Szegedi Tudományegyetem | Kései sirató

Archívum

2005

9. szám - 2005. április 25.

Fókusz

Kései sirató

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Mondtam már másoknak máskor és máshol is: zavar az Attilázás, hiába értem. Mondtam, és máshogy most se gondolom. Hiszen micsoda erő van a puszta jelenségben, hogy egy embert, vagy a belőle vált kultikus legendát egy meztelen keresztnévvel azonosítani tudunk.
Attila mindenki Attilája, mert mindenkinek van belőle egy sajátja.
A József Attila nevű költő ugyebár idén lenne százéves, nem tudom, fel lehet-e tenni a nonszensz kérdést, mi lenne, ha nem nélküle, hanem vele ünnepelnénk mindezt. Nem mintha minden ünnep nem egyfajta elkeseredettségében fenséges vagy megható feltámasztási kísérlet volna az emlékezők részéről. Van, aki szerint a korai haláleset véletlen szerencsétlenség, mások a költői életmű lezártságát szem előtt tartva nemigen foglalkoznak a kérdéssel – e jegyzetnek sincs most érkezése ezzel törődni, ám nem is feladata. E jegyzet csak egy víziót vet fel. Hiszen hallottunk már százéves emberről, így eljátszhatunk a gondolattal a József Attila-centenárium kapcsán, mi lenne, ha élő embernek gyújtanánk a gyertyákat a csokitortán.
Persze ki merné állítani, hogy József Attila valóban halott volna, hiszen a test halálán túl ott a feledés enyészete, költők esetén ez talán még veszélyesebb, és ezt elég hatékonyan elkerülte, ööö, izé, szóval Attila. A költészete pontosabban. A verssorok úgy bele vannak égve az ember agyába, olyan öntudatlan elkerülhetetlenséggel, akár legendaszerűen fennmaradt életének motívumai. Szeged, no igen, egészen gazdag ebben, mármint a történetekben, a szegedi bölcsész dülleszti a mellét a kései rokonság okán, és mindenkinek megvan a véleménye a Horger-ügyről is, e városban talán árnyaltabban vagy részletesebben, mint máshol – a közeli kép mindig élesebb, legyen bármilyen jelentőségű. Szóval itt ez a Szeged, benne dobog az egyetem, aminek van egy stabil múltból épített jelene (no meg a jövő… hát arról beszéljenek e lap többi oldalán), és ha a hallgató pontosan akarja definiálni helyzetét, néha még a „jate” szót említi az „esztée” helyett. És ez jó.
Ha cinikus lennék, mint ahogy ugye nem vagyok, flegma félmosollyal csak azt vetném oda (ide): Attilát azért éltetjük, mert már úgysem él. Nem ő, csak a képe, de azt meg mi is festjük saját festékeinkkel, a vásznat hiába alapozta meg ő maga. A mítosz beszédmódján belül maradva pedig azt is mondhatnám, az Attilázás a gyerekkori, legendás és tagadhatatlanul metaforikus névmegvonás kései és hiábavaló vigasza éppúgy, mint ahogy az egész centenárium valami hiábavaló vigasz a személyes élet nehézségeire.
Kései sirató.
Az ünnepek során az az ünnepelt, aki jelen van, a megemlékezés közben csak a megemlékező szíve lesz tisztább. Ezen jegyzet pedig éppúgy nincs közvetlen összeköttetéssel a mennyországgal, mint ahogy a történelem végét is túlélő hétköznapok. Ha egy alkotóra magára éppúgy akarunk emlékezni, mint alkotásaira, (melyekre viszonylagos halhatatlanságuknál folytán könynyebb), számolnunk kell az elkerülhetetlen kudarccal. Weöres például azt kérdezi: részt veszek-e saját temetésemen?
A centenáriumokról azonban ő is hallgat.

Turi Tímea