Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Egyszer azt nyilatkoztad a Szegedi Egyetemben, hogy plebejus költő vagy. Mit jelent ez a kifejezés?
– Nagyon bosszantott, hogy a kérdező ma is a népi-urbánus ellentétpárban képes csak gondolkozni. Ezért mondtam, hogy plebejus vagyok, azaz se polgár, se paraszt, már iparos nagyszüleim is e két kategória között voltak félúton. A plebejusság nem kulturális beállítottság számomra (a kultúrám inkább polgári, mint népi, és könyvekből szerzett, nem a környezetemtől eltanult), hanem egyfajta erkölcsi magatartás, melynek legfontosabb szabálya: ne tiszteld a hatalmasokat!
[…]
– Verseidben folyton Istennel viaskodol. Ha valami rendkívüli sajátságos a költészetedben, akkor ez biztosan az: szinte óvakodsz attól, hogy valami pozitívumot elmondj Istenről, mégis majdnem ugyanannyiszor fordul elő nálad az Isten, Uram kifejezés, mint ahány verset írtál. Nagyon szoros a kapcsolatotok: „az Isten / csak a lélek légszomja és e szomjon / s más kórtermeken kívül semmi sincsen” – írtad a De profundisban.
– Nem vagyok hívő, bár szeretnék az lenni. Nem kaptam vallásos nevelést, de katolikusnak kereszteltek, és a keresztény vallások közül – talán ezért is – legjobban a katolicizmushoz vonzódom.
A versbéli Isten még vallásos költőnél sem a vallás Istene (legalábbis nemcsak az), hanem valaminek a jelképe. Számomra azoknak az irracionális erőknek az öszszessége, melyek életünket és a történelmet irányítják. Isten ezért a végzetnek, a létezés irracionalitásának jelképe, olyan erőké, melyekkel szemben az egyénnek – és nemcsak az egyénnek – reménytelen szembeszállnia. A végzet, a természet közönye, az a gonosz részvétlenség, amellyel születésünket és halálunkat fogadja – ezek ennek az Isten-képnek az összetevői. Nálam azért ilyen Isten, mert nem vagyok hívő. De ha hívő lennék, akkor is ilyennek kellene elgondolnom, mert ebből a világból csak ilyen Isten létezésére lehet következtetni.
Isten a történelemben is működik. Nem tagadom a történelmi fejlődést, de ez a fejlődés nem csökkenti a létezés tragikumát. Amennyivel ésszerűbbé és/vagy komfortosabbá válik a világ, annyival több borzalom is halmozódik föl benne.
– Verseid másik sajátossága és egyben jellegzetes ambivalenciája, hogy szigorú képi egységből, egy meghatározott tárgyi és érzelmi világ elemeiből szerveződik a látvány, ami végül is egy teljességgel bomló, önmagával marakodó valóságot mutat. Menynyiben tudatos ez a kettősség?
– Természetesen bennem is megvan az az igény, hogy a világot egységben és harmonikusan lássam. Ez az igény fejeződik ki abban, hogy igyekszem szigorúan szerkeszteni, mivel a vers a valóság helyére lépő másik valóság is, amelynek éppen olyan megszervezettnek kell lennie, mint amilyen megszervezettséget feltételezünk a világról.
Én a versben mindig a valóság egészéről akarok szólni. A valóságot mindig abba a versbe próbálom sűríteni, amit éppen írok. Ezért választok tárgyul mindig egy látványt, s e látvány minden elemének megkeresem a megfelelőjét a verset sugalló életérzés vagy élettény elemivel. Például a Circumdederunt című versemben egy pókhálós pince és a „világ” képe mosódik össze úgy, hogy a „világ” minden eleméhez a „pince” egyik elemét kapcsolom, az egész tehát egy kimondatlan alapmetafora – a világ egy pókhálós pince – kibontása. Persze, ez a módszer ilyen tisztán ritkán érvényesül, de arra mindig vigyázok, hogy a kiindulásul szolgáló látványba ne keverjek oda nem illő, az alapmetaforától idegen képi elemeket.
Azt hiszem a megformálásban erősen hatnak rám a zenei formák. Ahogy egy zenemű tételében a témák szembenállása és egymáshoz viszonyított változása mond ki mindent, úgy próbálok én is a magam „témáival” bánni, gyakran a szonátaforma elvei szerint.
Én nem egymás mellé rakom a képeket, nem egy gondolatsort illusztrálok velük, hanem a versnek nemcsak képi, hanem gondolati központját is jelentő alapmetafora minden lehetőségét igyekszem kibontani. Ezért is csodálkoztam mindig, hogy egyes kritikusok Nagy László tanítványai közé sorolnak, holott a Nagy László-iskola módszere egészen más.
[…]
– Mi számodra a modern költészet, vagy hogy egy könnyebbet kérdezzek: mi a korszerű vers kritériuma?
– Két költői szerep ellenszenves számomra: az egyik a váteszi, mert teljesen talajtalan, a másik magánköltői, az, amelyik teljesen elvész a partikularitásban. A költő legyen szerény, igyekezzen fontos dolgokat kimondani, de ne higgye azt, hogy népet vezet, de azt se képzelje, hogy banális élettényei fontos lehetnek mások számára, különösen, ha a stílusa is merő, bár idézőjelbe tett banalitás.
Számomra minden jó költészet modern költészet, de nem a modernséget tartom a legfontosabb minőségi kritériumnak. Ahogy nincs régibb, mint egy tegnapi újság, a költészetben sincs régibb, mint egy tegnapi avantgarde. S amit ma ezen a címen művelnek, annak is minden esélye megvan, hogy holnap már tegnapi legyen. A jó versek, persze, abból is megmaradnak.
Én tartom magamat ahhoz, hogy a vers közös tartalmakat fejezzen ki, legyen szemléleti világegész (a József Attila-i meghatározásból csak a „végső”-t hagyom el, ma már nehéz bármi végsőben hinni). Ha elfogadjuk azt, hogy „minden egész eltörött", akkor ezekből a cserepekből építsük fel vagy ne építsük fel a világképünket, de ne úgy emeljünk föl egy-egy cserépdarabot, mintha az az egész világ lenne.