Szegedi Tudományegyetem

Archívum

2005

20. szám - 2005. november 21.

Fókusz

Szolidaritás

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Ha rosszmájúak lennénk, mint ahogy nem vagyunk azok, először is a kételyünknek adhatnánk hangot, mely szerint miért érdemes megmutatni a város hajléktalanjait, így, a figyelem külön felhívásával, ha amúgy is láthatjuk őket mindennap? Múlt hét csütörtökjén a szegedi Klauzál teret békés utcai demonstrálók szállták meg, a főként az egyetemi lelkészség által szervezett megmozdulás az otthontalanok problémáira. A szegénység terjedésére szándékozott felhívni a figyelmet – csupa olyan életbevágó kérdésre tehát, amelyek kapcsán fennáll a veszély: tabuként elfelejtődnek, állandó beszédtémaként elkopnak, míg az elme megkérgesedik és érzéketlenné válik.
Mert hát miféle idegenkedés állhat fenn ember és embertárs között. Miféle fájdalom vagy rettenet torzíthat hasonlóvá olyan tekinteteket, amelyekbe félünk belenézni, amelyektől tartunk. Miféle különbség létezhet közöttünk attól függetlenül, hogy vagyunk, akik többől, és vannak, akik kevésből, kicsiből élnek; már ha egyáltalán. A Szolidaritás éjszakája kezdeményezésnek épp az lehetett a célja, hogy elmossa az elme makacs beidegződéseit a különbözőségünkről. Hogy megmutassa: a társadalom perifériáján élők, mivel éppoly emberek, mint mi vagyunk – már pedig miért lennének mások – élettörténeteikkel és jellemükkel képesek elárulni valamit az emberi természetről: azt hogy, hogyan éli túl az embertelenséget.
Birtokba venni, ami marad: az utcát. Hajléktalanok alkotásait bemutatni nem ez az első vállalkozás, aki olvasta akár a Fedél nélkül-féle újságokban közölt írásokat, tudja, hogy irodalmi értékeiktől függetlenül, hogyan megrázóak ezek a szövegek. Úgy indultam hát neki csütörtökön a Klauzál térnek, hogy féltem is meg nem is a megmozdulástól, hiszen könnyű papír vagy számítógép-klaviatúra mögött okoskodni; de hát mégis, ugye, az élet. Az élet azonban töménytelen mennyiségű újságíró képében tört rám, maguk a szervezők is hüledeztek, lám, miféle sajtóvisszhang lesz várható: egy esemény, ahol szinte minden második résztvevő diktafonnal vagy kamerával érkezik, valahol szép, valahol szomorú, hiszen mindig félő, hogy egy esemény fontosságát elhomályosíthatja a róla szóló híradás szenzációkereső egyszerűsítése. De legyünk jóhiszeműek. Egy kísérőm felkiált, mikor a kamerarengetegen túl megpillant valakit: nézd, jé, egy hajléktalan. A felkiáltás minden olyan újszerűségével, mely kisvárosi paprita-koncerteken érezhető. Mintha nem is a képek vagy a színdarabok, de maguk az otthontalanok volnának a kiállítási tárgyak.
Mondom keserűen, melyek amúgy egész évben megtekinthetők.

Turi Tímea