– Ebben a mai magyar edzőkeringőben szinte felfoghatatlan, hogy 41 éve megszakítás nélkül ül egy csapat kispadján. Mi szükségeltetik ehhez? Mi a titok?
– Az egyik támpont mindenképpen, hogy világéletemben szerettem játszani, gyerekkoromban minden adandó lehetőséget kihasználtam a sportolásra. Többek közt úsztam, korcsolyáztam, jégkorongoztam, pingpongoztam és természetesen fociztam. Az asztalitenisz például annyira jól ment, hogy Berczik Zoltánt hatszoros Európa-bajnok asztaliteniszezőt – aki a gyulai általános iskolában volt osztálytársam – többször is megvertem. Később, Szegeden, a főiskolás éveim alatt nagyon szigorúan vették a tanulást, így nem volt sok szabadidőm. Esténként kikapcsolódásként sakkozgattam, sőt egy hónapig kézilabdáztam is, de egyszer úgy orrba vágtak, hogy elment a kedvem az egésztől. A sakkban is ügyes voltam, csalogattak is, mondták, hogy vegyem komolyabban, végül mesterjelöltségig vittem.
– És a futball?

|
Miskolczi József még ma is ugyanolyan hévvel irányítja csapatát, mint kezdő edző korában. Fotó: Segesvári Csaba
|
– A foci volt és persze most is a legkedvesebb sportom, Gyulán a DAC-ifiben futballoztam, mielőtt idekerültem Szegedre. Anno nem lehettem ügyetlen gyerek, mert ugye ismert az a focicsapat-elosztási módi, amikor a két kapitány választ, engem mindig az elején választottak. őszintén megmondom: az asztalitenisz és a sakk is csábított, de véletlenszerűen a labdarúgásnál kötöttem ki. S akkor visszakanyarodnék az előző kérdésére, erre a bizonyos 41 évre, amelynek lényege a kitartás. Ezt gyerekkoromból hoztam, régen kitartóbbak voltak az emberek, azokat becsülték, akik nem repkedtek össze-vissza. Ugyanakkor nagyon sokat köszönhetek a biztos családi háttérnek és azoknak az embereknek a főiskolán, akik a futball mellett tartottak. Szóval nincs nagy titok.
– Számos jó nevű játékos fordult meg az egyetemi, főiskolai évei alatt a Tanárképzőben, ami fénykorában a „megye egy” rettegett csapata volt. Visszagondolva, melyik együttese volt a legerősebb? Kik fémjelezték azt a gárdát?
– A legjobb csapat egyértelműen az, amelyik megnyerte 1981-ben a „megye kettőt”. Utána tíz évig szerepeltünk a megyei első osztályban, 1992-ben estünk ki, amit azóta is nagyon sajnálok. A bajnokcsapat legjobbjai: Nyári, Protity, Pénzes, Bánáti, Vas, Szendrődi, Léber és Bujdosó voltak.
– A több mint négy évtizedes edzői karrierje során több száz játékos fordult meg a csapatában. Kérem, állítsa össze a Tanárképző All Start!
– Azokból a játékosokból állítom össze, akik le voltak igazolva hozzám! Zsirai – Agócs, Protity, Miskolczi, Pénzes – Léber, Kálmán, Paksi, Bischoff – Balogh Gy., Vas F. Cserék: Bernáth, Brinszky, Litauszki, Sümeghy, Tóth Gy. Ehhez ki kellett kapcsolnom a szívem!
– Ön matematikus, tehát biztosan vezet statisztikát. Egész pontosan hány meccsen ült a Tanárképző kispadján?
– Hat évvel ezelőtt én és segítőim összeszámoltuk, akkor volt meg az 1500-adik, ez egy pontos és megbízható szám. 2010. június 17-én jártam durván 1700 körül.
– Hány meccsről hiányzott?
– Mindössze háromról. Az első még 1969-ben történt, ekkor keresztapa lettem, a másik kettőről temetés miatt, édesanyámat és édesapámat temettük.
– Ilyet nem szabad kérdezni, de árulja már el, hogy ki volt a kedvenc játékosa!
– Kedvencem biztosan nem volt. Sok olyan játékosom volt, aki szimpatikus volt a pályán belül, és sok, aki a pályán kívül, de természetesen létezett ennek az egyvelege is. Mindenekelőtt azokat a játékosokat kedveltem, akik teljesítettek, de legjobb az, amikor egy igazi megszállott a játékos. Akadt például olyan, aki rokonszenvesen viselkedett, de háromszor is elzavartam, mert lusta volt. Hogy számomra milyen az ideális játékos? Nálam mindenképpen zakatolni, gürizni kell, egyszerűen fel kell szántani a pályát, ehhez meg erőnlét kell. Az erő mit sem ér, ha nincs technikai tudás és a mai modern futballban elengedhetetlen a gyorsaság. Nem oly régen rendezték a Tottenham Hotspur – Internazionale Bajnokok Ligája-mérkőzést. Az valami elképesztő volt, amit a hazai csapat balszélsője, Gareth Bale a 90. percben művelt. Labdával a gyorsabbnál is gyorsabban száguldott, majd pontosan centerezett, a csatárnak már nem volt nehéz gólt rúgnia. Ez bizony a futball magasiskolája!
– Megtenné, hogy kiemel egy emlékezetes meccset a sok közül?
– Nehezet kér, mert nagyon sok izgalmas, érdekes meccsen, rangadón dirigálhattam a Tanárképzőt. Kitörölhetetlen emlék, amikor 1981-ben megnyertük Szegváron a megyei másodosztályt, s utána együtt ünnepeltünk a fiúkkal. Emlékszem, Vas Feri NB I-es játékos volt, de nagyon tudott lelkesedni, örülni a bajnoki címnek. A nyolcvanas években többnyire a „megye egyben” játszott a Makó, a Csongrád és a Szentes, tehát rettentően erősnek számított ez az osztály. Ezekkel a csapatokkal kiélezett meccseket játszottunk, és mindig külön örömünkre szolgált legyőzni őket, mert erősebbek voltak. Hirtelen beugrik két nulla nullás eredmény a Szentesi Kinizsi ellen, amit a jól megválasztott taktikának köszönhettünk. Jobbak voltak nálunk, így kitaláltam, hogy négy hátvéddel és egy söprögetővel állunk fel. Meg is lett az eredménye, lehoztuk a meccset kapott gól nélkül. Továbbá ilyen aranyos emlék az a bajnoki idény, amikor oda-vissza vertük a Makót, ha jól emlékszem, itthon 2-0-ra, idegenben pedig 1-0-ra.
– Legendásak az edzői húzásai, az előbb már említett egyet. Mondjon még a taktikai repertoárból!
– Mindig alaposan felkészültem az aktuális ellenfelünkből, ehhez igazítottam a taktikát, majd megkerestem a megfelelő embereket. Egyébként sok minden attól függött, hogy éppen mi volt a divatos játékrendszer. Ugye a futballban folyamatosan változott a különböző posztokon játszó játékosok száma. Egyszerű példával illusztrálva: az ötvenes években öt csatárral rohamoztak az együttesek, majd néggyel, aztán hárommal és így tovább haladva a kilencvenes évekig. Érdekes és bevett figuránk volt a háromcsatáros korszakban, hogy két szélső támadóval játszottam center, más néven középcsatár nélkül. Ezzel a húzással az ellenfél belső védői lazábbra vették, mondhatni elaltattam őket, és a megfelelő pillanatban vagy az egyik szélső lett center, vagy valamelyik középpályás feltolódott nagy zavart okozva.
– Az egyik alkalommal négy gólt rúgott az egyik játékosa, ám a következő meccsen nem játszatta, mert a valószínűség-számítás szerint még egyszer nem mehet neki ilyen jól. Ez igaz?
– Nem, ezt az egyik újság elferdítette, nem a valószínűség-számítás miatt hagytam ki, hanem azért, mert lusta volt, ami megengedhetetlen. Kényszerből tettem be a csapatba, mert elfogytak a csatáraim, igaz, hogy gólozott, de semmit nem futott, így a következő erőpróbán nem vetettem be. S ha már valószínűségszámítás, a matematikát nem nagyon lehet belevinni a futballba, annál inkább a logikát és a gondolkodást, amit én meg is teszek.
– Meddig csinálja még?
– Nem szeretnék még visszavonulni, engem ez éltet, különben az egyetemen is még óraadó vagyok. A feleségem kilenc éve hunyt el, a foci és a matematika tölti ki az életem.
Dlusztus T. Imre