Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Hej, a nyári Berlin, be csodás! Kezdhetnénk mindjárt így is. És meg is adnánk a hangot, hogy hivatalból elfogultak vagyunk (a város irányában), irigyek (rá), és erőteljesen sznobok (általában). Mert Berlinben lenni egyszerre vaskos élmény, és közben persze habos és illatos is: dönert majszolni a Brunnen Strasse-n olyan, mint házi dolgozatot írni egy Kant szemináriumra odahaza. Ám, ha ez így is van, mint ahogy egészen azért nincs, akkor sem volna illendő egy könnyed nyári fogalmazást úgy elkezdeni, hogy „Hej…", és még csak úgy sem alkalmas, hogy „Berlinben összefutottam…", mert ez így büdöske, és nem nagyon sznob, de rossz ízűen az.
Talán a vízipipa az egyetlen, amiről egy berlini, nyári élményes vegyes vágott elején értekezni lehet, mert a vízipipa a léleknek kedves, nem a szellemnek. Az Invaliden Strassen van egy jókora szaküzlet (jogosan vetődhet fel: mekkora egy vízipipa szaküzletből a „jókora"; ez, a Pappelplatz közelében vagy negyven négyzetméter, és tessenek elhinni, egy negyven négyzetméteres pipaszaküzletben irdatlan sok vízipipa elfér). Szóval egy szatócs, ahol szigorúan csak vízipipát lehet vásárolni, de abból mindenfélét: kereket, soványat, kicsit, nagyot, bordót, sok szipkásat, kevés szipkásat, no és belevaló vágott dohányt is persze; korzóznak összehúzott szemöldökkel az arabok a bolt körül, mintha veszély leselkedne a pipaboltra, és bármikor elkélne a segítség. Nőknek kicsit kellemetlen bemenni, de nem tilos, mint ahogy a pipázós kávéházakba is be lehet ülni, minden nőnek, aki bátor. Az olcsó pipa tizenhét euró, a drága pipáé a csillagos ég, ám azt suttogják, visszafelé pipa nélkül nem engednek át a határon.
Ha már van pipánk, és megnyugodtunk a hűvös füsttől, ami egyszerre gyógyít és öl, lemerészkedhetünk a temérdek bolhapiacok valamelyikére, mert ebben a városban nem átallnak a legszebb terecskéből, zugból, sugárútból, platánosból az Úr napján bolhapiacot csinálni. Egész héten simogatják a gyepet, vasalják a homokot, aztán vasárnap vége mindennek, ponyvára kerül néhány görbe nyelű favilla, egy-két Commodore 64 típusú személyi számítógép, hanglemezek, kézi fúrók, bőröndök, elvtársi emlékek, zuhanyrózsák, csatok, övek, gumik; mellé kinyagdult kerti szék, ócska bicikli, Simson berúgó-kar; több generációt kiszolgált, foszlós hálózsák. És ezt büszke tinédzserek, fáradt nagyapák árulják, mondjuk a Brandenburgi Kapu mögött; a Parizer Platz éke az Akademie der Künste új üvegpalotája, és vasárnap előtte ott az Ecseri piac.
Az Anklamer Strassen magam is beszereztem két kerékpárt; a nejemé rusztikus és tekintélyt sugárzó darab, az enyém viszont montenbájk. Sebességet váltani ugyan nem lehet vele, de nagyon szép, az első villája piros, annak dacára, hogy a többi része fekete. Elébb kicsit röstelkedtem miatta, továbbá amiatt, hogy mégsem engedhetem ki csinos asszonykám az utcára egy olyan járgánnyal, ami még látta égni a Reichstagot, de hamarosan kiderült, hogy az aranyszínűre mázolt, teknő üléses, dinamós, csengővel is felszerelt jármű minden berlini vágya; már két vevőm is van rá, ha hazapályázunk. Nem beszélve arról, hogy egy ócska bringa bennszülötté tesz. Mikor korzózol, minden turista tőled kérdezi meg, merre van a Spree. A német biciklista különben száguld, mint a meszes. Semmilyen szabályt nem tart be, a piros lámpa nem korlátozza, de üvölt, ha sérelem éri. A betelepült biciklist onnan lehet megismerni, hogy hamar kifárad, emelkedőn lassul a tempója, és nem szeret balra kanyarodni az Alexanderplatz ezer sávos kereszteződésében, mutogatva a szembe jövő autósoknak, hogy „most akkor én, jó?" A tősgyökeres biciklista felgyűri a jobb lábán a nadrágot, mert a láncvédő letört, sosem volt, vagy mindkettő, egy kiskocsit köt a keró mögé a gyereknek, aztán usgyi. Pattog hátul a gyerek, mint vetítés előtt a kukorica. A régi berliniek ráadásul a házi kedvenceket sem zárják ki a suhogós levegő élményéből, láttam már csomagtartón kuporgni kutyát, egeret; utóbbit kapucniban is szokás szállítani, de azt hiszem, azt csak gyalog. Bizonyosat nem tudok mondani, még kezdő vagyok.
Ami a kulturális élményeket illeti, merthogy egy egyetemi lapba az szükségeltetik: hát persze, hogy vannak! A Filharmónián nyári szünet volt, de láttam egy okos masinát, ami maga emelt le egy versenyzongorát a platóról. Az Alte Nationalgalerie-ben most nyílt Goya-kiállítás; pazar, tényleg, bár az első termekben még nem értettem, hogy Goya mitől festő, azt pedig végképp kétségbe vontam, hogy ő lenne a modernek prófétája, ahogyan errefelé hirdetik. Bár egy ekkora klasszikusnak ez nem oszt, nem szoroz: gigászit tévedtem. A Neue Nationalgalerie-ben az állandó tárlat zárva, de a századfordulón, Drezdában alakult „Brücke" festőcsoport, a német impresszionizmus megteremtőivel, mindenért kárpótol. Ahogy beléptünk, Ernst Ludwig Kirchner Eine Küntslergruppe című képe fogadott minket, és mindjárt otthon éreztük magunkat. Képet leírni olyan, mint elfütyölni egy regényt; de tessenek elképzelni, ahogy állnak a nagy magyar írók egy konferencia felolvasása előtt a Mojóban, már ha van ott még ilyen, és mondjuk az orosz évadról diskurálnak. Nincs új a nap alatt. Zseniális.