Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A magyarkanizsai jazzfesztiválra már eljutni is furcsa élmény – keserű és felemelő. A Szeged-Röszke útvonal nincs különlegesebb csodákkal teleszórva, bár szerintem, a legszebb főút, amely tőlünk elvezet, de a magyar és a szerb állam közti senkiföldje maga a mesekönyv. Annak is az a fajtája, amelyben a legkisebb szegénylegénynek egy hatalmas és beláthatatlan labirintuson kell átverekednie magát, hogy elnyerje jutalmát, a sárkány leheletét. A különböző átépítések, régi és új áteresztőrendszerek, kamioncsíkok és tengerek között ugyan visz út a másik oldalra, de Szerbia nem könnyűvérű, hogy gyorsan megadná magát. Ha a magyar határon átléptünk, kikerüljük a csencselt árut máshova dugdosó ismerősöket, a szembesávon behajtunk a néhol buszsávnak tűnő útra, elhagyjuk a szellemek lakta valaha valamit bizonyára szolgáló épületet, akkor már nem szabad kétségbeesni, majdnem ott vagyunk. Azért is tilos megijedni, mert innen már nem lehet visszatalálni, hiába szeretne az ember inkább otthon a tévé előtt kulturálódni, ha megpörgetnek százszor a saját tengelyed körül, már szagról sem ismered meg a hazafelét. Meg innen már különben is csak egy trükkös kanyar az egész, és megérkezünk a sárkányhoz, aki semmivel sem rosszabb, mint a sajátunk volt, és már be is hatoltunk a szerb állam területére. Ha eddig nem tévedtünk el, akkor innen már nem is lehet. Fél óra alatt időben többet teszünk meg visszafelé, mint térben délre. Ugyanaz, mint otthon, csak kicsit jobban: szocreál épületek büszke virítása, kapuban bámészkodó családok, hetven éves bicikli, nyolcvanéves bácsi, addig piros traktor, ameddig a festék futotta, és sivár, pocsékba és közönybe fúlt Holt-Tisza.
A délvidéki városokban mégis nagyobb életszeretőbb élet van, mint nálunk. Kanizsa ugyan csak egy tizennyolcezer fős helység, az egy főre eső kávézók aránya mégis jóval magasabb, mint Szegeden, pedig nincsenek arab orvostanhallgatók, akiknek a zsebébe mélyen bele lehetne nyúlni. Nem ez a cél – egyszerűen élni jó, éjszakánként együtt traccsolni és sörözni szintén jó, és mindezt szabadlevegőn tenni végképp jó. A kávézás rítus, amire időt, helyet és cigarettát kell szánni, és közben kommunikálni kell egymással. Ez nem tíz perc.
Kanizsa a környék egyik legfontosabb magyar nyelvű kulturális központja – híres Nagy József zeneszerzőről, aki otthon mindig bemutatja darabjait, a vendégszereplő színházakról, és a jazzfesztiváljáról, amit a világon több helyen jól ismernek, legkevésbé, természetesen, Magyarországon. A rendezvényt Szabados György és meghívott művészeinek Szertarrtászene Királyunk, a Nap tiszteletére című vokális, szimfonikus hangszerelésű művének bemutatója nyitotta. Ez az ősbemutató kárpátaljai magyar, szerb és magyarországi muzsikusok összefogásával jöhetett létre, többek között  a pátriárka ortodox kórusa, a Liszt Ferenc Kamarazenekar és a Magyar Királyi Udvari Zenekar tagjai is részt vettek az előadásban. A szertartászene meghatározás elég konzervatívnak tűnt ahhoz, hogy unalmat és túlemelkedett eszmeiséget reméljünk tőle, de kellemesen csalódnunk kellett abban a modern, sokszínű, változatos, pezsgő, érdekes zenében, amit a színpadon lévő közel ötven zenész bonyolított le. Szabados a teret három részre osztotta: középen, a nézőtérnek háttal állt ő és a zongorája, mögötte még egy zongora, hátul egy kis pódiumon pedig egy lantos énekes ült egy hatalmas napszimbólum és a kihagyhatatlan gong előtt. Ettől a tengelytől jobbra fekete, balra fehér ruhába öltözött fúvósok és vonósok ültek, és a háttérben egy kis férfikar. A zene legalább olyan plasztikus és vizuális volt, mint a színpadkép – a törzsi táncokat idéző ritmusok olyan élesen jelentek meg, hogy ha képet is láttunk volna mellé, csak gyengíthette volna a hatását. A keresztény szertartásokra emlékeztető dallamok és hangulatok is részei voltak az estnek, mégis az előadás inkább volt az indián tánc, a dervisek forgása vagy az egyiptomiak istentisztelete, mint európai ceremóniazene. Szerda este Kanizsa kocsival félórára volt délnek, ötszáz évre keletnek.
A fesztivál záróakkordja, és a legnagyobb attrakció Archie Shepp és a Dresch Kvartett koncertje volt – Archie a szaxofonos jazz világának királya, ahol improvizatív jazzt hallgatnak, ott minden rajongó földre borul a neve hallatán. Köztük Dresch is, ez egyértelműen kiderül, amint az öt zenész muzsikálni kezdett: Dresch Mihály ragyogott a boldogságtól, ahányszor csak a Mester kezébe vette hangszerét, amikor együtt fújták pedig az igyekezettől és a koncentráltságtól sugárzott a színpad. Talán ez a szeretet, tisztelet, és megmutatni akarás, talán az, hogy Dresch is elég régóta van a szakmában eredményezte azt, hogy a „tanítvány”, bár ő ezt nem merte volna észrevenni, egyszerűen lejátszotta az Öreget. A magyar népzenei alapokból és a klasszikus jazzből elképesztő tehetséggel és érzékenységgel teremtett világ persze közelebb is áll a velünk született zeneiséghez, mint az amerikai jazz, de együtt a kettő a hátborzongató élmény volt. Hiába a zene határokon átívelő és korlátokat megsemmisítő hatalma, a különbségeket nem képes eltörölni, szerencsére. Hiszen mindig a félvér gyerekek a legszebbek.