Szegedi Tudományegyetem

Archívum

2005

15. szám - 2005 október 3.

Irodalom

Retkes Máté

(cím nélkül)

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

... nem tudlak elfeledni.
Visszatérsz, és arra eszmélek,
hogy látlak a sötétben,
testetlenül, amorf emlék-alakban,
mint valami gyermekkori képet,
mint azt a szicíliai pillanatot,
amikor a bátyám lábujjára ejtettem egy barna szikladarabot;
mint azt, ahogyan apa sört szopogat valamelyik nyári este;

csak a jobb kezem görcsöl,
rossz idegződés, semmi egyéb;
egy hibás neuronon csatolt az energia,
szellemalakban,
mint valami lidércfény,
előlebegtél,
megszorítottam valami koszlott, lengyel apáca-takarót,
Te nem manifesztálódtál,
ennyi.

Legelveszett önmagamban is megtalállak Téged.
Ez nem véletlen.

Mi a szerelem?
Hosszú lefolyású szocializációs betegség?
Lappangó vírus; genetikusan kódolt társadalomalkotó erő?

Alkotó erő" – ez a szerelem.
Újat alkot – vagy összead, vagy elbont,
de mindenképp: újat alkot.
A régi megszűnik, eloszlik egy nagy, fekete óceánban,
és a neuronok csak véletlen átcsatolt pályákon találják meg
a „régi én"-t
és a „régi te"-t

De eszembe jutottál,
ezt itt írom,
itt,
hogy egy ideig még „itt" legyen.
„Vagy" bennem.
Egyoldalúan, talán, kisajátítottan, lopottan,
de vagy bennem,
egy pillantás, egy pillanat
amorf alakjában,
esszenciálisan létezel bennem.
Létezel még.
Talán csak szeretlek.

„Csak rosszul csatolt egy neuron
(üvöltő vértek rohantak
mennydörgést a völgyben)
Emléked alaktalan felderengett
(Egészen csendben álltam
meg a Wavel tövében…)”