Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

 

A vis­­sza­iga­zolt fa­xo­kat el­fe­lej­tik, az el­kül­dött saj­tó­anya­go­kat egye­ne­sen a ku­ká­ba lan­dol­tat­ják, s mind­ezt év­ről év­re meg­te­tő­zik ci­ni­kus aján­la­tuk­kal, dol­goz­ha­tunk a fesz­ti­vá­lon, ha ve­szünk he­ti­je­gyet. Nos, mi le­mond­tunk ezek­ről a fesz­ti­vá­lok­ról, nem ver­seny­zünk a fran­cia és né­met saj­tó­val, ol­va­só­ink­nak elég, ha ki­nyit­ják a víz­csa­pot, ab­ból egész nyá­ron más se folyt. El­jön az idő, hogy csak oda me­gyünk, aho­vá hív­nak.

 

 

Nyolc év­vel ez­előtt a DeltaFest a le­he­tő leg­jobb he­lyet ta­lál­ta Ke­let-Ma­gyar­or­szá­gon. To­kaj és a raka­mazi Ti­sza-part tö­ké­le­tes fesz­ti­vál hely­szín, ne­kem a sok kö­zül még min­dig a leg­em­be­ribb. Raka­maz fe­lől ér­ke­zek, a hí­don át, az álom­sze­rű­en, las­san gör­dü­lő ka­mi­o­nok kö­zött. Olyan ér­zé­sem van, mint­ha a Ti­sza fe­lett is nagy ha­jók szel­nék az utat. A vá­ros egy gyöngy­szem, s va­la­hogy az egyet­len olyan hely, ahol nem tű­nik za­va­ró­nak a tö­meg.

A Monchichi Po­ten­ci­ál az el­ső, amely át­csal­ a tá­bor­hoz. Ze­né­jük egy­re job­ban tet­szik, le­be­gős, in­tel­lek­tu­á­lis ze­ne, em­lé­kez­tet a ko­rai Amorf­ra. Kí­ván­csi va­gyok, me­lyik szer­ve­ző me­ri őket el­ső­ként haj­nal­ra be­osz­ta­ni. A Naprá­nak tar­to­zok egy kish­e­gye­si kon­cert­tel, most meg­adom, és nem bá­nom meg. En­­nyi­re ke­mény ro­maze­nét ré­gen ha­llot­tam, Ba­logh Kál­mán min­dig jó csa­pat­ban ze­nél. Aki be­té­ved, mert lát­ha­tó­an ke­ve­sen ér­kez­nek szán­dé­ko­san, rög­tön tánc­ra per­dül. A szü­net­ben HS7, má­sik sá­tor, má­sik kö­zön­ség, jó bu­li. De vis­­sza „ked­venc” sát­ram­ba, ColorStar jön. Le­ülök, le­hu­nyom a sze­mem. A han­go­sí­tás ol­dal­ról él­vez­he­tet­len, be­má­szok kö­zép­re, ott na­gyon jól szól, s leg­alább lát­ha­tom Ri­tát is, ho­gyan pö­rög. A Kispál már le­ve­gőn, nagy­szín­pa­don. Ke­ve­sebb­nek tű­nik a né­ző, mint az elő­ző évek­ben, igaz deb­re­ce­ni is­me­rő­se­im is ott­hon ma­rad­tak, két hét múl­va oda­vi­szi ne­kik hely­be az egé­szet az EFOTT. Éj­fél után be­sé­tá­lok a vá­ros­ba, s cso­dá­lom az if­jú­sá­got, mi min­dent tud­nak még ilyen­kor is ka­jál­ni.

 

 

Az ta­lán jel­zésér­té­kű le­het, hogy a nyi­tó­elő­adás­nak be­ug­ró da­rab ép­pen Odüs­­sze­usz ván­dor­lá­sa­i­ról szól, Sze­ged, Gyu­la, Kapolcs és Zsám­bék után ta­lán ne­kem is meg­mu­tat­ják az is­te­nek a ha­za­fe­lé ve­ze­tő utat.

 

Ezek az elő­adá­sok, amik mi­att ér­de­mes 40 fok­ban be­ül­ni egy csar­nok­ba. Ré­ti An­na egé­szen fan­tasz­ti­kus, nem is tu­dom, mi­ből van a tes­te, ho­gyan le­het a lát­szó­lag vég­ső ha­tá­rát el­ért moz­du­la­ton csa­var­ni még egyet. A tör­té­net, a ze­ne, a já­ték hos­­sza, min­den na­gyon rend­ben volt. Fáj­dal­ma­san szép, fáj­dal­ma­san rö­vid.

 

Szín­ház és Film­mű­vé­sze­ti Egye­tem IV. év­fo­lyam: K. Mama
An­na Fier­ling pony­vás sze­ke­ré­vel és há­rom gye­re­ké­vel a BTK ud­va­rán. És ta­lán hat­van né­ző, ma­xi­mált né­ző­szám, negy­ven fok. Ne­héz do­log a há­bo­rú ilyen me­leg­ben.

Az elő­adás egé­szen ad­dig, míg test­kö­zel­ben zaj­lott, az ud­va­ron és a lép­cső­ház­ban, láz­ba ho­zott, iz­ga­lom­ban tar­tott. A gan­gon azon­ban lép­té­két vesz­tet­te. Hir­te­len el­tá­vo­lo­dott egy­más­tól né­ző és szí­nész, kül­ső szem­lé­lő let­tem. Úgy érez­tem, hogy Zsótér sok­kal ki­sebb ud­var­ra ren­dez­te az ere­de­ti elő­adást. A má­so­dik óra szá­mom­ra hos­­szú volt, akár a har­minc­éves há­bo­rú. En­nek el­le­né­re a ren­de­zés zse­ni­á­lis, a já­ték fi­gye­lem­re­mél­tó volt.

És… Ta­lál­tunk egy iga­zán jó ját­szó­he­lyet. Ez­zel él­ni kell.

Volt fesz­ti­vál­zá­ró, díj­ki­osz­tó, min­den­ki min­den­kit sze­ret ta­lál­ko­zó a Zsina ud­va­rán. És a zsű­ri, min­den­kit sze­re­tett, adott is sze­mély­re sza­bott dí­jat min­den­ki­nek, aki­nek ju­tott. De ak­kor ez így in­kább se­reg­szem­le volt, meg­mu­tat­ko­zás, és a dí­jak ma­guk csak va­la­mi ál­szent el­vá­rás, hogy ezért jöt­tek a részt­ve­vők. Csak né­hány kri­ti­kus szó­ra vár­tam, a zsű­ri­től min­den­kép­pen, ezért men­tem le. De ezt az évek so­rán csak Je­les And­rás­tól kap­tam meg.

 

 

Min­den év­ben ugyan­az a nó­ta, mi nem me­gyünk a Mű­vé­sze­tek Völ­gyé­be. Tel­je­sen ter­mé­sze­tes az­tán, hogy ta­vas­­szal szál­lást ke­re­sünk, és má­jus­tól bön­gés­­szük a Kapolc­s.hu-t, hát­ha van már va­la­mi prog­ram. Ezt az idén meg­te­téz­tük az­zal, hogy plusz két lán­­nyal, va­gyis hat fő­vel in­dul­tunk ne­ki, s hét köz­ben csat­la­ko­zik hoz­zánk még há­rom lány. Jaj ne­kem...

Igen, an­­nyi év után vis­­sza­tér­tünk Kapolc­sra, és ezt most szó sze­rint, a fesz­ti­vál­fa­lu­ban ta­lál­tunk szál­lást. A tá­masz­pon­tunk egy húsz négy­zet­mé­te­res ga­rázs, szo­ba-kony­ha egy lég­tér­ben. Lak­ha­tó, csak a zu­hanyt és a vé­cét kell meg­osz­ta­nunk a sát­ra­zók­kal. De egy perc­re va­gyunk a fa­lu köz­pont­já­tól, en­­nyi komp­ro­misz­­szu­mot meg­ér.

Kez­dőd­jék hát, le­me­gyünk a Ki­rály­kő kocs­má­ba, mert ez ha­gyo­mány. Köz­ben né­zünk egy kis vá­sá­ri ko­mé­di­át, csak úgy az ut­cán, út­köz­ben. A kocs­ma tény­leg „ki­rály”, a kor­só sör idén is csak ket­tő­száz­öt­ven, a me­nü ötszázk­i­lencven… Es­te ki­lenc­re ös­­sze­fut a csa­pat, két rész­let­ben át­me­gyünk Öcs­re. A szín­pad előtt né­hány lány és ke­vés fiú na­gyon jól ér­zi ma­gát, fék­te­len tán­cuk­kal fel­rúg­va a port. A Kő­fej­tő szín­pa­da új hely­re ke­rült, a kat­lan­ra ér­de­kes mo­tí­vu­mo­kat ve­tí­te­nek. Dö­gös az egész, de tény­leg, ez a jó szó rá. Éj­fél előtt kezd a Nomada, Mó­kus szé­pen éne­kel – egy kis sze­ge­di kö­tö­dés. Hall­gat­juk fél­órá­nyit, de na­gyon fá­rad­tak va­gyunk. Vis­­sza Kapolc­sra, en­­nyi volt az el­ső nap.

 

Ko­rán éb­re­dek, ki­ülök az ud­var­ra, né­zem a tá­bor éle­tét. Gyor­san le­tu­so­lok, mert úgy lát­szik, ko­rán ke­lő né­pek lak­ják ezt a hegy­ol­dalt. Le­sé­tá­lok, per­sze hogy a Ki­rály­kő kocs­má­ba. Az ud­va­ron ott ül Ta­nár Úr, egy szét­csú­szott sze­ge­di fa­zon, rö­vid ha­já­ban leg­alább húsz haj­gu­mi, ér­de­kes fi­gu­ra. Reg­gel nyolc óra van, és Ta­nár Úr nem tű­nik jó­zan­nak...

Ma van az Iro­dal­mi je­len nap­ja, szál­lá­sunk­tól alig száz mé­ter­re a Ká­vé­ház­ban. A dél­előt­ti kez­dést ki­csit ko­ra­i­nak tar­tom, le­sé­tá­lok, s meg­le­pő­döm. Az ud­va­ron már leg­alább har­min­can vá­ra­koz­nak. A meg­szo­kott ket­tős Wein­er Sennyey Ti­bor és Ko­csi La­jos ki­e­gé­szül Gál Eme­sé­vel, „kis­há­zas” ver­sek, Sze­ge­den már jó né­hány­szor vé­gig­néz­tem, de ez most más. Lát­szik, hogy dol­goz­tak, el­pró­bál­ták, egé­szen jó és for­ma­bon­tó iro­dal­mi fel­ol­va­sás. Szé­pen gyű­lik a né­ző­se­reg, aki tud, az ár­nyék­ba hú­zó­dik. Ti­bor ol­va­sás köz­ben fek­vő­tá­ma­szo­kat nyom a szín­pa­don, lám, nem kön­­nyű do­log az iro­da­lom, Eme­se fran­cia nyel­ven is­mé­tel­ge­ti a so­ro­kat. Nem sok esé­lyt hagy­nak az utá­nuk kö­vet­ke­zők­nek.

Es­te a Fa­bu­la Rasa nyit, igen Sze­ged, és is­mét Szir­tes Edi­na Mó­kus, aki nagy for­má­ban van, az ös­­sze­kö­tő szö­ve­gei kü­lön mű­sor­szá­mot al­kot­nak. A sá­tor­ból lát­juk, hogy be­bo­rul az ég, aki tud, be­me­ne­kül. Az Etnorom­ra zsú­folt ház, ka­var­gó, őrü­le­tes ro­ma­ze­ne, tánc a szín­pa­don, tánc a sá­tor min­den tal­pa­lat­nyi pont­ján. Kapolc­son az éj­jel-nap­pa­li bolt­ban ka­punk légy­csa­pót, ez jó, be­jár­tuk ér­te egész Ta­pol­cát.

 

 

Zsám­bék ma­ga a cso­da. Ha le­térsz az au­tó­pá­lyá­ról, né­hány ki­lo­mé­ter, és mint­ha egé­szen más tá­jon jár­nál. Eb­ben a mik­roré­gi­ó­ban a ra­ké­tabá­zis szin­te ész­re­vét­le­nül emel­ke­dik a táj fö­lé. Évek­kel ez­előtt, ami­kor el­ső al­ka­lom­mal jöt­tem ide, so­ká­ig azt hit­tem, el­té­ved­tem. De nem. S a mai na­pig sem le­pőd­nék meg, ha éj­fél után a hegy­ol­da­lon bók­lász­va mars­la­kók­kal ta­lál­koz­nék. Ne­kik leg­alább an­­nyi­ra ott a he­lyük, mint ne­kem.

 

Hor­váth Csa­ba zse­ni. Wedekind da­rab­já­ból ki­je­löl­te azt, ami a da­ra­bon vé­gig át­íve­lő fe­szült­sé­get biz­to­sít­ja, a szi­go­rú, kö­tött ér­ték­ren­dek alap­ján ne­ve­lő szü­lő­ket s a lá­za­dó, a vi­lág meg­is­me­ré­sé­re tö­rek­vő gyer­me­ke­ket. A le­mez­te­le­ní­tett szö­ve­get át­emel­te az el­múlt száz éven, a da­rab ér­zel­mi for­ma­bon­tá­sát az elő­adás fi­zi­kai for­ma­bon­tá­sá­val vál­tot­ta fel. Gyö­nyö­rű idő­uta­zás. Mind­az, ami szá­munk­ra már nem je­lent­het ak­ko­ra lel­ki gá­tat, mint a mű ke­let­ke­zé­se­kor, az elő­adás be­fo­gad­ha­tó­sá­gá­nak ha­tá­ra­it fe­sze­get­ve hoz­za vis­­sza a szín­pad­ra. A szí­né­szek el­ké­pesz­tő tel­je­sít­mé­nye, ko­moly fi­zi­kai mun­ka mel­lett szó­lal­nak meg, nyu­godt, rez­ze­nés­te­len han­gon, a ze­ne, a ki­lenc kék Ibanez gi­tár hang­ja, a mi­ni­má­lis dísz­let, a ra­ké­ta­si­ló, mind­ez vé­gig fe­szült­ség­ben tart, fi­gyel­med nem lan­kad. Há­rom óra, szü­net nél­kül, pró­bá­ra te­szi a szí­nészt és a né­zőt is. Ha te­he­ted, és elég erős vagy, fel­tét­le­nül nézd meg.

 

Elmuntas Nekrošius­ról nem tu­dok csak el­fo­gul­tan ír­ni, mint aho­gyan tet­tem ezt ép­pen egy év­vel ez­előtt is. A szín­ház a leg­na­gyobb cso­da. Ho­gyan le­het­sé­ges az, hogy el­ván­do­rolsz száz ki­lo­mé­te­rek­re, s meg­né­zel va­la­mit, ami­nek tör­té­ne­tét is­me­red, az élet­hely­ze­tet is is­me­red. Nem bo­nyo­lult, nem iga­zán ér­de­kes, na­pon­ta le­ját­szó­dik akár a szom­széd­ban is. De Nekrošius va­la­mi egé­szen mást ját­szik ne­ked. Nem kön­­nyű fel­adat ezt a több mint négy­órás elő­adást meg­emész­te­ni, vé­gig ott len­ni, meg­él­ni a sa­ját Oth­el­lódat. Mert Nekrošius er­re ad le­he­tő­sé­get, ha ké­pes vagy rá, hogy a ze­né­vel, moz­gás­sal, já­ték­kal fel­duz­zasz­tott da­rab üze­ne­te­it be­fo­gadd, úgy, aho­gyan te gon­do­lod, éld meg ma­gad, éld át ma­gad. És ha tet­szik, ne en­gedd, bár­ki szak­ava­tott ítész is le­gyen az, hogy el­tö­kélt­sé­ged­ben meg­in­gas­son: meg­néz­ted idén is az év leg­jobb elő­adá­sát. A Ham­let és az Oth­el­lo már meg­volt. Jö­vő­re csak a Mac­beth ma­radt, bí­zol ben­ne, hogy el­hoz­zák Gyu­lá­ra. De ha nem, tu­dod, már bár­ho­vá ké­pes vagy el­utaz­ni ezek után.

 

 

Ne­he­zen ta­lál­ni fesz­ti­vál­nak jobb he­lyet, mint a kish­e­gye­si Hegy­al­ja ut­ca. Az ap­ró há­zak­kal és ma­gas lösz­fal­lal ha­tá­rolt rét mint hely­szín gyer­mek­ko­rom rom­lat­lan vá­sá­ra­it idéz­te.

Kis­he­gyes Sze­ged­től dél­re, mint­egy 100 ki­lo­mé­ter­re, a Vaj­da­ság­ban van. Az idei, im­már a 7. Dom­bos Fest, „a he­te­dik te ma­gad légy...”, ez a fesz­ti­vál mot­tó­ja. Már az ér­ke­zés is an­­nyi­ra eset­le­ges, hogy az jól­esik. Az ut­ca vé­gé­ben ácsor­gó ren­de­ző fiú (aki éj­sza­ka mint egy szél­ma­lom tán­colt a Besh o droM ze­né­jé­re), ki­je­lö­li par­ko­lóhe­lyem: áll­jon ide nyu­god­tan, va­la­ho­vá az árok szé­lé­re. A be­lé­pő 150 di­nár, mint­egy 500 fo­rint, oda­bent a sör 200, a lán­gos tej­föl­lel, sajt­tal 130 fo­rint kö­rül. A ke­men­cé­nél friss ka­lács­­csal, po­gá­csá­val fo­gad­nak. Ki­rály­ság. A gye­re­ke­ket (akik­ből van a fesz­ti­vá­lon szép szám­mal) gó­lya­lá­bas ko­mé­di­á­sok szó­ra­koz­tat­ják, ki­ál­lí­tásmeg­nyi­tó, fesz­ti­válmeg­nyi­tó. Ki­mon­dot­tan az ér­té­kek meg­őr­zé­se a cél. Sö­té­te­dik, vaj­da­sá­gi nép­ze­né­szek gá­la­mű­so­ra. Egé­szen ma­gas szín­vo­na­lú, pör­gő elő­adás. Aki sze­re­ti a nép­ze­nét, an­nak nem kell el­mon­da­ni, men­­nyi­re hát­bor­zon­ga­tó, ami­kor tíz he­ge­dű és há­rom bő­gő egy­szer­re szó­lal meg. Azt még el­me­sé­lem, hogy a ze­ne­kar­ok jó elő­re be­áll­tak, szin­te nincs szü­net. A Besh o droM is ös­­sze­rak­ja a szín­pa­dot ne­gyed óra alat­t, csú­szás szin­te alig van. Azt már az el­ső per­cek­ben lát­ni le­het, hogy a szerb tévétár­sa­ság nem tud­ja tar­ta­ni ál­lás­he­lye­it. S ami­kor az el­ső szám után a ze­né­szek tánc­ra hív­ják a né­ző­ket, min­den el­sza­ba­dul. A té­vé­stáb ös­­sze­kap­ja, ami moz­dít­ha­tó, de a fő­nök egy ope­ra­tőrt már be is za­var a tánc sű­rű­jé­be. Nem ma­rad­hat­nak le sem­mi­ről. Köz­ben a rét kö­ze­pén meg­gyújt­ják a ha­tal­mas mág­lyát, burek és kol­bász sül. Az egész na­gyon, na­gyon rend­ben van.

 

 

Az „új­ko­ri” if­jú­sá­gi na­pok leg­szí­ne­sebb­je. Min­den csúcs meg­dőlt, né­ző­szám és el­fo­gyasz­tott sör, Badár-du­ma­csúcs. A nul­la­dik na­pi be­ju­tá­si ká­oszt ki­vé­ve a SZIN jól si­ke­rült, igaz, jó­ma­gam egyik na­pon sem „tud­tam” vé­gig­néz­ni a sztár­ze­ne­kart. Ám az utol­só nap haj­na­lig él­vez­tem a for­ró dél ál­dá­sa­it. Egy ki­vá­ló Ko­rai Öröm-kon­cert után, a JATE Klub-sá­tor­ban mint­ha a Bal­kán dél­ke­le­ti csücs­ké­be csöp­pen­tem vol­na. Leg­alább öt­ven fok, őr­jöng­ve ug­rá­ló, tán­co­ló, iz­zadt né­pek, szín­pa­don a Besh o droM. De ez sem­mi. Utá­na a ma­ce­dón Super­hik­s, na­gyon ütős punk-ska, a leg­jobb faj­tá­ból. A Nap­ra prog­res­­szív ro­maze­né­je már csak haj­na­li rá­adás.

 

(http://fesztblog.hu/tags/P_janos)