Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Eb­ben a mai ma­gyar edző­ke­rin­gő­ben szin­te fel­fog­ha­tat­lan, hogy 41 éve meg­sza­kí­tás nél­kül ül egy csa­pat kis­pad­ján. Mi szük­sé­gel­te­tik eh­hez? Mi a ti­tok?
– Az egyik tám­pont min­den­kép­pen, hogy vi­lág­éle­tem­ben sze­ret­tem ját­sza­ni, gye­rek­ko­rom­ban min­den adan­dó le­he­tő­sé­get ki­hasz­nál­tam a spor­to­lás­ra. Töb­bek közt úsz­tam, kor­cso­lyáz­tam, jég­ko­ron­goz­tam, ping­pon­goz­tam és ter­mé­sze­te­sen fo­ciz­tam. Az asz­ta­li­te­nisz pél­dá­ul an­­nyi­ra jól ment, hogy Berczik Zol­tánt hat­szo­ros Eu­ró­pa-baj­nok asz­ta­li­te­ni­sze­zőt – aki a gyu­lai ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban volt osz­tály­tár­sam – több­ször is meg­ver­tem. Ké­sőbb, Sze­ge­den, a fő­is­ko­lás éve­im alatt na­gyon szi­go­rú­an vet­ték a ta­nu­lást, így nem volt sok sza­bad­időm. Es­tén­ként ki­kap­cso­ló­dás­ként sak­koz­gat­tam, sőt egy hó­na­pig ké­zi­lab­dáz­tam is, de egy­szer úgy orr­ba vág­tak, hogy el­ment a ked­vem az egész­től. A sakk­ban is ügyes vol­tam, csa­lo­gat­tak is, mond­ták, hogy ve­gyem ko­mo­lyab­ban, vé­gül mes­ter­jel­ölt­sé­gig vit­tem.
– És a fut­ball?

Miskolczi József még ma is ugyanolyan hévvel irányítja csapatát, mint kezdő edző korában. Fo­tó: Se­ges­vá­ri Csa­ba

– A fo­ci volt és per­sze most is a leg­ked­ve­sebb spor­tom, Gyu­lán a DAC-ifi­ben fut­bal­loz­tam, mi­e­lőtt ide­ke­rül­tem Sze­ged­re. An­no nem le­het­tem ügyet­len gye­rek, mert ugye is­mert az a fo­ci­csa­pat-el­osz­tá­si mó­di, ami­kor a két ka­pi­tány vá­laszt, en­gem min­dig az ele­jén vá­lasz­tot­tak. őszin­tén meg­mon­dom: az asz­ta­li­te­nisz és a sakk is csábított, de vé­let­len­sze­rű­en a lab­da­rú­gás­nál kö­töt­tem ki. S ak­kor vis­­sza­ka­nya­rod­nék az elő­ző kér­dé­sé­re, er­re a bi­zo­nyos 41 év­re, amely­nek lé­nye­ge a ki­tar­tás. Ezt gye­rek­ko­rom­ból hoz­tam, ré­gen ki­tar­tób­bak vol­tak az em­be­rek, azo­kat be­csül­ték, akik nem rep­ked­tek ös­­sze-vis­­sza. Ugyan­ak­kor na­gyon so­kat kö­szön­he­tek a biz­tos csa­lá­di hát­tér­nek és azok­nak az em­be­rek­nek a fő­is­ko­lán, akik a fut­ball mel­lett tar­tot­tak. Szó­val nincs nagy ti­tok.
– Szá­mos jó ne­vű já­té­kos for­dult meg az egye­te­mi, fő­is­ko­lai évei alatt a Ta­nár­kép­ző­ben, ami fény­ko­rá­ban a „me­gye egy” ret­te­gett csa­pa­ta volt. Vissza­gon­dol­va, me­lyik együt­te­se volt a leg­erő­sebb? Kik fém­je­lez­ték azt a gár­dát?
– A leg­jobb csa­pat egy­ér­tel­mű­en az, ame­lyik meg­nyer­te 1981-ben a „me­gye ket­tőt”. Utá­na tíz évig szerepeltünk a me­gyei el­ső osz­tály­ban, 1992-ben es­tünk ki, amit az­óta is na­gyon saj­ná­lok. A baj­nok­csa­pat leg­jobb­jai: Nyá­ri, Pro­ti­ty, Pén­zes, Bá­ná­ti, Vas, Szendrődi, Léber és Buj­do­só vol­tak.
– A több mint négy év­ti­ze­des edzői kar­ri­er­je so­rán több száz já­té­kos for­dult meg a csa­pa­tá­ban. Ké­rem, ál­lít­sa ös­­sze a Ta­nár­kép­ző All Start!
– Azok­ból a já­té­ko­sok­ból ál­lí­tom ös­­sze, akik le vol­tak iga­zol­va hoz­zám! Zsir­ai – Agóc­s, Pro­ti­ty, Miskol­cz­i, Pén­zes – Léber, Kál­mán, Pak­si, Bischoff – Ba­logh Gy., Vas F. Cse­rék: Bernáth, Brin­szky, Litauszk­i, Sümeghy, Tóth Gy. Eh­hez ki kel­lett kap­csol­nom a szí­vem!
– Ön ma­te­ma­ti­kus, te­hát biz­to­san ve­zet sta­tisz­ti­kát. Egész pon­to­san hány mec­­csen ült a Ta­nár­kép­ző kis­pad­ján?
– Hat év­vel ez­előtt én és se­gí­tő­im ös­­sze­szá­mol­tuk, ak­kor volt meg az 1500-adik, ez egy pon­tos és meg­bíz­ha­tó szám. 2010. jú­ni­us 17-én jár­tam dur­ván 1700 kö­rül.
– Hány meccs­ről hi­ány­zott?
– Mind­ös­­sze há­rom­ról. Az el­ső még 1969-ben tör­tént, ek­kor ke­reszt­apa let­tem, a má­sik ket­tő­ről te­me­tés mi­att, édes­anyá­mat és édes­apá­mat te­met­tük.
– Ilyet nem sza­bad kér­dez­ni, de árul­ja már el, hogy ki volt a ked­venc já­té­ko­sa!
– Ked­ven­cem biz­to­san nem volt. Sok olyan já­té­ko­som volt, aki szim­pa­ti­kus volt a pá­lyán be­lül, és sok, aki a pá­lyán kí­vül, de ter­mé­sze­te­sen lé­te­zett en­nek az egy­ve­le­ge is. Min­de­nek­előtt azo­kat a já­té­ko­so­kat ked­vel­tem, akik tel­je­sí­tet­tek, de leg­jobb az, ami­kor egy iga­zi meg­szál­lott a já­té­kos. Akadt pél­dá­ul olyan, aki ro­kon­szen­ve­sen vi­sel­ke­dett, de há­rom­szor is el­za­var­tam, mert lus­ta volt. Hogy szá­mom­ra mi­lyen az ide­á­lis já­té­kos? Ná­lam min­den­kép­pen za­ka­tol­ni, gü­riz­ni kell, egy­sze­rű­en fel kell szán­ta­ni a pá­lyát, eh­hez meg erőn­lét kell. Az erő mit sem ér, ha nincs tech­ni­kai tu­dás és a mai mo­dern fut­ball­ban el­en­ged­he­tet­len a gyor­sa­ság. Nem oly ré­gen ren­dez­ték a Tot­ten­ham Hot­spur – Inter­nazionale Baj­no­kok Li­gá­ja-mér­kő­zést. Az va­la­mi el­ké­pesz­tő volt, amit a ha­zai csa­pat bal­szél­ső­je, Gareth Bale a 90. perc­ben mű­velt. Lab­dá­val a gyor­sabb­nál is gyor­sab­ban szá­gul­dott, majd pon­to­san cen­te­re­zett, a csa­tár­nak már nem volt ne­héz gólt rúg­nia. Ez bi­zony a fut­ball ma­gas­is­ko­lá­ja!
– Meg­ten­né, hogy ki­emel egy em­lé­ke­ze­tes mec­­cset a sok kö­zül?
– Ne­he­zet kér, mert na­gyon sok iz­gal­mas, ér­de­kes mec­­csen, rang­adón di­ri­gál­hat­tam a Ta­nár­kép­zőt. Ki­tö­röl­he­tet­len em­lék, ami­kor 1981-ben meg­nyer­tük Szeg­vá­ron a me­gyei má­sod­osz­tályt, s utá­na együtt ün­ne­pel­tünk a fi­úk­kal. Em­lék­szem, Vas Fe­ri NB I-es já­té­kos volt, de na­gyon tu­dott lel­ke­sed­ni, örül­ni a baj­no­ki cím­nek. A nyolc­va­nas évek­ben több­nyi­re a „me­gye egy­ben” ját­szott a Ma­kó, a Csong­rád és a Szen­tes, te­hát ret­ten­tő­en erős­nek szá­mí­tott ez az osz­tály. Ezek­kel a csa­pa­tok­kal ki­éle­zett mec­­cse­ket ját­szot­tunk, és min­dig kü­lön örö­münk­re szol­gált le­győz­ni őket, mert erő­seb­bek vol­tak. Hir­te­len be­ug­rik két nul­la nul­lás ered­mény a Szen­te­si Ki­ni­zsi el­len, amit a jól meg­vá­lasz­tott tak­ti­ká­nak kö­szön­het­tünk. Job­bak vol­tak ná­lunk, így ki­ta­lál­tam, hogy négy hát­véd­del és egy söp­rö­ge­tő­vel ál­lunk fel. Meg is lett az ered­mé­nye, le­hoz­tuk a mec­­cset ka­pott gól nél­kül. To­váb­bá ilyen ara­nyos em­lék az a baj­no­ki idény, ami­kor oda-vis­­sza ver­tük a Ma­kót, ha jól em­lék­szem, itt­hon 2-0-ra, ide­gen­ben pe­dig 1-0-ra.
– Le­gen­dá­sak az edzői hú­zá­sai, az előbb már em­lí­tett egyet. Mond­jon még a tak­ti­kai re­per­to­ár­ból!
– Min­dig ala­po­san fel­ké­szül­tem az ak­tu­á­lis el­len­fe­lünk­ből, eh­hez iga­zí­tot­tam a tak­ti­kát, majd meg­ke­res­tem a meg­fe­le­lő em­be­re­ket. Egyéb­ként sok min­den at­tól füg­gött, hogy ép­pen mi volt a di­va­tos já­ték­rend­szer. Ugye a fut­ball­ban fo­lya­ma­to­san vál­to­zott a kü­lön­bö­ző posz­to­kon ját­szó já­té­ko­sok szá­ma. Egy­sze­rű pél­dá­val il­luszt­rál­va: az öt­ve­nes évek­ben öt csa­tár­ral ro­ha­moz­tak az együt­te­sek, majd nég­­gyel, az­tán há­rom­mal és így to­vább ha­lad­va a ki­lenc­ve­nes éve­kig. Ér­de­kes és be­vett fi­gu­ránk volt a há­rom­csa­tá­ros kor­szak­ban, hogy két szél­ső tá­ma­dó­val ját­szot­tam cen­ter, más né­ven kö­zép­csa­tár nél­kül. Ez­zel a hú­zás­sal az el­len­fél bel­ső vé­dői la­zább­ra vet­ték, mond­hat­ni el­al­tat­tam őket, és a meg­fe­le­lő pil­la­nat­ban vagy az egyik szél­ső lett cen­ter, vagy va­la­me­lyik kö­zép­pá­lyás fel­to­ló­dott nagy za­vart okoz­va.
– Az egyik al­ka­lom­mal négy gólt rú­gott az egyik já­té­ko­sa, ám a kö­vet­ke­ző mec­­csen nem ját­szat­ta, mert a valószínűség-számítás sze­rint még egy­szer nem me­het ne­ki ilyen jól. Ez igaz?
– Nem, ezt az egyik új­ság el­fer­dí­tet­te, nem a valószínűség-számítás mi­att hagy­tam ki, ha­nem azért, mert lus­ta volt, ami meg­en­ged­he­tet­len. Kény­szer­ből tet­tem be a csa­pat­ba, mert el­fogy­tak a csa­tá­ra­im, igaz, hogy gó­lo­zott, de sem­mit nem fu­tott, így a kö­vet­ke­ző erő­pró­bán nem ve­tet­tem be. S ha már valószínűségszámítás, a ma­te­ma­ti­kát nem na­gyon le­het be­le­vin­ni a fut­ball­ba, an­nál in­kább a lo­gi­kát és a gon­dol­ko­dást, amit én meg is te­szek.
– Med­dig csi­nál­ja még?
– Nem sze­ret­nék még vis­­sza­vo­nul­ni, en­gem ez él­tet, kü­lön­ben az egye­te­men is még óra­adó va­gyok. A fe­le­sé­gem ki­lenc éve hunyt el, a fo­ci és a ma­te­ma­ti­ka töl­ti ki az éle­tem.

Dlusz­tus T. Im­re