Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Kedd, este hat óra, Millenniumi Kávéház. Izgatott közönség, még izgatottabb fellépők. Mellettem energikus nagymama kamerázik lelkesen, unokája megbízásából. Aztán a közönség soraiból hirtelen kilép egy rikkancs-ruhába bújtatott színész, kioszt néhány reprint kiadású újságot 1925. március 25-i dátummal, s ezzel kezdetét veszi a Magyar Irodalmi Kreatív Színpad (MIKSZ) Fecsegők című előadása.
S hogy mitől Fecsegők? Mert a darab koncepciója szerint egy nyolcvan évvel ezelőtti beszélgetésbe pillanthatunk bele, melynek során öt francia szakos lány cseréli ki gondolatait a költő-évfolyamtársról, József Attiláról. Az időutazás színhelye a szegedi EMKE Kávéház, a dátum pedig 1925. március 25., a Tiszta szívvel című ominózus vers megjelenésének napja.
A színpadon elsőként két civakodó pincér tűnik fel, akik közül az egyik (az egyetemre készülő) jellemző módon megrója a másikat (az anyaországban szerencsét próbáló székelyt), amiért az elveszi a munkahelyet a tisztes magyar állampolgárok elől. Ám mielőtt a veszekedés tettlegességig fajulna, feltűnik a színen az öt fiatal lány, s egy-egy „kapucínert” rendelve beszélgetni kezd. Ahányan vannak, annyi különböző karakter: egy harcos sufragette, aki nyakkendőt visel, egy elkényeztetett gazdag úrikisasszony, egy kacér, nagyszájú pletykafészek, egy csendes jókislány, s egy elkötelezett József Attila-rajongó, aki kitartóan védi évfolyamtársát a többiek élceivel szemben. S van is mitől védeni, hiszen a nyilak érkeznek bőven. Megtudjuk például, hogy Attila „mániákus hajgyújtogató" volt (kétszer gyújtotta meg a haját gyerekkorában), de értesülünk arról is, mekkora idegenkedéssel fogadták a lányok egyetlen fiú évfolyamtársukat, aki ráadásul első verseskötetéből minden tanárának egy-egy dedikált példányt ajándékozott. A párbeszédekből megelevenedik az a háttér, amelyben a fiatal költőt egyesek zseninek, mások egyszerűen őrültnek tekintették. Érezhető az a félelemmel vegyes tisztelet is, mellyel a diákok Horger Antal nyelvészprofesszor, az addig hat kötetet megjelentető akadémiai tag felé fordultak. S egyben érthetővé válik az a Trianon utáni dühödt-fájdalmas légkör is, melyben vérlázítónak számított azt kiáltani, hogy valakinek se istene, se hazája nincsen. A darab 1935-ben játszódó második része pedig arra világít rá újból, hogy a „proletárköltőnek” előszetetettel kikiáltott József Attilát valójában egyik politikai tábor sem vallotta magáénak. A színpadon megjelenő nemzetiszocialista hivatalnok (aki az előző jelenetben még Attila gyermekkori barátját játszotta), „destruktív elemnek” nevezi a költőt, ugyanakkor elhangzik az is, hogy a Sarló és Kalapács című kommunista lap már 1931-ben lefasisztázta őt.
Mindezekből kitűnik, hogy a darab megszületését alapos kutatómunka előzte meg, a száraz adatokat azonban a szerzők igyekeztek élethűvé alakítani. A karakterek – bár érezhetően amatőr színészek formázták meg őket – mindannyian hitelesnek bizonyultak, ezáltal életszagúvá vált az is, amit József Attiláról elmondtak. A didaktikus jelleg így elbújt a humoros párbeszédek mögött, s a tankönyvfigura kilépett a valós életbe. S talán pont ez volt az alkotók célja: nem egy szűk intellektuális réteg ismereteit tovább mélyíteni, hanem azok számára is közelebb hozni a költő sokat vitatott alakját, akik eddig idegenkedtek tőle, vagy egyáltalán nem is ismerték. A legjobb azonban az volt, hogy látszott, a színészek igazán élvezik a játékot, s ez a jókedv természetesen átragadt a közönségre is.
A színdarab megírása teljes mértékben csapatmunka volt, a társulat valamennyi tagja részt vett benne – tudom meg a többszöri visszatapsolás után Varga Kis Sándortól, aki rendező helyett „játékmesterként” mutatkozik be. „A korom és a tapasztalatom nem erény, hanem egy állapot. Rendezőként a csapat fölé helyeztem volna magam, így azonban velük együtt dolgoztam, egyenrangú félként” – indokolja a rendhagyó címválasztást, majd hozzáteszi: „Az amatőrség véleményem szerint csupán egy státusz, melyre nem kell feltétlenül negatív dologként tekinteni. Aki érdeklődik a színház iránt, annak egy amatőr társulatba be kell férnie. Úgy rakjuk össze a darabot, hogy mindenki megtalálja benne a maga helyét. Az is, aki évek óta elkötelezett a színház iránt, és az is, aki először lép a színpadra. S amikor utólag értékeljük az előadásokat, mindig azt figyeljük, hogy az illető önmagához képest mennyit fejlődött. Felvállaljuk azt, hogy esetenként nem hozunk létre tökéletes előadást.” Megtudom ezen kívül azt is, hogy a 2004-ben alakult társulat javarészt leendő pedagógusokból áll, akik a színjátszást egyfajta helyzetgyakorlatként értelmezik, mely hozzásegíti őket ahhoz, hogy a jövőben jó pedagógussá váljanak. „A színpadi gyakorlat azáltal, hogy életszerű helyzeteket sugároz, kétségkívül alkalmasabbá teszi az embert nemcsak a pedagógusi, de minden más pályára is. Ha valaki a színpadon feltalálja magát, s megtanul a másikra odafigyelni, az a katedrán is helyt fog állni. Egyfajta tükörképet, kontrollt kap itt” – mondja erről a játékmester.
Azok, akik tanárnak készülnek, tudják, hogy az effajta gyakorlatszerzésre egyre nagyobb szükség van manapság. A MIKSZ stratégiája tehát többszörösen jótékony hatású: tanítják a közönséget, s egyben játszva maguk is tanulnak.
Az előadás legközelebb a Tamási Áron Klubban (Boldogasszony sgt. 6.) látható április 28-án, csütörtökön 19 órától.