Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

 

– Mikor láttam a filmet, az jutott eszembe, hogy biztos sok Hrabalt meg Vian-t olvashattatok, és csak aztán gondoltam a Simpson családra és a South Parkra.
– Vian-t meg Hrabalt nagyon szeretem, annak örülök, ha valaki rájuk asszociál a Nyóckert látva. Jan Svankmajer, egy cseh rendező groteszk és abszurd világa áll még nagyon közel hozzám. A gyönyör összeesküvői című filmje például ugyanazt a világot mutatja be, mint a Nyócker, csak más technikával. Ritka az olyan animációs film, ami úgy szól felnőtteknek, hogy a gyerekek nem is tudják végignézni. Ennek is van hagyománya, csak nem nálunk, nem olyan ismert, és nem annyira termékeny. Pedig nálunk is készült elég sok ilyen, ennek a jellegzetes magyar példája a Fehérló fia, amire bejöttek a szülők a gyerekekkel, aztán sírva fakadtak a csemeték, és ki kellett menni a moziból. Ilyen volt a Kovásznai rendezte Habfürdő is valamikor a nyolcvanas években – egy a budai újgazdag világban játszódó musicel-szerű animációs film -, ami szintén csak felnőtteknek szólt, és szépen meg is bukott. A South Parkkal is jogos az összehasonlítás, mert a ma általában nézett animációs filmeket a Walt Disney gyártja, és ezek jobbára mesefilmek - így a rajzfilmeket ezekkel szokták azonosítani. Azért nehéz animációs filmet csinálni, mert meg kell felelni annak a képnek, amit a néző elvár, mert különben nem hajlandó bemenni a moziba. A South Park kezdte el azt, hogy minimális figurákkal és képi világgal olyasmikről beszéltek, amikről felnőtt emberek egymás között. Társadalomkritika van benne, aktuális körülöttünk szóló események és szereplők vannak a színen, tehát távolról sem mesevilágba kalauzol. Úgy tűnt, ennek a tengeren túl nagy sikere van, sőt, létjogosultsága is. Mi úgy gondoltuk, ehhez hasonlóan Magyarországon a rendszerváltozás óta olyan helyzet van, ami izgalmas, és amiről nekünk nagyon sok mesélnivalónk van, amit miért ne lehetne rajzfilmben lefesteni. Úgy tűnik, bejött.
– Mikor kezdtél el egyáltalán animációs filmmel foglalkozni?
– Először a Pif és Herkules kalandjaiból csináltam Super 8-as kamerára rövidfilmet. Volt a családunknak egy animációval foglalkozó ismerőse, aki néha hozott nekem ilyen-olyan anyagokat, amikkel komolyabban dolgozhattam. Középiskolában rajztagozatra jártam, ott ugyan nem volt filmes oktatás, de utána egyértelmű lett, hogy az egyetemen animáció szakra megyek. Ott sok részfeladat volt, meg egy vizsgamunka, amit a zenén kívül egyedül kellett megcsinálni – ez egy sámánrévülés megfilmesítése volt, alászállás egy alsóbb világba, és ott egy beavatásnak a bemutatása. Ezt filmre karcoltam, tehát nagyon minimális, szimbolikus képi világot rajzoltam ki. Aztán – minthogy valamiből meg is kellett élni – nagyon sok reklámfilmet csináltam, de dolgoztam filmben is, vagy próbálkoztunk térhatású filmmel is. Egy idő után nekem elegem lett ebből a reklámosdiból, és mindenféle mással kezdtem foglalkozni, például festettem freskókat a Nemzeti Múzeumba, és aztán Novák Erik keresett meg ezzel az ötlettel.
– Az már egész estés film volt?
– Nem, ennek még csak annyi koncepcíót szántunk, hogy animációs film legyen, ami a nyolcadik kerületben játszódik. Abból, akkor még egyedül, csináltam egy háromperces bemutatkozó anyagot, ahol minden szereplő elrappeli, hogy kicsoda. Miután az elkészült, egy ideig nem történt semmi – Erik vitte házról házra, míg végül a tv2-vel leszerződtünk, csináltunk hat részt, aztán velük összevesztünk, megint jött egy nagyobb szünet – így körülbelül három évbe telt eljutni a filmig. Maga az egészestés film majd másfél év alatt lett készen.
– Honnan volt pénzetek a filmre?
– Először kaptunk nyolcmillió forint támogatást, ami viccként hatott, mert tudtuk, annyiból nem lehet megcsinálni a filmet, de arra már alá kellett írni egy szerződést azzal, hogy mikorra fejezzük be. Amikor az elfogyott, Eriknek sikerült keríteni egy másik pályázatot, amiből lehetett folytatni a munkát - és ez így ment végig. Szerencsére csak minimálisan léptük túl a költségvetést, mindenkit ki tudtunk fizetni, és mi sem kerültünk az adósok börtönébe.
– Miért mintáztatok színészekről karaktereket?
– Ez akkor alakult ki, amikor otthon az első háromperces változatot csináltam, és akkor, ami a számítógépen kéznél volt, abból raktuk össze a filmet. Először rajzolni akartam az arcokat, aztán rájöttem, hogy nagyon nehéz fejből a mimikákat gépre vinni, mert nem lesznek olyan kifejezőek, másrészt meg arcokat kellett gyűjteni, hogy az etnikai különbségeket ábrázolni tudjam. Ekkor elkezdtünk fotózni, és arra jutottunk, hogy egyszerűbb azokat átfesteni, és így lassan kialakult a saját technikánk.
– A film nyelvezetét hogyan írták?
– Három írónk volt, az egyikük a nyolcadik kerületben lakik, tehát ismeri a szlenget, a másik kettő cigány származású, sőt, a roma szlenget Junior lektorálta. A leírt szöveg nem volt kőbe vésve, hanem a színészek megtanulták a szituációt, és aztán improvizáltak. Így próbáltuk élővé tenni a szöveget. A fórumokon aztán persze kaptunk ilyen kritikát is, meg olyat is, de ez az internet szabad véleménynyilvánítási lehetőségének a sajátossága,  így ezekkel a beszólásokkal nem nagyon foglalkozunk. Meg azt is hozzá kell tenni, hogy mivel a tévében ezt a szlenget kerülik, ezért ez idegen az embereknek, ezért nem tudnak vele mihez kezdeni.
– A filmben feltűnnek a világi hatalmak éppen legaktuálisabb vezetői is, nem éppen pozitív színben. Egy mozifilmnek, amit el kell adni, nem veszélyes ez?
– Vállaljuk a véleményünket, és nem féltünk kimondani azt, amit Bushról vagy Sharonról gondolunk. Nem érdekes, hogy mások mit gondolnak. Az egész filmet őszintén próbáltuk csinálni az elejétől a végéig, ezért a kereskedelmi szempontokkal nem törődtünk ilyen értelemben.
– A kisebbségek mennyire sértődtek meg?
– Semennyire. Pedig én is ezt vártam, főként, mivel vannak, akiknek már az a hivatásuk, hogy megsértődjenek bizonyos dolgokon. Persze lehet, hogy azért sem, mert a cigányok mellett a zsidók, az arabok, a kínaiak, a melegek – tehát szinte az öszszes létező kisebbség szerepel a filmben, így senki nem került kivételezett helyzetbe. Másrészt talán azért sem, mert a „rajzfilmség”, mint valami cukormáz, könnyebben lenyelhetővé tette a kritikát.