Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Egy dokumentumfilmnél nagyon fontos, milyen a viszony az alanyok és az alkotók között. Fotó: Segesvári Csaba

 

– Hogyan lettél dokumentarista?
– Már a gimnázium alatt is szerettem interjúkat készíteni, sokat fotóztam, szuper nyolcas filmeket csináltam, aztán amikor indult egy olyan szak a Filmművészeti Főiskolán, ami a dokumentum-, videó-, reklám-, tévé-, kisfilmekkel foglalkozott, akkor egyértelmű volt, hogy szeretném megpróbálni ezt a képzést. A tényfilm, mindig jobban érdekelt, mint a fikció, irodalomban is szívesebben olvasok naplókat és visszaemlékezéseket, mint regényeket. A fikció nem tud lekötni, mert ott mindent meg lehet csinálni, amit kitalálsz, de ahogyan Szerb Antal mondja az Utas és holdvilágban, ahogyan az emberéletek beleépülnek mindenbe, mint magas Déva várába a kőmíves felesége, az sokkal érdekesebb, mint bármilyen képzelet.
– Ehhez képest fordítottál gyermekirodalmat is, Milnét és Stevensont, ami mégiscsak fikció.
– Az sokkal korábbi dolog, mint a filmezés – tízéves koromban kaptam az Amikor még kicsik voltunk című könyvet. Nagyon szerettem, valamelyest ebből tanultam angolul, már tizenhat éves koromtól fordítgattam, és jó tíz évig tartott a fordítások szépítgetése. ’92-ben kaptam egy ajánlatot, hogy kiadnák, és akkor csináltam meg komolyabban a másik felét a könyvnek. De ennek révén ismerkedtem meg Tandorival is, akiről később portréfilmet is forgattam. Bár ez a megismerni kifejezés erős az akkor köztünk lévő kapcsolat leírására: én a kész fordításokat leraktam a Magyar Rádió portáján – akkor már ott dolgoztam –, ő jött éjjel, lopva, elvitte a paksamétát, beleírogatott, aztán egy másik éjjel visszavitte a portára. Ez is milyen érdekes és izgalmas, pedig nem én találtam ki…
– Akkor játékfilm vagy más fikcióval kapcsolatos műfaj ötlete soha fel sem merült benned?
– Kisjátékfilmet csináltam Mándy-novellákból, meg a főiskolán is kellett vizsgafeladatokat csinálni, de az más gondolkodásmódot igényel. Talán más habitust is. Én inkább magamba forduló alkat vagyok, nem szeretem, ha sokan nyüzsögnek körülöttem - egy dokumentumfilm viszonylag kis stábbal megoldható, és nekem inkább ez való. Valószínűleg a játékfilmes közeg nagyon nagy stressz és feszültség lenne számomra, és úgy érzem, azok a történetek, amiket én el tudok vagy el akarok mondani, a dokumentumfilm eszközeivel jobban kifejezhetők.
– Van kedvenced a saját filmjeid közül?
– Van, de ezeket nem feltétlenül a filmesztétikai dolgok határozzák meg, hanem valamilyen egyéb szubjektív okok. Például az első, mint az első szerelem, vagy az első gyerek, az mindenkinek emlékezetes – az előbb említett diplomafilmem, amit Tandorival csináltam. Azt nagyon sokáig nagyon szerettem, mert úgy éreztem, mindenkinek nagyon fontos volt, aki csinálta: úgy Tandorinak, mint a díszlettervezőnek, a vágónak, a zeneszerzőnek, az operatőrnek, nekem. Tényleg mindenki ezer fokos hevületben vett részt a munkában, és ez a lelkesedés meg is látszik a filmen. Ez egy ritka kegyelmi pillanat, hogy amit sokan csinálnak, az mindenkinek egyformán fontos. A Birodalom iskolája is fontos nekem, amivel a filmszemlén nyertünk, és az iskolafilmek, az Eötvös-kollégiumról vagy a Gorkij-iskoláról. Ilyen a Hamvazószerda is, ami olyan műegyetemistákról szól, akiket ’44. decemberétől ’45 végéig Németországba vitték, mondván, hogy ők fogják majd hazánkat, illetve Németországot újjáépíteni a háború után. Ezekben a filmekben sikerült közel kerülni a szereplőkhöz. Szerintem egy dokumentumfilmnél nagyon fontos az, hogy milyen a viszony az alanyok és az alkotók között, és lehet a bizalom vagy szeretet jelenlétét vagy hiányát érezni.
– Hogyan sikerül ezt a bizalmat kiépíteni?
– Sokat kell találkozni, beszélgetni, és meg kell győzni az alanyokat arról, hogy miért fontosak nekünk. Először sokan bizalmatlanok voltak, mert olyan témákról akartuk, hogy beszéljenek, amikről ötven-hatvan évig nem nagyon lehetett, vagy más esetben éppen az utóbbi tíz-tizenöt évben nem tanácsos. A Gorkij-iskolánál például arról, hogy a szereplők mennyire őszintén hittek a kommunizmus eszméjében az ötvenes években, vagy a Német Birodalmi Iskolánál arról, hogy noha ez volt a neve, mégsem voltak sem a tanárok, sem a diákok nácik, sőt, sokkal liberálisabb intézmény volt, mint a magyar iskolák többsége. Ha elhiszik, és érzik a jó szándékot, és azt, hogy nem valami bulvár szenzációhajhászásról van szó, akkor nagyon megnyílnak, és jó dolgok születnek a végén.
– Amikor ilyen közel kerülsz a szereplőkhöz, előfordul az, hogy sajnálsz turkálni a nehéz emlékek között, de a film a kedvéért mégis kell?
– Egyrészt ez függ az addig kialakított kapcsolattól, másrészt, ha olyat mondanak, amit esetleg utólag megbánnának, akkor van lehetőség azt kihagyatni a filmből. Eddig még soha nem volt arra példa, hogy valamelyik riportalany tiltakozott volna amiatt, hogy neki ez rossz lett volna, vagy nem akarta volna. Nem is nagyon szoktak olyan dolgok kimaradni, amiket én fontosnak találok, de esetleg nem akarná az alany közölni. Előfordult, hogy valaki a forgatás után azt gondolta, nem olyan színben lesz bemutatva, ahogyan ő azt eredetileg szerette volna, de miután látta, hogy a filmben milyen kontextusokba milyen szövegrészek vagy gesztusok kerültek, akkor már neki is tetszett.
– Feladat egy dokumentumfilmnek értékítéletet mondani egy kor fölött, vagy célod ez neked egy-egy film készítésekor?
– A véleményem talán benne van a filmjeimben, de én soha nem akarom eleven utolsó ítéletként felosztani a világot jóra és rosszra, vagy soha nem akarok büntetni vagy jutalmazni az utókor ítéletével. Én teljes képet akarok mutatni, lehetőleg mindenki mondja el a magáét, és a néző döntse el, számára ki a szimpatikus hős, és ki az ellenszenves antihős. Persze nekünk is megvan erről a véleményünk, és ez általában nem nagyon szokott különbözni a közönség álláspontjától. Adott a történelem, ami valamilyen formában mindenkin keresztülgázol, ebben vannak magatartásformák, ki hogyan viselkedik bizonyos szituációkban, és utólag hogyan állítja ezt be. Részint maguk a cselekedetek, részint az, ahogyan visszaemlékeznek rá, árulkodóak, és saját magukat minősítik. De mi megbélyegezni vagy felmagasztalni senkit nem akarunk.

P. Zs.