Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Amikor okoskodó borisszák a „történelmi borvidék" kifejezést használva többnyire csak Egerre, Tokajra, Szekszárdra, Villányra és Sopronra hajlandóak gondolni, megfeledkeznek arról a tényről, hogy az Alföldön oklevél által bizonyítottan a 11. század óta nevelnek szőlőt. A szőlőhöz, illetve a szőlőhegyhez való jog olyannyira természetes velejárója volt a települések rendjének, hogy még a hajdúvárosokat is a szőlős területek kijelölésével együtt alapították.

 

 

 

 

A 18. századra Békés kivételével a történelmi Magyarország összes vármegyéjében működött hegyközség, ami egyértelmű bizonyítéka a ténynek, hogy hazánk összefüggő szőlőskert volt. S mivel bizonyos történelmi iskolák nem örültek annak, ha a forrásokban az önigazgató demokráciák csíráira bukkantak, el is hallgatták, hogy a hegyközség egészen másként rendezkedett be, mint a feudális állam.

Mondjuk ki: a bor nyomán született meg a polgári gondolat. A folyamat a Balaton-felvidékről indult.

A balatoni táj lankáin a kelták már a Krisztus előtti 3. században műveltek szőlőt. Nem sokkal később a Római Birodalom rendezkedett itt be. Pelso, a Balaton latin neve a rejtélyes sorsú Seuso-ezüst-kincsek egyikén is feltűnik. A Krisztus utáni 3. században a pannóniai származású Probus császár volt itt az első, aki tudatosan törekedett összefüggő szőlőterületek kialakítására. A középkorban szerzetesek újították föl és vitték tovább a borászat hagyományát. A híres borfajta nevében megőrzött „szürke barátok" badacsonyi monostorát a törökök pusztították el. Régi dicsőségére már csak az erdő fái között megbújó Klastromkút emlékeztet.

A Balaton környéke régen elképzelhetetlen volt szőlő és a szőlő szolgálatára épített lak nélkül. A mai hegyoldali nyaralók zöme korábban présház volt vagy az új épületet a kiszolgált, funkcióját vesztett pinceház helyére építették. Jó megfigyelő ma is magabiztosan választhatja ki a lakóházak közül azokat, amelyek valaha a szőlő feldolgozásáért, tárolásáért épültek. A kőből épült présházak között sok az emeletes, amely oldalról szerény, földszintes, nádfedeles hajléknak látszik, ám szemből nézve takaros, a legtöbbször szép stukkóval díszített városi épület képét mutatja.

A Balaton rendjét más magyar borvidékekhez hasonlóan a szőlőhegy törvénykezése alakította ki. Miként Tokaj-Hegyalján szőlőbirtokossá lehetett a zsellér, ugyanúgy a balatoni hegyen a földesúr egyenrangú szomszédja lehetett az a jobbágy, aki a faluban még robotra, dézsmára és kilencedre kötelezett figurája volt a feudális elosztási rendszernek. A szőlőhegygyel kapcsolatosan két körülményt mindenek előtt rögzíteni kell. Az egyik az, hogy mivel nem minden terület volt alkalmas jó szőlő művelésére, ezért a szőlőhegyen más területről érkező emberek is szerezhettek tulajdonjogot. A másik pedig az, hogy az egy tulajdonos birtokában lévő szőlő területének méretét sehol sem korlátozták.

A falu és a hegy mindaddig békében megfért egymás mellett, amíg a falusi ember nyugodtan dolgozhatott a szőlőjében, sőt, ha a munka úgy diktálta, kint is alhatott. A Balaton-felvidéken a 18. század második felében a falvak urai tiltani kezdték a szőlőhegyekbe való kiköltözést. Ekkor szabályozták keményen és következetesen a szőlőhegyi gazdák a hegyközségek életét.

A már korábban létező rendet írásba foglalták, és azokat artikulusokba szedték. Az írásos regula többek között rendelkezett a kóborlók és a tolvajok elfogásáról, a gyepűk karbantartásáról, a gondatlanságból előidézett tűz elbírálásáról, a szüret engedélyezéséről, valamint a bor hamisításának, a káromkodásnak és a megbotránkoztató paráználkodásnak tilalmáról, sőt még a bujkáló betyárok lelövéséről is.

A Balaton-felvidéken a középkori hegyközség olyan köztestület volt, amelynek minden egyes tagja vagyoni helyzetre és a vazallusi láncban elfoglalt helyére való tekintet nélkül teljesen egyenrangú volt. Ebben a zárt világban nem számított a társadalmi rang, és senkinek sem volt előjoga a másikkal szemben. A hegyközség olyan érdekközösség volt, mint egy jól működő önkormányzat.

Ez az érdekközösség a termelés biztonságára és a tulajdon hatékony működtetésére jött létre. A szőlő művelésére szerzett jog, legyen az a tulajdonból fakadó vagy használati, a cél szempontjából teljesen egyenrangú volt, mivel a közösség a legfontosabb csoportos célt, a hegy egységét kívánta megvédeni. És ebből a szempontból mindegy volt, milyen jogviszonyban hajlong a szőlőben a gazda.

A szőlőhegy népe hegyelöljáróságot választott minden év Szent György napján. A hegybíró és a tizenkét hegyesküdt ezzel a felhatalmazással hivatalos közegként működött saját igazgatással és igazságszolgáltatással. ők felügyelték az adásvételeket, az örökösödést, a végrendelkezést, és ők irányították a hegyrendészetet. Ez a rend a török kivonulása után vált általánossá Keszthelytől egészen Csopakig. A szőlőhegy demokratikusan választott elöljáróit elismerte a falu ura is, olyannyira, hogy a falutól, tehát a kegyúrtól független bíróságként is funkcionált.

 

 

 

 

A szőlőhegy polgári demokráciája természetesen megvédte a magántulajdont. A tulajdonhatárokat gyepűvel jelezték, melynek gondozását is előírták, ellenőrizték. A szőlő művelését is figyelték. Az elhagyott, parlagon maradt szőlőt, ha azt haláleset miatt nem gondozta senki, új gazda építhette újjá, akivel szemben az örökösöknek még akkor sem volt semmilyen joguk, ha lent a faluban egyebekben megszerezték a tulajdont. A szőlő ugyanis nem tűrte az igénytelenséget, a hegybíró pedig annak ítélt, aki a jó gazda gondosságával állította helyre a hegy rendjét. Erre a gazdára mondta azt a népnyelv, hogy „szőlőt épít".

Nos, ilyen szemlélet alakította a hegy hajlékait. A Balaton északi partja fölött a 14. századig inkább a kőbe vájták a pincéket, majd a környék természetes anyagaiból kezdtek hajlékot építeni. Az itteni kő vagy lösz természetes építőeszközként szolgált, például úgy, hogy a löszfalba vájt pincerész elé már kőből építettek pihenőt, s az építményt rendes fa kapu zárta le. A tetőzet anyagául a balatoni nád, távolabb zsúpszalma szolgált. Az így épített hajlékok szinte a földből nőttek ki, s mert anyagaikat a táj adta, bele is simultak a dimbes-dombos dűlőkbe.

A Balaton felvidékén a pinceház mellé szinte mindenütt diófát ültettek, aminek árnyában jól eshetett a borozgatás. A pincék a 18. századtól egyre bővültek. A korábban egybe épített pince és a présház külön került, gazdagabbak még pihenőszobát is építettek. Akinek még jobban ment, emeletet húzott, s abba szobákat és konyhát alakított ki. Aki állattenyésztéssel is foglalkozott, a faluból nem ritkán felköltöztette az istállóját, s így jóformán minden munkát el tudott végezni a hegyben.

A 19. században egymás után épültek a kúriák és a villák. A kor építészei és a hegy polgári-úri gazdái mindig figyelembe vették a hely szellemét: épületeik az itteni pincék és présházak stílusában készültek. Parasztbarokk homlokzat és fafaragásos terasz díszítette ezeket az épületeket, mert a korabeli gazdagok még ismerték a tényt: a Balaton felvidéke régen kizárólag szőlőhegyekből állt.

A Badacsonyi borvidék zászlós bora a szürkebarát, amiről ma már egyre többször állítják, hogy hungarikum. Az aranysárga színű, íz- és zamatanyagokban, alkoholban gazdag, olajos nedű méltán vált a borvidék szimbólumává. S ha ott csillog poharunkban a vizsgálat tárgyává tett bor, gondoljunk egy kicsit a régmúltra.

 

 

 

 

Az itteni szőlők (s persze az egész Kárpát-medence szőlősbirtokainak) értékét mutatja, hogy a kegyúri adománylevelekben a szőlőterületeket és a szőlőművelő népeket mindig külön is megemlítették, a hadviselők pedig nemegyszer büntették legyőzött ellenségüket azzal, hogy a szőlőiket kipusztították. Ezzel az élethez való jogot kérdőjelezték meg. A pusztítás másra is utalt: a szőlőbirtokok a tulajdonosaik számára különleges lehetőségeket nyújtottak, hiszen a hegyközségi keretek között a szőlőbirtokosok szabadon rendelkezhettek szőlőikkel: adhatták, vehették azokat, és építkezhettek rájuk. Levéltári adatok alapján az 1650-es évektől vannak följegyzések ilyen építményekről, pincékről és présházakról. Föltehetően az 1750 táján létesített, nagyobb arányú szőlőtelepítések után épült sok pince a Balaton mellett húzódó borvidékeken.

Magát az épületet a rendeltetés, a célszerűség és több emberöltő tapasztalata, formakincse és ízlése határozta meg. Helyben található anyagokból épültek, így a Balaton-felvidéken, mint említettem, követ használtak, Zalában gyakoriak a fából készített boronapincék, míg a homokos-agyagos Somogyban sárfalú, vert falú présházak épültek vagy éppen löszbe vájt üregek, bejáratuknál nemegyszer fából ácsolt kis tetővel ellátott löszpincék sorakoznak.

A Balaton-felvidéki pince alaptípusát, s a pince birtokosának lelkületét már Eötvös Károly jellemezte Utazás a Balaton körül című könyvében. Eszerint a magyar embernek „Kétféle szőleje van. Pincés szőleje és darab szőleje. A pincés szőlő mindig út mellett, a darab szőlő a dűlők közt fekszik. Akinek szőleje az út mellé esik: az már oda pincét épít. A pince két részből áll. A belső pince kőboltozat. Ebben a boroshordók állanak. Asszonynak, idegennek, gyereknek, házi ebnek itt nincs mit keresni. Ide csak a gazda jár s felnőtt fia. Ritka még az a vendég is, még az a rokon is, aki ezt összejárhatja, s a hordókat megkopogtathatja. Tele hordó tompán szól, üres hordó harsány hangon kong... A külső pince födeles épület. Ebben áll a sajtó, a kád s az összes szüretelőszerszám. Itt van a katlan, kisasztal, néhány kisszék s a sütő- és főzőedények. Ide hívja be vendégeit; ide hozza ki a bort a belső pincéből, s itt kínálgatja jó szívvel, szeretettel, vidám orcával. Csak arra vigyáz, hogy ő maga is igyék annyit, mint egyik-egyik vendége."

A borivás és a bortermelés hagyományrendszere, valamint a rendszerváltás óta látványos fejlődésnek indult szőlészeti-borászati ágazat sikertörténete révén gyakran érdeklődnek a Balatonra látogató külföldiek a még mindig ismeretlen magyar bor titkáról. Nem kell nekik mást mondani, csak a tényeket.

A 16. század elejére a bortermelés egész Európában, így Magyarországon is hihetetlenül kiszélesedett. A középkor kedvező klímaviszonyai között a bortermelés északi határa jóval a ma elfogadott 49. szélességi kör felett húzódott, vagyis még Angliában és Dániában is termeltek bort. Ekkor azonban több tényező együttes hatására Nyugat-Európában hatalmas visszaesés következett be. A szőlőművelés nemcsak Angliából, Dániából és Pomerániából tűnt el, hanem átmenetileg az észak-francia, dél-német és osztrák területeken is jelentősen visszahúzódott. Ezzel szemben Magyarországon a 15-16. század fordulójára elért virágzást nem követte rohamos visszaesés, sőt éppen ellenkezőleg, a nyugat-európai változások hatása itt konjunktúraként jelentkezett. Nyugat-Magyarországról nemcsak a Ruszt-Sopron-Pozsonyi borvidék kitűnő borait szállították az osztrák örökös tartományokba, hanem a vasi és zalai, balatoni borokat is.

Két hete, Szent-György napját követően barátaimmal a Szent-György-hegyi pincéket jártuk. Sokféle ízléssel találkoztunk. A magunkét úgy képviseltük, hogy autónk hűtőládájából a vacsorához elővettünk egy-egy palack alföldi ezerjót és rozét.

A Frittmannéktól, persze.                                                                         Dlusztus Imre