Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Tanár úr életpályájának egyik érdekessége, hogy érettségi után rendkívül kacskaringós úton jutott el az egyetemre. Egészen pontosan mik voltak ennek az útnak az állomásai?
– Miután leérettségiztem, Dabason kezdtem a munkát a járási művelődési házban, majd a járási könyvtár igazgatója lettem. Ez azzal járt, hogy végigjártam a kis könyvtárakat, cserélgettem a kis községi könyvtárak könyveit. Nagyon nehezek voltak a körülmények, ezért visszamentem Budapestre, s mielőtt az ELTE-re jelentkeztem, két évig segédmunkásként dolgoztam.
– Milyen emlékek kötik az ELTE Bölcsészkarához?
– Kiváló egyetem volt akkoriban az ELTE. Igazi közösségeket teremtett, melyeknek az alapjait az egyes szemináriumi csoportok adták. Az öt év komoly szakmai munkával és közéleti tevékenységgel telt – tulajdonképpen végigpolitizáltuk ezt az időt…
– Lehetett?
– Megvolt a veszélye természetesen. A csúcspontot az 1968-as csehszlovákiai bevonulás jelentette, ami ellen egy nagy egyetemi gyűlésen másodmagammal felszólaltunk. Felállítottak egy tanárokból álló bizottságot, mely felszólított bennünket, vonjuk vissza a mondandónkat, különben kizárnak minket az egyetemről. Én nem voltam hajlandó visszavonni semmit, ragaszkodtam a véleményemhez. Szerencsére nagyon rendes tanárok alkották a bizottságot, akik részben maguk is egyetértettek velem… Megúsztam egy figyelmeztetéssel.
– Azaz megérte bátornak lenni!
– Így, utólag visszatekintve: feltétlenül!
– Ha már a tanároknál tartottunk: kik voltak ön számára a legmeghatározóbb pedagógusegyéniségek?
– A magyar szakon kiváló tanároktól tanulhattunk. Ezeknek a pedagógusoknak egy része természetesen beépült a rendszerbe, azaz ideológiai, politikai irányultsága különbözött a miénktől – elsősorban Király Istvánra és Pándi Pálra gondolok. Czine Mihállyal viszont teljesen más volt a kapcsolatunk, lényegét tekintve baráti viszonyba kerültünk már az egyetemi évek alatt is. Czinén kívül Király István gyakorolta rám a legnagyobb hatást, habár sokat vitatkoztunk, de ő ezt természetesnek vette.
– Mennyire tudták átfogni azokban az években a magyar irodalom teljes spektrumát a pesti bölcsészkaron, menynyire volt „keményvonalas” az oktatás?
– Azt szoktam mondani a tanítványaimnak, hogy ha fellapozzuk a „Spenótot”, az akadémiai irodalomtörténetet, akkor láthatják, hogy kiváló tanulmányok, helytálló megállapítások születtek ekkor is, ám ezekre természetesen ránehezedik a kor ideológiája. Volt persze tudatos torzítás és elhallgatás is: Szabó Dezsőt például amennyire lehetett, igyekeztek elhallgatni, de Ady magyarságköltészete vagy istenes versei sem kaptak komolyabb hangsúlyt. Ha egyébként összevetem az én egyetemi éveimet és a mai diákéletet, akkor azt látom, hogy most egy atomizált, közösségek nélküli élet zajlik, amiért nagyon sajnálom a fiatalokat.
– Úgy gondolja, hogy a későbbieket is negatívan befolyásolja az elszemélytelenedett egyetemi élet?
– Nagyon meghatározó, hogy egyetemista korban milyen élmények érik az embert, hiszen ekkor a legfogékonyabb: már felnőtt fejjel gondolkodik, de még hiányoznak a gyakorlati tapasztalatai. Ekkor lenne a legnagyobb szüksége a jól működő közösségre, elsősorban a szoros és aktív diák-diák kapcsolatokra. Erre építve lehetne aztán elmélyültebb tanár-diák kapcsolatot kialakítani. De nehéz ezen változtatni, annyira atomizált minden, hajszolódnak a diákok, hajszolódnak a tanárok, szétesik az egész társadalom…
– Ilyen egyszerű lenne ez a dolog, hogy így hozza az élet? Nem tehetne mindkét fél többet ezért a szorosabb, elmélyültebb viszonyért?
– De természetesen tehetne, s tennie is kellene! Azért nehéz változtatni a jelenlegi viszonyokon, mert az önszervezésnek, a közösségalakításnak, a személyes kapcsolatok erősítésének a mai társadalomban szinte minden ellentmond.
– Ki felelős a társadalom atomizálásáért, az emberek egymástól és a különböző eszméktől való elidegenítéséért? Ez a szocializmus öröksége vagy a kapitalista rendszer velejárója?
– Egyértelműen az utóbbi. Az úgynevezett szocialista rendszerben tömegével alakultak a közösségek, mert a hatalom ellenében nem volt más lehetőség, mint hogy összefogjanak az emberek. A közösségek az emberi kapcsolatokban más helyet kaptak, mint ma. Most mindenki lohol a pénze után s megpróbál felszínen maradni.
– Ugyanakkor a második gazdaság és a feketemunka a szocializmusban is dívott, ott is annyi bőrt húztak le az emberekről, amennyit csak lehetett…
– Önmagunk becsapása, ha minden problémát a Kádár-rendszerre vezetünk vissza. Ez finomított diktatúra volt, ami beletörődővé, megalkuvóvá tette az embereket. Természetesen a szocialista rendszer is végrehajtott egyfajta erkölcsi rombolást, de az a rombolás, ami a rendszerváltás folyamatával elindult s pillanatokon belül kiteljesedett, sokkal pusztítóbban hatott. Ez pedig a kapitalista, szabadversenyes szellemnek, a liberális társadalom-felfogásnak köszönhető: akár a bűnözésre, akár a munkaadók magatartására gondolok, stb. Ez zilálta szét azután a társadalmat. A magyar társadalomtól véleményem szerint az individualizmusnak ez a formája – mint ahogy a szovjet mintájú kollektivista berendezkedés is – teljességgel idegen.

 

Önmagunk becsapása, ha minden problémát a Kádár-rendszerre vezetünk vissza. Fotó: Segesvári Csaba

Bíró Zoltán Irodalomtörténész, főiskolai tanár. Budapesten született 1941-ben. Az ELTE BTK magyar-népművelés szakán végzett 1969-ben. 1971-1974 között a Művelődésügyi Minisztérium felsőoktatás-politikai főosztályának főelőadója, 1974-1980 között a Kulturális Minisztérium közművelődési főosztályának osztályvezetője, 1980-1981-ben ugyanitt az irodalmi, sajtó- és tájékoztatási főosztály vezetője. 1981-1983 között a Petőfi Irodalmi Múzeum megbízott igazgatója, majd 1988-ig az Országos Széchenyi Könyvtár főmunkatársa. 1988 óta a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola (illetve SZTE JGYTFK) Magyar Irodalom Tanszékének oktatója. 1987-ben részt vett a Magyar Demokrata Fórum megalapításában, 1989-ben a fórum első ügyvezető elnöke, 1990-ben kilépett az MDF-ből. Fő művei: Saját út (1988), Elhervadt forradalom (1994), Ady Endre sorsköltészete (1998), Két nemzedék. A magyar irodalom két nagy nemzedéke a 20. században (2001).

 

– Mi lenne akkor a megfelelő berendezkedés a magyar társadalom számára?
– A nagyobb elődökre utalva a harmadik utat szoktam megnevezni. Ott tartunk, hogy most már nemcsak Magyarországnak, hanem az egész világnak az a problémája, hogy a szocializmusnak nevezett rendszer megbukott, bebizonyította, hogy életképtelen; van azonban egy másik virulens társadalmi rendszer, amelyik viszont embertelen, s minden ízében igazságtalan. Gondoljunk akár a nagy, jóléti társadalmak és a nyomorgó társadalmak közötti különbségekre vagy a társadalmakon belüli igazságtalanságokra. A világ szembekerült ezzel a rendszerrel. Jelzi ezt például a terrorizmus problémája, az Amerika és Európa közötti feszültség, vagy Kína felfejlődése és ennek hatása a világra.
– Mit jelentene ma a harmadik út?
– A társadalmi berendezkedést illetően olyasvalamit jelentene, hogy a kollektivizmus elvének a mindenbe beavatkozó szélsőségét ugyanúgy elutasítjuk, mint a liberálkapitalizmusra jellemző szélsőséget. Ezek fölött nem lenne olyan nagy csoda egy igazságosabb társadalmat létrehozni!
– Térjünk vissza a hetvenes-nyolcvanas évekre! Az egyetem elvégzését követően a Művelődésügyi, illetve a Kulturális Minisztériumban dolgozott évekig, majd a Petőfi Irodalmi Múzeumot igazgatta. Mindegyik állomáshelyében közös, hogy minduntalan összeütközésbe került a politikai vezetés bizonyos köreivel…
– Elsősorban Aczél Györggyel, a korszak hírhedt kultúrpolitikusával, kulturális KB-titkárral voltak állandó összetűzéseim. Az irodalmi és sajtófőosztályt vezetve a vidéken szerkesztett folyóiratok (Forrás, Tiszatáj, Alföld) érdekeit próbáltam képviselni Aczéllal szemben. Néhány megjelent írásom mellett azért voltam szálka ennek a körnek a szemében, mert Csoóri Sándorral és barátaival (Czine Mihály, Kiss Ferenc, stb.) szorosabb kapcsolatot ápoltam. A Petőfi Irodalmi Múzeum éléről is azért távolítottak el, mert Csoóri Sándor elhíresült előszaváról, melyet Duray Miklósnak a Kutyaszorító című, az Egyesült Államokban megjelent könyvéhez írt, nem voltam hajlandó negatív kritikát mondani; ha úgy tetszik, nem határolódtam el tőle.
– A konfliktusainak eredményeként évekig nem kapott tanári állást sehol…
– Ez fájt a legjobban! Aczél György keze mindenhová elért… Mikor távoztam a minisztériumból, akkor az ELTE-n ígértek állást, irodalomtörténetet oktattam volna. Az utolsó pillanatban közölték azonban, hogy Aczél határozott utasítására nem taníthatok. Csak 1988-ban kaphattam katedrát, ekkor már nem akadályozták meg, hogy Szegeden elkezdhessek oktatni.
– Pedig ezt megelőzően ott volt 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum alapítói között. Mi vezetett az ellenzék népi-nemzeti szárnyának eme közös fellépéséhez?
– Véleményem szerint a Kádár-rendszerben szépen lassan újra feléledt a két világháború közötti népi-urbánus szembenállás, ami az MSZMP-n belül is, de főleg a párton kívül egyre inkább felerősödött és nyilvánvalóvá vált. Baráti társaságok alakultak ki, melyek egyre inkább átpolitizálódtak, s konfrontálódtak a vezetéssel. A rendszerrel való elégedetlenség és a hazugságok megelégelése vitt bennünket, az úgynevezett népieket 1987. szeptember 27-én a lakiteleki sátorba. A híres Jurta színházi találkozók után 1988 szeptemberében alakult aztán szervezetté az egy évvel ez előtt életre hívott MDF.
– Aminek ön volt 1989-ben az első ügyvezető elnöke, de amit azután mégsem ön vezetett az 1990-es választásokon győzelemre…
– Ennek az volt a legfőbb oka, hogy jómagam 1988-as kizárásomig tagja voltam az MSZMP-nek, s nem akartam, hogy politikai ellenfeleink ezzel támadhassák az MDF-et. A későbbi pártvezetéssel, Antall Józsefékkel viszont nem tudtam együttműködni, nem értettem egyet az általuk képviselt politikai iránnyal, ezért kiléptem az MDF-ből.
– Aztán végleg felcserélte a politikát a főiskolai katedrára.
– Nagyon jól érzem magam oktatóként, szeretem a hallgatóimat. Az utóbbi időben viszont egyre szomorúbb vagyok, mert úgy érzem, a politika mostohán bánik az oktatással; illetve a felsőoktatás eltömegesedése, s az ebből fakadó minőségromlás is aggaszt. Sajnos egyre rosszabb a tudásszint és a kifejezőkészség is…
– Mint oktató tud ezen valamit korrigálni harmad- és negyedéven?
– Nem hiszem, hogy bármilyen tanári munka a pillanatban felmérhető lenne. Az oktatónak mindig abban kell bíznia, hogy bizonyos dolgok később majd megérnek a fiatalokban. Én szeretném a hallgatók érdeklődését felkelteni a 20. századi magyar irodalom iránt, ugyanakkor az is célom, hogy személyes élettapasztalataimat is megosszam velük. Az irodalom megértéséhez ugyanis kell egyfajta élettapasztalat: fogalmi úton sok mindent fel lehet fogni ebben az életkorban, de ráérezni arra, mit jelent Ady költészetében az Isten keresése, a szerelemkeresés, az állandó vívódás, a magyarsághoz való tartozás – ennek a megértéséhez komolyabb tapasztalatok szükségeltetnek. Nagy baj azonban, hogy az élet ma nem az irodalom és az olvasás felé viszi a fiatalokat, s mint említettem, atomizálja a társadalmat.
– Lehet a tanár közösségteremtő?
– Nehezen tudok erre válaszolni. Az biztos, hogy meg kell próbálni. Véleményem szerint azonban közösségteremtő döntően mégiscsak maga a társadalom tud lenni. Mindig belülről kell jönnie az igénynek. Ha az oktatást nézzük, persze a tanár is hozzá tud járulni valamennyire, de nem cselekedhet a fiatalok helyett…
– Egyfajta szemléletet viszont tud közvetíteni – például Ön az irodalmon keresztül…
– A magyar irodalom ehhez tökéletes alap. Gondoljunk csak Adyra, József Attilára vagy Szabó Lőrincre! És én érzem is, hogy el lehet érni bizonyos eredményeket, s nagyon remélem, ez később hasznosul a hallgatóim gondolkodásmódjában, érzelemvilágában.

 Pintér M. Lajos