükségem lenne térképre. Útbaigazításért SMS-t írtam, de végül meg sem várva a választ felkerekedtem.
Egy tábla hirdette: „Subotica 15 km”. Tizenöt kilométer, mi az nekem? Reménykedtem benne, mikor odaérek, nem egy újabb tábla vár, mivel ez csak a lekanyarodásig vezet el, de rábíztam magam a Sorsra.

 

 

 

 

A „Palics” egy középkori magyar falu, Páli nevéből ered, melyet a betelepülő délszlávok Palicra formáltak. Ebből a változatból alakult ki később a tó elnevezése is.
– Dobrý den! – köszöntem itt az első bácsinak, akit megláttam, persze szerb helyett csehül. Azt sem tudtam, hogyan érthetném meg magam vele. – Is it Palics? I came from Szeged.
– Igen, Palics.
– Beszél magyarul? – Beszélt. Elmeséltem neki, a nagymamám zentai volt, ajánlgatta, menjek arra, az sincs messze.
Az első kisboltba betértem, útbaigazításért: felbátorodva azon, hogy esetleg itt is beszélhetnek magyarul. Bár nagymamám sokat mesélt a gyerekkoráról, nehezen hittem, hogy a határ közelében még mindig jobbára magyarok által lakott területek találhatók.
Szabadka községet a névadó városon kívül Palicsfürdő és tizenhét kisebb település alkotja. A 2002-ben végzett népszámlálás szerint százötvenezer lakosának negyven százaléka, így Szabadka és Palics lakossága többségében magyar.
Betti, a boltocska eladója mondta később, e területeken magyarul folyik a tanítás, a szerb kötelező, de nem szeretett tantárgyként tanulandó (mint régen az orosz). ő is az iskolában tanulta a nyelvet, de nem beszéli jól, nem is kedveli.
Tőle kaptam útbaigazítást Palics látnivalóit illetően:
– Ha egyenesen továbbmész a lámpáig, és a gyógyszertárnál lekanyarodsz, a központba érsz. Onnan is megközelíthető a tó, de mehetsz erre is. Bárkit megkérdezel, annyit mondj, a „centár”-ba mennél, itt úgy mondják. Arra lesz Szabadka, a bicikliút oda vezet. Az milyen egy város! Bűnözés, drogozás, lopások melegágya, egy világért sem mennék oda lakni.
A hét kilométer hosszú Palicsi-tó körül már a bronzkorban voltak települések, írásos dokumentumban először 1462-ben említették a Paly nevű pusztát, melyet Mátyás király ajándékozott édesanyjának. A tavat 1690-ben Paligo Palus néven jegyezte fel Ludovicus Marsigli olasz tábornok. Majdnem száz évvel később J. G. Liebernaut, Bács vármegye főorvosa szorgalmazta elsőként a tó vizének gyógyászati célokra való alkalmazását. A fürdő jóval később épült meg, mára ez lett Palics egyik nevezetessége.
Mire észbe kaptam, a Szabadka felé vezető bicikliúton már jócskán túlmentem a „centár”-on, így a tó megtekintését visszafele útra halasztottam.

 

 

 

 

A „bűnözés melegágyaként” lefestett város szerényen bukkant elő a bicikliút végén, csalogatóan-kedvesen kicsinek tűnt, hívogatott.
Szabadka eredetileg olyan falut jelölt, amelynek lakói mentesítve voltak bizonyos szolgáltatások alól. A Subotica elnevezés (tulajdonképpen a Szombathely megfelelője) csupán a török hódoltság utáni időtől használatos. A szerb-horvát nyelvterületen több Subotica helységnév van, a név valószínűleg a hasonlóságon alapulva népetimológiával ragadt a városra. Egyesek Subota Vrlic 16. századi csapatvezér nevével kapcsolják össze.
A buszpályaudvar mellett pénzt váltottam, és elbeszélgettem a pénzváltós fiúval, Pavléval. Ezúttal őt kérdeztem meg, merre érdemes nézelődni. Mindenekelőtt a pályaudvart kerestem, szerettem volna látni a „sárszegi” indóházat. Meglepődtem azon, Pavle nem tudta, ki Kosztolányi Dezső. Gondoltam, talán a kiejtésem miatt. Egy mellettünk lévő plakát segíthetett volna, de leírva sem tűnt neki ismerősnek a név. Így azt sem tudta, a Szabadkán született író nemcsak itt végezte tanulmányait, hanem a várost Sárszegként több írásában is megörökítette, nevezetes a Pacsirtában található pályaudvari jelenet. Közben besötétedett.
Egy csodálatos térre érkeztem. Hatalmas, kivilágított épület magasodott elém barátságosan, előtte az emberek kis padon üldögéltek, randevúztak. Megbabonázva néztem körül, úgy éreztem, (én) tudnék itt élni.
Közben azon járt a fejem, lassan vissza kellene indulnom, de nem tudtam volna még itt hagyni a várost. Különös rémképként lebegett előttem a Röszke és Szentmihálytelep közötti útszakasz, amely nem volt kivilágítva, mindenképpen el akartam odázni azt a mintegy tíz-tizenöt perces, rémisztőnek ható utat.
A pályaudvaron egyből a peronra mentem. Rögtön megláttam az – ugyan most nem terített – asztalokat a tornácon, ahol Vajkay és felesége épp hazatérő Pacsirtát várták. Kedvem lett volna leülni, tejet inni, hátha egyszer csak megjelenik Czifra Géza, hogy tudassa, a vonat sokat késik még…
Mivel féltettem Lilit, visszasiettem a pályaudvar elé – fényképezni a homlokzaton pompázó vörös csillagot…
– You can't take photos of the railway and police station!
Ijedten kaptam hátra a fejem, Vladimir, a taxis szólt rám. A kocsiban ülő társa nevetve ingatta a fejét, nem tudtam, kinek higgyek. Végül kiderült, a pályaudvarról mégiscsak lehet fényképet készíteni, a rendőrség épületéről azonban nem. Arról nem is akartam. Különben sem tudtam, merre van.
Vladimirrel sokat beszélgettünk, de nem derült ki számomra, mi lehetett az a csodálatos tér, ahonnan ide érkeztem. Kérdései alapján merült fel bennem először, mi történne, ha kilyukadna Lili egyik kereke, és ő riogatott azzal is, hatalmas eső közeledik. Eszembe sem jutott addig, bármi bajom is lehetne – én a szerencse lánya vagyok, mondtam neki. Nemsokára utas hívta, elváltunk.

 

 

 

 

Mikor  visszaértem Palicsra, Betti éppen zárta be a boltot. ő kísért el a tóig.
Palics tavának keletkezéséhez kétféle legenda kapcsolódik. Az egyik szerint Szabadkát és környékét ragály és aszály sújtotta, a csapások alatt a nép Istenbe vetett hite meggyöngült, az emberek egymásnak is ártani próbáltak. Palics, a kegyetlen szabadkai gazember bepanaszolta szomszédját, Rózsa Dánielt „mint boszorkányokkal való üzérkedőt és a folytonos gyász okozóját”. Így 1728 Szent Jakab havában halálra ítélték a Rózsa családot. Mikor a nép rombolás közben épp a házukat gyújtotta fel, vihar tört ki, és egy földbe fúródó villám magával ragadta a gonosz Palicsot. Másnap földjén „egy-két száz ekényi terű tavat” látott a nép, melyről azt képzelte, azok a Rózsa család elsírandó könnyei. Addig kerülgették borzalommal a sós vizet, melynek sárgás, iszapos partja rémisztő volt, míg fel nem fedezték gyógyító hatását. A másik legenda szerint a tó helyén birkanyájak legelésztek. Egy Pál nevű pásztor kutat ásott, s a föld mélyéből víz tört fel, ami tóvá terebélyesedett.
Annyira sötét volt, hogy a tóból semmit nem láttam, a hatalmas víztömeg mégis megnyugtatóan fodrozódott az éjszakában. Betti elmagyarázta, hogyan kerülhetem ki az autópályát, és búcsút intettünk egymásnak.
Már Szegedtől kezdve erős, sarkvidékinek mondható ellenszél kísért, bármerre mentem, bármilyen irányba. Mikor elindultam Palicsról, éreztem, hogy a jobb térdem teljesen felmondja a szolgálatot – innentől csak bal lábbal tekertem. Nem is csoda, délután egykor indultam Szegedről, csak rövid pihenőkre (sz)álltam le, beszélgetni és enni. Már fél kilencre járt, előttem volt még a hazaút.
Nekivágtam hát, de az első lekanyarodónál elbizonytalanodtam: most merre? Nevetve döntöttem úgy, arra megyek, amerről szembe fúj a szél, csak az lehet a jó irány.
Egy bácsi szlalomozva ment az út szélén, olykor attól féltem, a következő pillanatban az árokba zuhan, de rutinosnak tűnt, tartotta magát. Érthetetlenül, halkan motyogott maga elé, másfél falunyit együtt mentünk, s végül ő igazított útba:
– Meg ne állj senkinek, le ne szállj a bicikliről, le ne térj az útról, és csak menj egyenesen! – kiabálta utánam még sokáig intelmeit.
Az úton nem volt világítás, számolgattam: Horgosig kicsivel több mint tizenöt kilométer van még hátra. Igazi Piroska voltam – bár nem tértem le az útról virágot szedni –, de olykor-olykor megkérdeztem, jó irányba haladok-e. Rám nehezedett a vágyott szerb éjszaka súlya. Egyre jobban fájt a térdem. Tíz után nem sokkal értem Horgos közelébe, akkor már éreztem kirándulásom vakmerőségét – olykor kicsit elvesztem a sötétségben és a szélben.
Egyre nehezebb volt visszaülni a biciklire. Eltévedtem, végül mégis megtaláltam az autópályát – elkerülhetetlen szakasza a határ felé vitt. Ekkor már üvöltöztem a széllel: akkor is hazamegyek, nem hívok senkit segítségül. Úgy éreztem, a Sors csak azért óvott meg a bokorban leselkedő gonosz szellemektől, hogy szél formájában kedvére packázhasson velem. De nem féltem, és nem hagytam magam. Kiabálva kérdeztem, mit akar még tőlem. Engem akart. Még erősebben fújt.
A határon rutinosan ismét csehül kívántam jó estét, Röszkén végre megettem a még Szabadkán magamnak ígért csokoládét, hazaküldtem egy részegen kóválygó Zoli nevű ifjoncot, majd nekiindultam a rettegett, Szentmihályfalva felé vezető sötétségnek.
A térdem fájdalmát újra csak szélnek üvöltöttem ki, ekkor már biztos voltam a győzelmemben. A leghosszabbnak mégis Szegedre beérve kis ágyamig tartó út tetszett.
Amikor elindultam, nem tudtam, hova megyek. Elsodródtam oda, ahova mennem kellett. Legközelebb elmegyek nagymamám földjére, Zentára is, ígértem magamnak. És Kosztolányi szavait mormolva aludtam el, biztos voltam benne, hogy „most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom, és a belédeken s a vad farkasbogyókon alszik a fény”…                                                                                            Szekeres Nikoletta