Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Szeged, kollégiumi dohányzó, egyetemista fiúk, jórészt Vajdaságból. Valaki tüzet kér. Egyre többen kapcsolódnak be a beszélgetésbe – mindenkinek van hozzáfűznivalója. Nem tudnak semmi biztosat a behívásokról, csak a falvakat, ahol már megérkeztek a borítékok. Kupuszina, Csonoplya, Nemesmilitics, Telecska, talán már Horgos is. „Ha Zombor már megvolt, utána Ada következik, és akkor mi is sorra kerülünk” – mondja egy zentai. Kérdezgetik egymást, ki milyen beosztást kapott a rekrutációkor, és ki mikorra viszi az iskolalátogatási igazolást, hogy ne sorozzák még be hat hónapra katonának.„De ez nem érint most minket” – jön a válasz. „Ha még nem voltál katona, nem kaphatsz most behívót. Csak a tartalékosoknak küldik, akik már leszolgálták a magukét.” Csönd. Mintha nem lett volna elég meggyőző. „Na, én azért mégse megyek haza egy ideig.” Helyeselnek.

Koszovó az a rágós falat, amit Szerbia nem tud lenyelni, hiába gyürkőzik neki újra és újra. A szerb nemzeti tudat furcsa bölcsője, ahol a 18. századra kisebbségbe kerültek a szerbek. Az ott többségben élő albánok függetlenedési törekvéseit 1998-ig a viszonylagos béke jellemezte, majd a felszabadító háború. A harcok nemzetközi beavatkozásra olyan egyezménnyel zárultak, amely a valójában végbement elszakítást nem mondta ki. Most nemzetközi – többek között magyar – felügyelet őrzi a csendet, ám újra gyufával játszanak a puskapor felett.

December 10-én lejár ugyanis a Szerbia és Koszovó közötti tárgyalások határideje, ám az eddigi alkudozások eredménytelenül buktak el a tartomány jövőjét illetően. Az albánok csak Koszovó teljes függetlenségéről hajlandók beszélni, Vojislav Kostunica szerb miniszterelnök viszont többször megerősítette, legfeljebb széles körű autonómiáról lehet szó. Kicsit a Nyugat felé kacsintva megemlítette még, „Ne éljen senki abban az illúzióban, hogy Szerbiára ráerőszakolható a megoldás.” Az ENSZ BT december 19-én tűzi majd napirendre a tárgyalásokon közvetítő diplomaták 10-i jelentését. Addig marad az esélylatolgatás.

 

 

Az autónk ablakán elfutó vajdasági táj elmondja a térség történelmét, gazdaságát, keserűségét. Útjelző táblából kevés van, magára hagyott házból rengeteg. Zomborban szikrázó napsütés és éktelen sár fogad. Micsoda ellentmondás; akár a hírekben, amelyek idehoztak bennünket.

Szakács Csaba, a Vajdasági Magyar Szövetség területi elnöke az interjú előtt diszkrét telefonnal elintézi, hogy ne büntessék meg autónkat, amiért nem tudtunk parkolójegyet váltani az SMS-rendszerrel. Több mint ötezer idézést küldtek szét a hét elejéig Nyugat-Bácskában – mondja aztán. Ezek nem katonai behívók, csupán adminisztrációra „invitáló” papirosok – csak olyanok kapják meg, akik letöltötték már a katonai szolgálatot. A haderőreform értelmében helyreigazítások zajlanak a tartalékos állománynál, így a környező falvakban számba veszik a regisztrált fiatalokat december 3-tól 10-11-ig. Megdöbbentő dátum. Nem behívókat kaptak, mégis ott díszeleg a papír alján a cirill betűs mondat: aki nem jelenik meg az idézésre az adott időpontban, karhatalommal előállítható. „Ahhoz, hogy egy tartalékosnak helyreigazítsák a beosztását, nincs szükség karhatalomra.”

Azon sincs mit csodálkozni, ha az állam, felkészülve egy esetleges harci konfliktusra, felméri és készenlétbe helyezi katonai erejét. A gond a bizonytalanság és a félelem. Az első körben behívott tartalékosok békében hazamehettek regisztrálásuk után, de pánikhangulat uralkodott közöttük. Nem véletlenül. Attól tartanak, megismétlődik a kilencvenes évek forgatókönyve. Hiszen akkor is ezen a nemzetiségektől sokszínű vidéken kezdték el osztani a behívókat. A beidézettek nemzeti összetétele pedig most sem fedi a lakosságét – mondja Szakács Csaba. „És az emberek tudják ezt – egy kis faluban nagyon hamar elterjed, ki kapott behívót és ki nem.” A „Ki kapott?” kérdésre pedig szinte mindenütt ugyanaz a válasz: akad szerb is, de jórészt magyarok, horvátok, sokácok. Ha mégis harcra kerül sor, nincs különbség állampolgár és állampolgár kötelessége között – de nem indokolható, hogy egy több száz kilométerre zajló belső konfliktust vajdaságiakkal oldjanak meg. „Persze semmit nem tudunk bizonyítani.”

 

Menni, maradni, megmaradni – a vajdasági magyarok útirányai. Fotó: Segesvári Csaba

 

Kupuszina, vagyis Káposztás. Korábban ezerpárszáz fős, színmagyar település, a háború óta azonban már közel ötszáz szerb menekült állapodott meg itt. A templomnál kiszállva beszívjuk a falu nyugtató illatát. Az óvoda előtt fiatal anyukák gyülekeznek, várják a kiszabaduló lurkókat.

„Amennyit túléltünk itt, a bombázást meg a szegénységet; persze, hogy félünk” – mondja kérdezősködésünkre az egyikük. „Több mint harmincan kaptak behívót nálunk, főként a fiatalok, de vannak köztük '57-esek is. Három hónappal ezelőtt nem is lett volna feltűnő, de most...”

 

 

Benyitunk a nagy fakapun, ahová a helyiek irányítottak minket. Kedves hangú asszony fogad. Az itteniekre jellemzően rögtön elénk kerül a török kávé, mintha már vártak volna. A fiukat, akit 10-ére hívtak be, nem érjük itthon. A főiskolán maradt, reménykedik, hogy kap onnan igazolást, ami mentesíti a behívás alól. Az apa kérges tenyerű, tiszta szemű ember. Csendesen, tömören beszél.
„Megijedtünk, amikor megkaptuk az idézést, főleg, mert a fiam '99-ben részt vett a harcokban, mint sok bácskai. Három hónapot volt Koszovó körül aknavetősként. A leveleit a szerb tisztje csempészett ki a postára, mert tilos volt amúgy írniuk. Néha már nem is volt borítékjuk, akkor néha képes újságból csináltak. Kóbor jószágokat lőttek le, hogy egyenek, és egy hónapig azt sem tudtuk, él-e. A legutolsók között jöttek ki onnan, kamionnal, lőszeres ládák között, olyan soványan, mint az agárkutya.”

„Amióta megjött a behívó, újra álmodik” – veszi át a szót az asszony. „Hangosan beszél éjszaka, a testvérkéje mindig mondja, hogy az Ádám megint megint háborúban van. De a kollégiumi társai is észrevették ezt.” Összenézünk. Igen, ő az ötödik, korábban a háborút megjárt fiú, akiről azt halljuk, rémálmai vannak, vagy kezelésre szorul.

„Azt mondja a fiam, ő ezt nem tudja még egyszer elviselni, de reménykedünk, hogy nem is kell. A községházán megnyugtattak, hogy nem viszik az ittenieket délre, csak a régi egységeket fölfiatalítják, hogy ha valamikor kell.” Ha valamikor kell – morfondírozunk.

„Szerintem már ezt nem engedik meg a nyugatiak, hogy még egyszer háború legyen itt. Habár nincs kizárva, mert ezeknél nem számít semmi...”

Ami a magyarok helyzetét és a konfliktus végkimenetelét illeti, reménykedni kell a józan észben, és bízni a magyar diplomáciában – mondja Szakács Csaba. Sovány vigasz. A kilencvenes években ugyanígy hívták be a férfiakat – majd kamionokra ültették, és a frontra vitték őket. „Talán már benőtt az illetékesek feje lágya, hogy belássák, nem lehet a kisebbségeket pajzsként használni. Bizonyos érát lezártunk már ebben az országban, igaz, egyes elemei még fel-felélednek, de már nincs annyi erejük.”

 

 

Ezt a feléledést látszik igazolni, hogy készülő betelepítésekről beszélnek Vajdaságban. A környéken sok helyen összeírták ugyanis az üres házakat, a hivatalos magyarázat szerint a könnyebb eladás érdekében, de itt mástól félnek. „Tudjuk, mekkora a külföldről most visszatelepülők száma, akik nem tőlünk mentek el, de hozzánk akarnak jönni. Ez nagyon komoly veszélyeket rejt a magyarságra. Lobbizunk, hogy ez a tömeg oda menjen vissza, ahonnan elindult. Ha ezt nem lehet, akkor az állam adjon garanciát, hogy ez a viszszatelepülés nem jár a nemzetiségi arányok megváltozásával” – mondja Szakács Csaba. Igaz, a szerb alkotmány tiltja, hogy egy adott terület nemzeti összetételét mesterségesen változtassák meg, csakhogy ez már akkor is így szerepelt az alkotmányban, amikor korábban az államhatalom tevékenyen részt vett a szerb menekültek Vajdaságba telepítésében. A kis falvakban pedig egyre több az elhagyott, üres ház: a lakók elhaltak, vagy a délszláv háborútól, a '99-es bombázásoktól, és a későbbi szegénység elől szöktek meg.

„Beszélgetnek? Beszélgetünk.” Így köszön oda vezetőnk a járdán álló falubelieknek, amikor a napsütötte utcán sétálunk a következő behívotthoz. „Nézgelődik? Nézgelődök.” A háború Kupuszinát is megviselte. A közeli repteret kezdék először bombázni, aztán az iskola is kapott. Érthető, sokszor az iskolákban, kórházakban is fegyvereket rejtegettek akkoriban. „Emlékszem, 8.05-kor bemondták a tévében, hogy háború van. Mondtam, viccelnek ezek, de abban a pillanatban becsapódott az első bomba” – töri meg a csendet vezetőnk. Takaros házak állnak sorban, valamelyiken felirat: 1922. Mutogatni kezdi őket: „Ebben laknak, de amaz üres. Az az emeletes is. És tovább az a kettő megint.” És még rengeteg. A harcok után sokan elmenekültek innen, majdnem minden családnak akad rokona, aki Kanadába, Németországba ment. Már itt is összeírták az üres épületeket. De itt nem csak a nyugatiaktól tartanak. Szerintük bárhogy alakuljon is a déli konfliktus, sok koszovói szerb költözik majd a környékre.

Az eddigi köszönésforma dicsértessékre vált, amikor megérkezünk a következő házhoz. Itt az apa siet elénk. ő is megjárta a háborút, de nem hajlandó beszélni róla. Megmutatja a fia idézését is, és szinte fél percenként ismételi, nem behívó ez. Tudjuk, csak számba veszik őket. „Nem lesz ebből semmi, gyerekek. Én bízom, hogy nem lesz, nézem a híreket. Ki ellen akarnak itt harcolni? A világ ellen? Mindig is fizettünk nekik százalékot a fizetésünkből, hogy ott lent éljenek egyáltalán: Ha Koszovó akar menni, menjen.” Aztán mintha mégsem lenne olyan biztos, elkomorul: „De különben nem is fogom elengedni a fiamat. Egyszerűen nem megy el, és kész. Engem a második csapattal indítottak a bombázásokhoz, a nagyoknak a fiai meg itthon szaladgáltak.”

 

 

Hazafelé indulva Nemesmiliticsen állunk meg. Itt sem sokat kell kérdezősködnünk, hogy találjunk a behívásban érintetteket. Az iskola egyik tanítónőjének két fiát is beidézték, ráadásul tegnapra. „Korábban a dologról sokat tudó ismerőseim megnyugtattak, hogy nem viszik a fiúkat délre, de tegnap este, amikor be kellett menniük a községházára, hát, titokban utánuk indultam. Megnéztem, hogy van-e ott busz, mint '91-ben, de szerencsére nem volt.”

Bizonytalan, kiszolgáltatott és ideges, cigire gyújt a tanáriban. Az ajtó nyílik, egy magas férfi lép be, szintén tanító, és mint érdeklődő, bele is folyik a beszélgetésbe rögtön. Szerinte nem lesz nagy baráti elválás, hiszen Koszovó szerb volt mindig is. Azt mondja, olyan ez, mint Magyarországnak Erdély. Mielőtt azon kezdhetnénk gondolkodni, hogy miért Erdélyt mondta Vajdaság helyett, meg is magyarázza.

„Ha Koszovó leválik, megindul egy nagy menekültáradat, és megint szegény Vajdaságban fog lecsapódni. Megint a mi hátunkra jönnek. Na, de tudják mit? Ezt is érdemeljük. A magyar államot is elítélem, mert mi itt vajdasági magyarok teljesen magunkra vagyunk hagyva az első pillanattól kezdve. Magyar létemre nem mehetek Magyaroszágra, és ez nem a szerb államon múlik. Sorba kell állnom két napig Szabadkán, ha át akarok menni a Szegedi Szabadtéri Játékokra, és egy vagyont kell kifizetnem. Most ezek nem akartak kettős állampolgárságot, de emlékszünk mi arra az időkre is, amikor a mostani ellenzék nem akart. Kikre számítsunk, ha az anyaországiakra nem lehet? A szerbekre?”

 

 

Vannak azonban bizakodóbb emberek is. Katalin, a virágboltos mosolyogva, magabiztosan beszél. Úgy mondja, hogy nem lesz itt semmi baj, hogy majdnem eldobjuk a mai jegyzeteinket. Pedig az ő fiát szinén beidézték, sőt, horvát nemzetiségű férje maga is megjárta a frontot '91-ben. „Abban bízok, hogy ha Koszovó most független lesz, akkor Vajdaságot is könnyebben elengedik…”

Valóban, azt is lehet latolgatni, javítaná vagy rontaná-e Koszovó elszakadása a vajdasági autonómia esélyeit. Logikusan ezzel megnyílna az út a széles autonómia felé, de Szakács Csaba sötéten lát. Vajdaság annak idején Jugoszláviának, majd Szerbiának is a motorja, húzóereje volt – mondja. Nagyon érzékenyen érintené hát a szerb közvéleményt, ha önállóbb lenne a térség. „Nemrég a kezembe került egy általános iskolai földrajzkönyv. Az ország statisztikai adatinál külön feltüntették Szerbia területét, lakosságát a déli tartományok nélkül, de Vajdaságot nem ábrázolták így. Ennél érzékletesebb példa nem kell.” Pedig a kisebbségek jövőképét csak az önállóság jelenthetné. Csakhogy úgy tűnik, Szerbiában tartanak a kisebbségektől.

Az országúton hazafelé ránk sötétedik. Rövid rutinellenőrzés, mi van a rögzített szalagokon: A kupuszinai, kedves hangú aszszony beszél: „A szomszédban élő szerb fiatalember is kapott idézést. De nem is hergel minket a szerbek ellen, ha több magyar kap behívót. Nem vagyunk mi ahhoz elég bátrak, hogy a szerbeknek bármit is megjegyezzünk. Megtanultuk, hogy abból hasznunk nincsen, kárunk meg ne legyen... Így is alig lehet megélnünk. És hát abban sem bízunk, hogy bárki is megvéd minket. Ha odáig jutunk, hogy baj lesz, akkor nem bízhatunk másban, csak a Jóistenben....” Ekkor kattan a diktafon, pont véget ért a szalag.