Minden egyéb híresztelés ellenére valójában minden utazás mozgás nélküli. Ha már mozgunk, mármint mi magunk, akkor ugyanis nem utazunk, hanem sétálunk, szemlélődünk, vagy épp ellenkezőleg, rohanunk valahova, félve a késéstől. Az igazi utazás esetében azonban mindig valami más utazik helyettünk, visz a vonat, döcög a busz, csilingel a villamos, és mi csak egy helyben ülünk, állunk, kapaszkodunk a fogódzóba, a vékonyka ablakpárkányba vagy a gyanútanul előttünk utazó táskájába, zsebébe, kétségbeesetten.
„Én nem értem ezt a lányt, pökhendi, rátarti, nincs benne megértés, mindig csak azt hajtogatja, ha mond valamit egyáltalán, hogy egyedül akar szórakozni, pedig tudom, mit jelent ez az egyedül, hogy nem velem, hiába veszek neki Rost Andrea-koncertjegyet, amiért más gyerek a valagát fényesítené az anyjának, ő csak duzzog, és hízik egész nyáron, hízik a semmibe, és akkor se fogy, amikor diszkóba jár, és nincs benne megértés, semmi, de semmi.”
Pedig nyilván mindannyian emlékezünk arra, hogy milyen volt, amikor gyerekként nyaralni utaztunk, és úgy éreztük, túl sok ideig áll a vonat a szemlélődésre is unalmas állomáson, vagy csak a végeláthatatlan alagútból akartunk minél hamarabb kikecmeregni, hiszen szüleink nyugtatása ellenére meg voltunk győződve arról, hogy az valószínűleg egész egyszerűen végtelen, szóval nyilván mindannyiunknak van arról emléke, hogy amikor meg akartuk gyorsítani utazásunkat, gyerekként hogyan ráncigáltuk a vonatkupé kis asztalkáját, siettetve az utazást, és amikor végre továbbgurultunk az unalmas állomásról, és kikecmeregtünk a végeláthatatlan alagútból, akkor meg voltunk győződve arról, hogy igen, ez a mi erőfeszítésünk érdeme is.
„Á, szia, még két megálló, aztán leszállok. Nem jössz te is? Találkozunk a Lalival. Nem ismered? Nagy darab, cigány. De nem vagyok rasszista, nem azért mondom.”
De nem kell ahhoz még csak felnőttnek se lenni, hogy az ember felhagyjon az ilyen gyerekkori téveszmékkel, és belássa, hogy a vonat, a busz, a villamos nélküle is ugyanolyan jól, rosszul, gyorsan, lassan halad, mintha ő nem lenne rajta; sőt. Hogy belássa azt, hogy amikor utazik az ember, akkor semmi más dolga nincsen – mivel őhelyette maga a jármű közlekedik –, minthogy önkéntelenül szemléljen, elhatározás nélkül is hallgatózzon, hogy olyan dolgokat lásson és halljon meg, amikbe éppúgy nincs beleszólása, és amikhez éppúgy nincs köze, mint a járműhöz, amivel utazik.
„Tud adni százötven forintot? Tud adni százötven forintot?”
Turi Tímea