Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

(Alapok) Szerb Antal írta, hogy a francia klasszikus lelki alkatú nép. Való igaz: kedvelik a szabályokat, a tartalmas tekintélyt, a formázott formákat, a szabadságot, a népfelséget és a hagyományt, hogy csak néhány dolgot említsek. A Larousse náluk gyűjtőfogalom: könyv egy fontos témáról, továbbá egy adott témában képezhető tudásnyi gyűjtemény, végül kiadó és általában hivatkozási alap. Szóval, ha valaki a Larousse-ra hivatkozik, akkor a tartalmas tekintélyt hívja segítségül.
A labdarúgásról kiadott Larousse a sportág történetét mindössze két lépésben foglalja össze: 1. valamikor a ködbe vésző 1863-as esztendőben megalakult az angol szövetség, 2. a világ legnagyobb gyönyörűségére összeállt az Aranycsapat. A két dátum között letelt ugyan nyolcvanhét esztendő, közben kétszer nyertek olimpiát és világbajnokságot Uruguay büszkeségei, vb-t rendezett Franciaország, s 1934 után duplázni tudott a nagy olasz csapat, de ezeket a klasszikus műveltségű franciák úgy söpörték le, akár egy morzsát.
Mert csak a lényegi dolgokra figyelnek.
A második fejezetet illusztráló képeken Puskás, Grosics és Kocsis látható. Igaz, a fotón Puskás jobbal avatkozik játékba, ami képtelenség, de a külhoni képszerkesztőnek meg lehet bocsátani, hogy nem tudott megbirkózni a megfordított negatív üzenetével.
Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy olykor igen jól működik a francia labdarúgószakma emlékezete. Egyszer, egy Montpellier – Toulouse bajnoki szünetében egy helyi baszk sportújságíróval beszélgettem. Azt mondta, ’torokszik’, ami Törőcsiket jelentett, és elcsuklott a hangja. Bólintottam. Azután a vállamra tette a kezét, és fölidézte a hetvenes években rendezett sevillai tornákat, ahol rendre az Újpesti Dózsa győzött az útjába kerülő nyugati nagy klubok előtt. Azt mondta a baszk: ’goroksz, dunaj, béné’, ami a Göröcs, Dunai II, Bene belső hármast takarta, és könnybe lábadt a szeme. Megszorítottam a vállamon a kezét. Erre rám nézett, azzal a férfias őszinteséggel, ahogy csak mi tudunk bevallani egy félrelépést, egy elrontott terített betlit, vagy azt, hogy néha a gyermekünknél is jobban tudjuk szeretni a futballt, szóval bele nézett a szemembe, és azt suttogta: ’puszkasz’, ami a világ minden nyelvén Puskást jelent. A baszk kolléga ekkor kezdett el sírni, és akkor megöleltük egymást.
A közelben állók mind bólogattak, megértvén az elérzékenyülés lényegét, és sokan akkor sem mozdultak a büfében, amikor a bíró sípja fölharsant a második félidőre.
(Passz) Talán kiderült már, hogy – ha „manuálisan” nem is, de – lelki értelemben bensőséges viszonyban vagyok a futballal. Történt, hogy az én megyei I. osztályú csapatomba több kiöregedő félben lévő, jó harmincas játékos igazolt le a jóval magasabb osztályokból. Addig azt hittem, jól passzolok, mert odament a labdám, ahová kellett. Egyszer aztán rám szólt Kavics, akinek a lábában háromszáz NB I-es meccs volt, hogy „kicsi, adj könnyebbet!” Másodszor és harmadszor is szólt, aztán nem kaptam több labdát. Jobbszélsőnek ez a vég.
Amikor az Aranycsapat az Évszázad Mérkőzésére tartott (1953. november 25., London, Wembley, 105 000 néző, vezette Leo Horn – remélem, mindenki így fújja), megállt Franciaországban, hogy hírverő meccset játsszon a Renault gyár csapata ellen. Hidegkuti, a csapat centere kicsit meghűlt, ezért viccből a szintén kopaszodó, de már a negyvenes éveit taposó MLSZ-elnök, Barcs Sándor játszott a helyén. Barcs egyébként még ötvenkét éves korában is játszott a BLSZ I-ben, így edzettségével nem lehetett gond. Ő mesélte: „Kívülről nézve sohasem értettem, hogy miért olyan természetes az Aranycsapat játéka. Ekkor aztán megértettem. Bárhová futottam, mindig épp elém érkezett a labda. Épp csak odapördült, lelassult, sőt sokszor meg is állt. Minden passz könnyű volt, mint a tollpehely. Ha nem tudtam volna focizni, belebotlottam volna. Öregem, ez volt a kegyelmi állapot maga.”
(Váll) Az 1998-as franciaországi világbajnokság előtt a belgrádi Marakana-stadionban játszott az utolsó nagy jugoszláv válogatott ellen Spanyolország. A magyar szövetséget díszvendégként Buzánszky Jenő kíséretében Puskás Ferenc képviselte, s én voltam még ott mint a szomszédos megye szövetségének elnöke. A stadionhoz vezető hídon sétáltunk át, amikor a tömegből valaki fölismerte Puskást. Ezután csak azt hallottuk, hogy elébb pár tucat, majd néhány száz ember, azután a kapunál összetorlódott tömeg ütemesen kiáltozza a nevét, aki eléri, vállon veregeti, de közben utat enged és tapsol is.
Eufória précox.
A meccs után a vacsorán Puskás megkérdezte tőlem, hogy melyik gyereket hívja oda az asztalunkhoz. A gyerekek: Dejan Szavicsevics, Szinisa Mihajlovics, Predrag Mijatovics és a többiek a másik asztalnál csipegettek. Puskás odaintette Szinisát (a Puskás – Váradi Béla vérvonalon), aki illemtudóan átjött és előrehajolva, tisztelettudóan, a fölajánlott széket visszautasítva beszélgetett Puskással és egy kicsit velem is.
Szinisa azt hihette, vagyok valaki, mert Öcsi bácsi végig a vállamon pihentette a kezét.