Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Négy szegedi egyetemista az erdélyi Dévára indult, hogy filmet készítsenek egy ferences szerzetesről, Böjte Csabáról. Gondolnánk, jó témaválasztás: nyomor, éhes, koszos gyerekek, és egy ember, aki küzd mindezek ellen. Árvaházat épít a semmiből, szinte a két kezével, mint ahogy egykor Szent Ferenc a templomát. Ma már közel nyolcszáz gyereknek ad otthont, ruhát, meleg élelmet. De a filmet mégsem a képi „megfogalmazás” teszi különlegessé.
A fiatal kommunikáció szakos hallgatók alkotása – melyet április 18-án a Millennium kávéházban vetítettek le, a „Legkisebb sziget” címmel – bármelyik filmstúdió dicséretére válna. Az, hogy a film megérint, üzen, gondolatokat ébreszt nem csak az alkotók érdeme. Egyáltalán nem érdem. Egy része a valóságnak, amit sikerült bemutatni. Egy ember, Böjte Csaba szavai. Ahogy a szemünkbe néz, és ebben a világban is képes kimondani, sőt megtenni, hogy szeret. Csak úgy. Arcátlanul, minden elvárás, érdek nélkül. Mint a fény, ami válogatás nélkül „kiárad minden előtte-levőre”.
És a ferences szerzetes mesélni kezd az életéről, Istenről, a gyerekekről. Az ember ott a kamera előtt, a maga teljességében tesz bizonyságot arról, hogy mi mindent érhet el ezzel az egyetlen „fegyverrel” egy szegény, földi halandó. Régen az ősök még nem szorították szűk fogalmak kategóriái közé a megnevezhetetlen minőségeket. Az archaikus ember a mítosz nyelvét használta, hogy az ezer-értelmet, a jelentések sokaságát kimondhassák, elmeséljék; szóvá tegyék. A régi görögök például Zeusznak három arcát ismerték. A teremtőt, az apát, és a farkast. A teremtő az élet örök körforgása. Maga az élet; a létre hívás. A farkas a védelmező, a kard. Az apa az uralkodó, a világot, a gyermekét szerető gondoskodással nevelő szülő. Ősképek. Mítosz. Az ősök azért használták istenek neveit, történeteit, mert meg akarták jelölni a világ dolgait. Pontos, egyetemes értelmet adni olyan szavaknak, mint az uralom, a védelmező, az apa. Azért nevezték meg, hogy mindenki meg tudjon felelni a fogalmak értelmének, mikor a saját életében találkozik velük. Ez a dokumentumfilm egy embert mutat be, aki megéli mindezt a jelenben. Valakit, aki nemcsak fecseg, de valóra is váltja szavait. Hiteles. Hite, szeretete, isteni érintettsége által megvilágít egy „elfeledett” ideát. Böjte Csaba erdélyi tájszólással elmesélt történetei könnyeket csaltak szemembe. A szikár, egyszerű mondatok - melyek nem hagynak kétséget - egyenesek, félreérthetetlenek. Egy történet a „rossz-arcú" cigány emberről, akit nem engedtek be a kisfiához a kórházba, ezért hazament, vizet forralt, beledugta a lábosba kezét, hogy a szomszéd kórterembe kerülhessen. Nyirkos garázsban kuporgó szülőkről mesélt, akikhez látogatóba vitte három gyermekét. Este, mikor visszament értük, a gyerekek még egy éjszakát maradni akartak. Az anyjuk ölébe bújni. És az atya elmagyarázta, hogy a serpenyő egyik felén hiába van meleg étel, szoba, sütemény, ha másikban ott az anya nyaka, amit át lehet karolni. Semmi sem ér annyit, mint egy ölelés. Emlékszem az atya csendjére, elhallgatott, maga elé nézett és bólintott. A legbeszédesebb hallgatás volt.
Köszönöm a készítőknek: Fekete Zsuzsának, Bálint Csabának, Imre Balázsnak és Farkas Arnoldnak, hogy elkészült ez a film. Hogy megláthattam a ferences szerzetes szemében fel-felvillanó másik tekintetet. Zeusz arcát. Az apáét.