Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Az országban jelenleg Villányban, Sátoraljaújhelyen, Balatonfüreden, Budafokon, és Egerben folyik középfokú borászképzés. Valaha Tokajban is oktatták a szőlészetet, de valami érthetetlen okból körülbelül tíz éve annak ellenére szűnt meg a képzés, hogy közel 6600 hektár szőlő van a területen, és számos magánvállalkozó igényelné a képzett munkaerőt. A középiskolák mellett pillanatnyilag Budapesten, a Corvinus Egyetemen, Gyöngyösön, a Károly Róbert Főiskolán és a Kecskeméti Főiskolán képeznek borász szakembereket. Magyarországon a szőlészeti és borászati oktatás a Nagyszombatról Budára költöztetett Budai Egyetem Mezőgazdasági Tanszékén indult a 18. században, de szőlőtermesztés oktatásával foglalkoztak az 1797-ben alapított Keszthelyi Georgikonban és az 1818-ban alapított Mosonmagyaróvári Gazdasági Magánintézetben is. A magyar nyelvű vincellérképzés alapjait 1834-ben a Mayerffy Ferenc által Schams Ferencnek bérbe adott szőlőfajtagyűjtemény teremtette meg a Gellért-hegy oldalában.
1892-ben a filoxéravész megállítása és a szőlőgazdálkodás jövedelmezővé tétele érdekében az akkori kormány beindította a főiskolai képzést nyújtó Magyar Királyi Felsőbb Szőlő- és Borgazdasági Tanfolyamot, amely az akadémiát vagy tanintézetet végzett hallgatók részére okleveles szőlész-borász címet nyújtott. Az itt végzett szakemberek képzettségüket a szakigazgatásban, szakiskolákban, nagy gazdaságokban hasznosították. Ezen keretek között 1942-ig működött a tanfolyam.
A szőlőtermesztés és a borászat egyetemi szintű oktatása 1943-ban kezdődött, amikor a Magyar Királyi Kertészeti Akadémiát a Felsőbb Szőlő- és Borgazdasági Tanfolyammal egyesítve Magyar Királyi Kertészeti és Szőlészeti Főiskolai rangra emelték. A képzést kibővítették, és négy évre emelték, így a főiskola 1943-ban létrehozott Szőlőmívelési Tanszéke a felsőfokú szőlészeti oktatás központja, a kutatás egyik bázisa lett.

 

Hazánkban nyolc és fél évszázadon át az elsőszámú adózó jövedelemforrásnak tekintették a bort. Fotó: Segesvári Csaba

 

A második világháborút követően a borkultúra és maga a borászati tudomány fejlődése leszállóághoz érkezett Magyarországon. Az egész ágazat megsínylette, hogy ezt a személyességet és a magántulajdonnal együtt járó felelősséget igénylő szakmát sokáig nem tudta elhelyezni saját alrendszereiben a szocializmusnak nevezett elosztási rendszer. A közösbe beterelt szőlők tervszerű gondozása, az új telepítések irányítása és finanszírozása, a háborúban lerokkant pincék renoválása, a borászati üzemek fejlesztése egészen a hatvanas évekig váratott magára. 1971-ig a Kertészeti Karon belül, majd a Tartósítóipari Szak kereteiben oktatták a borászhallgatókat, akiket eufemisztikusan szakkörösöknek neveztek. Mindezt egy olyan országban, ahol Szent Istvántól a jobbágyfelszabadításig nyolc és fél évszázadon át az elsőszámú adózó jövedelemforrásnak tekintették a bort.
Az elmúlt másfél évtizedben szerencsére érzékelhető némi fejlődés. A borászok élvonala rendszeresen továbbképzi magát, járja a külföldi borvidékeket, pincészeteket, ahol sokat tanul. A hazai szakmai szervezetek is szorgalmazzák a képzéseket. A Magyar Borok Háza például pohárnokokat (sommelier) és borbírálókat is képez. Ma már nyugton állíthatjuk, hogy szakmai felkészültségben elérjük azt a színvonalat, amit a nemzetközi piac megkövetel.
Mint azt lapunknak Szederkényi Ferenc, a villányi Teleki Zsigmond Mezőgazdasági Szakképző Iskola igazgatója elmondta, a villányi borvidék borászai vették fel először a lépést az új követelményekkel, és ezzel párhuzamosan a borászképzés is felgyorsult a térségben. Korábban számos olyan borász dolgozott az országban, akik tudásukat a családi hagyományoknak köszönhették. A részükre több intézmény is beindította a felnőtt borászképzést. A szakma iránti érdeklődést jól mutatja, hogy hét év alatt a villányi iskolában két és félszeresére emelkedett a tanulók létszáma. Az ilyen arányú tanulólétszám növekedés rendkívüli dolognak számít Magyarországon.
A jelentkezők jelentős része családi hagyományaitól indíttatva választja a borász szakot, ők az iskola elvégzése után saját vállalkozásba fognak, vagy a családi vállalkozásban vállalnak szerepet. Mivel az iskola nem elsősorban pincemunkásokat, hanem önállóan boldogulni tudó szakembereket szeretne képezni, a tantervükben jelentős szerepet kap a gazdálkodási, vállalkozási ismeret és a szakmai idegen nyelv. Ezek nélkül már senki nem képes megmaradni a piacon.
Persze a szakmai tárgyak magas szintű ismerete is elengedhetetlen. A borászképzés 60 százalékát a gyakorlat, negyven százalékát elmélet teszi ki. Nemcsak a tanpincében folyik az oktatás, hanem francia, osztrák és horvát iskolákkal is cserediák kapcsolatban áll a Teleki Zsigmond Szakképző Iskola, emellett a diákjaik eljárnak a Pécsi Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetbe, ahol megismerkedhetnek a legfrissebb kutatási eredményekkel. Rendszeresek a Tokaj-hegyaljai gyakorlatok is. A diákok a borkészítéstől kezdve a palackozáson át az értékesítésig mindent figyelemmel kísérhetnek az iskola pincészetében, a képzés végén pedig „mestermunkát", saját bort kell készíteniük, és ennek palackozását, forgalmazását is meg kell tervezniük.
Az oktatás sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nem egyszer fordult már elő, hogy a vizsgaborok a „nagyokat” megelőzve országos és nemzetközi borversenyeken értek el igen előkelő helyezéseket.