Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Az egyetem dolgozói nem arról híresek, hogy bővében vannak a szabadidőnek. Nem megy az alkotás rovására a tanítás?
– Mindkettő egész embert kíván, ezért valamelyiket takaréklángra kell tenni. A tanítás mellett nagyon kevés időm marad a festészetre, ezért műfajt is változtattam, egyre többet foglalkozom a fotóval, ugyanis a fotózáshoz kevesebb időre van szükség. Viszont a fotókban megpróbálok festői elemeket visszaadni. Ha módomban áll, és nyaranta eljutok egy-egy alkotóterepre, akkor jut idő a festészetre is, de év közben nem. Csak a fotózás marad.

 

 

Nem árt, ha van az ember életében néhány nagyobb váltás. Nem feltétlen ugyanazzal foglalkozik egész életében, hanem kísérletezik, minden munka egy újabb kísérlettel ér fel. Én bosszúból kezdtem el fotózni 1974-ben. Annak idején áramlottak be Magyarországra az izmusok, és engem fiatal fejjel ez nagyon bosszantott, legfőképp a minimal art. Vettem mérgemben a fényképezőt és lefotóztam egy repedést az aszfalton, és azt mondtam: itt van, csak le kell hajolni, a téma az utcán hever. Indulatból fotóztam, hogy bizonyítsam, ez nem művészet. Közben jöttem rá, hogy ez nagyon fontos és lényeges dolog.
Első ránézésre az én képeimre és fotóimra is azt mondják, hogy absztrakt. Véleményem szerint azonban absztrakt nem létezik. Csak különböző szemléletmódok, megközelítések vannak. De kérdem én, egy fotóra hogy lehet rámondani, hogy absztrakt, amikor a valóságot, a pillanatot kapja el. Ez nézőpont kérdése.
Egy-egy műalkotás olyan, mint az ember gyereke, ha kirakom a falra, felnő, és mindenkinek mást mond. Szerencsés esetben a befogadó élménye találkozik azzal, amit ki akartam fejezni.
– Mikor ébredt rá, hogy több tehetsége van a rajzhoz, mint a többi diáknak?
– Már általános iskolában felfedezett bennem valamit a tanító nénim, mert másodikos koromtól felosztotta a munkát, az egyik padsor rajzait én javítottam, a másikat ő. Otthon az érzéseimet, indulataimat a rajzaimban éltem ki, ha dühös voltam, akkor nem őrjöngtem, hanem vicsorgó fejek bukkantak fel a rajzlapomon. Ezeket a rajzokat édesanyám meg is őrizte. Érdekes volt visszanézni őket.
Stéhlik Lajos csongrádi festőművész is korán felfedezett egy városi rajzpályázaton, már alsós koromban meghívott a városi rajzszakkörbe, tehát elég korán felfigyeltek rám. Általános iskola után aztán Budapestre kerültem a művészeti gimnáziumba. Akkor már Szegeden működött a Tömörkény egy-két éve, de én nem tudtam róla, meg talán jobb is így. Egyébként is pesti születésű vagyok.
Gimnázium után nem vettek fel rögtön a képzőművészetire, először szőnyegminta-rajzoló voltam a csongrádi ÁFÉSZ-nél, aztán kirakatrendező. Miután harmadik próbálkozásra sikerült bejutnom a képzőművészeti előkészítőjére, Budapesten a Keravillnál dolgoztam kirakatrendezőként. Érdekes megemlíteni, hogy együtt dolgoztam Aknai János barátommal, aki Szentendrén él, Munkácsy-díjas festőművész, és Lukács Andorral, a színésszel, ő volt a tapétásunk.
Az előkészítőn Blaskó mestertől tanultam a legtöbbet, talán a mai napig az ő örökségét tartom szem előtt tanítás közben. Legtöbb módszertani dolgot tőle lestem el.
A rajz abban különbözik leginkább más tárgyaktól, hogy nekünk egyenként kell foglalkoznunk a gyerekekkel, akár az ének-zene szakon. Így aztán közelebb is kerülünk egymáshoz a hallgatókkal, mint egy olyan tanszéken, ahol százan ülnek egy előadóban. Minden hallgató külön pedagógiai feladat. Bele kell illeszkedni a lelki világukba, a stílusukba. Nyilván két egyforma ember nincs, ezért a hallgató személyiségét, stílusát figyelembe véve kell korrigálni a próbálkozásait. Ennek köszönhető, hogy rögtön hivatkoznom is kell, hiszen a rajz nem száz százalékban gyakorlati óra, benne van az elmélet, a művészettörténet is. Ha hivatkozok valakire, akkor rögtön rohanok a könyvtárba, hogy meg tudjam mutatni a reprókat. Ennek is köszönhető, hogy a könyvtárunk nem költözött a TIK-be.

 

 

– Hogyan döntheti el egy tanár, hogy mennyire kell beleavatkoznia egy diák stílusának kialakulásába?
– Belenyúlni nem nagyon szoktunk, csak terelgetni. Azt szoktam mondani az első évben a hallgatóknak, hogy nem tőlem fognak megtanulni rajzolni, festeni, hanem elsősorban önmaguktól és a társaiktól. Az én elsődleges feladatom az, hogy katalizátorként legyek jelen. Azt figyelem, hol kell felgyorsítani, milyen irányba kell terelni a hallgató próbálkozásait.
– Ön is magától tanult meg festeni?
– Azért szoktam ezt mondani, mert a képzőművészetin is azt tapasztaltam, hogy nem elsősorban a tanártól tanulok, hanem körbenézek, mit csinálnak a szomszédaim. Elsősorban egymásra voltunk hatással. Persze, ha van egy erős tanáregyéniség, akkor egész más a helyzet. Nálunk bármit lehetett csinálni, az én tanárom Iván Szilárd volt, ő megpróbált belebújni a személyiségünkbe. De ott volt például a Bernáth-osztály, ahol a mester nagyon komoly és meghatározó személyiség volt, így mindenki kis Bernáthtá változott. Ezekből a kis Bernáthokból lettek később a legegyénibb alkotók, mert megpróbálták levetkőzni az örökségüket. Az erős tanáregyéniség azért jó, mert ad valami alapot. Gimnáziumban az osztályfőnököm mindig azt mondta, hogy sosem baj, ha az embernek van apja vagy anyja, mert utána úgyis túllép rajtuk.

Tulajdonképpen a főiskolán kezdődik minden. Fotó: Segesvári Csaba

Aranyi Sándor Festőművész, 1949. június 20-án született Budapesten. A budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnázium elvégzését követően 1974-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán. Jelenleg az SZTE JGYTFK Rajz-művészettörténeti Tanszékének tanszékvezetője. Tagja a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, alapítója a Szög-Art Művészeti Egyesületnek és a Csongrádi Művésztelepnek. Díjak, elismerések: Derkovits-ösztöndíj (1977), Csongrád Megyei Tanács alkotói díja (1983), Miniszteri dicséret (1990), Csongrádi Művészeti Alapítvány díja (1990), Szegedi Országos Táblakép-festészeti Triennále díja (1994), Pro Iuventute I. (1996) Önálló kiállítások: Csongrád (1977, 1983, 1987), Hódmezővásárhely (1977), Szeged (1981, 1984, 1986, 1995), Jánoshalma (1985), Darmstadt-Németország (1992).

 

- Az ön hallgatóinak munkáiból nem köszönnek vissza a saját stílusjegyei?
– Néha észreveszem, hogy emlékeztet, de nem bánom. Az egyéniséget és a kvalitást nem lehet megtanítani, arra születni kell, ahogy szerintem a pedagógiát, a tanárságot sem lehet tanítani. Az, hogy valaki ért a gyerekekhez, ugyanolyan művészet, mint bármi más. Arra születni kell. Nem mindenki egyéni alkotó típus, vannak, akikkel be kell gyakoroltatni a fogásokat. Az arányrendszereket például tökéletesen el kell sajátítani. Ez a legnehezebb. Akár behunyt szemmel is rajzolni kell egy tökéletes kockát, és ismerni kell az anatómiát, „hogy aztán legyen mit elfelejteni" – mondta az egyik mesterem. Ezek a berögzült arányok tovább élnek az emberben, és az egyéni torzítások törvényszerűségei szerint működnek tovább.
Szorgalommal nagyon sok mindent pótolni lehet, egy bizonyos fokig el lehet sajátítani a rajzolást, de aztán teljesen a hallgatón múlik, hogy mennyire foglalkozik vele. Vannak olyanok, akik ha kicsöngetnek, kiejtik a kezükből az ecsetet vagy ceruzát, a munka be van fejezve. De vannak olyanok is, akik akár estig itt maradnak és dolgoznak. Velük érdemes foglalkozni.
– Manapság minden iskola különbözni akar a többitől, valami mást, valami többletet szeretne adni, ami sajátossá teszi a képzést.
– Mi is megpróbálunk többet adni, mint egy egyszerű iskola. Tanulmányutakat, szakmai kirándulásokat szervezünk, túl a kötelező egyhetes művészettörténeti szakmai gyakorlaton. A kötelező szakmai programban szerepel művésztelepi gyakorlat is, amikor elvisszük a gyerekeket az ország különböző részeire, ahol egyrészt tájékozódhatnak a helyi kulturális életről, másrészt megváltozott körülmények között, például a szabadban alkothatnak. Annak idején, főiskolás koromban bent a műteremben dolgoztam, és ez nagyon rányomta a bélyegét a munkáimra is. Olyan jó sötét műtermi hangulatokat éltem át. Egyik alkalommal odajött a mesterem, és azt mondta: „Nyáron eridj ki a szabadba, és mosd ki a szemeidet!”
Mostanában a hallgatóimat megpróbálom Csongrádra vinni, ha lehet, akkor, amikor egyébként is szervezem a nemzetközi művésztelepet. Az idén rendeztük meg tizenötödik alkalommal, ez volt a harmadik mesterek és tanítványok találkozója. A szomszédos külföldi testvérintézményekből meghívunk egy-egy mestert, és megkérjük őket, hogy hozzák magukkal a legtehetségesebbnek vélt tanítványaikat. A mi hallgatóink meglátogathatják őket, és összeismerkedhetnek a külföldi mesterekkel, diákokkal.

 

 

– Az utóbbi időben több jelentős kiállításnak is otthont adott Magyarország. Mit gondol, a képzőművészetek népszerűbbé válása előtt állunk?
– Nem a képzőművészet válik népszerűbbé, hanem a vezetőink kezdik felérni ésszel, hogy a kultúra nem feltétlen ráfizetés. A Monet-kiállításon rájöttek, hogy Magyarországon is szeretik az emberek a jó művészetet, és hajlandók fizetni is érte, hajlandók egész nap sorban állni egy színvonalas tárlatért. Erre jó példa a Chagall-kiállítás is itt, Szegeden. Szerencsére eljutottunk oda, hogy már nem feltétlen kell Bécsbe utaznunk, ha egy jobb kiállítást szeretnénk látni.
Magyarország nagyon el van maradva a Nyugattól a műtárgy-kereskedelem terén is. Ennek természetesen anyagi okai is vannak, de ez már egyre kevésbé jellemző. Az elmúlt évtizedekben rengeteg magyar alkotást vittek külföldre, és most egy olyan tendencia indult el, hogy – főleg a németek – hozzák a műveket, és itt adják el, hiszen nálunk többet fizetnek egy magyar művészért, mint külföldön.
Tulajdonképpen a főiskolán kezdődik minden, hiszen mi oktatjuk azokat a tanárokat, akik majd úgy nevelik a gyerekeket, hogy fogékonyak legyenek a művészetekre. Nem alkotókat nevelnek, hanem befogadókat, és bízom benne, hogy ők majd igényelni fogják a művészeteket.
– Eszerint a rajzoktatás és a vizuális kultúra egyre nagyobb szerepet tölt be a tantervekben.
– Épp ellenkezőleg. Sajnos azt kell mondanom, hogy egyre kevesebb hangsúlyt kap a vizuális kultúra. Heti másfél órában tanítják, ráadásul nem is kötelező. Az igazgató dönti el, hogy szükség van-e rá vagy sem. Pedig ez az egyik legfontosabb tárgy, hisz szinte nincs olyan területe az életnek, ahol a vizualitásnak nincs szerepe. Mennyire kell tudnia rajzolni egy mérnöknek vagy egy sebésznek? Az igazán jó sebészek majd mindannyian festenek vagy szobrászkodnak, de hogy belekóstoltak, az biztos. Még egy röntgenorvos sem tudja jól kielemezni a felvételeket, ha nincs tónusérzéke. Ezeket a hiányosságokat bizonyos fokig ellensúlyozza, hogy sorra nyílnak az alapfokú művészeti iskolák, na de ez meg arra megy ki, hogy a kötelezőből kivegyék a tárgyat és még fizetni is kelljen érte. A szükségességüket bizonyítja, hogy ezek az iskolák tele vannak diákokkal.