Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Berlinben is megtapasztaltam az egyetemes magyar irodalom fontosságát. Fotó: Segesvári Csaba

 

– Épp egy interjúban említette, hogy az interjúk után remegés fogja el, mivel úgy érzi: mindent kibeszélt magából. A Költő disznózsírból is egyfajta kibeszélés, a regény a Parti Nagy Lajossal készített rádióinterjú alapján készült. Egy ilyen összegző jellegű munka után hogyan lehetett továbblépni, tovább dolgozni?
– Én nem tartom ezt összegző munkának. Némelyik fejezetben sikerült elérnem egy nagyobb teljességet, vagy sikerült plasztikusan kidomborítanom egy témát, ahol a saját nyelvemen beszélhetek arról az összetett, nehéz világról, ahol élnem adatott, ami egy áttört, sokszínű, egzotikus, véres terület – tehát szép; tengerrel és nagy hegyekkel. A könyv terjedelmes, biztos van benne egy összefoglaló jelleg is, ezt a világot széles keretekkel akartam összefoglalni: a Tolnai Lexikonnal például, meg a 13-as számmal (a házunk 13-as, Csáth ’13-ban költözött Palicsra, feleségem 13-án született). Használtam a Balkán szócikket a 13-as kötetből, rádöbbenve, hogy nagyon hasonló volt akkor a helyzet, mint most, ’13 után pedig jött ’14, a szarajevói merénylet, tehát a Monarchia, egy nagy forma vége. Jugoszlávia is ilyen volt, a most születő Európa is, ami máris veszélyben van – de nagy forma a regény, az interjú is. Fontos számomra a nagy és a kis formák közti játék, a mozgás, hogy a népek mindig szétcincálják a nagyformát. A lokálisnak meg a világinak, a kis helyeknek és a nagyvárosoknak az összekötését vizsgáltam, nem mint ellenpontokat, hanem mint az egybehelyezhető orosz babákat. Most Berlinben éltem egy évig ösztöndíjjal, meghívott ott egy pesti hölgy kastélyszerűségébe, estélyeket tartott magyaroknak is. A vacsoránál észrevette, hogy emlegetem, magyarkanizsai vagyok, ekkor elmondta, az apja itt volt katona a második világháborúban, aki naplót is írt, melynek a Kanizsára vonatkozó részeit nekem adta. Berlinben is megtaláltam a szülővárosom. Mindig el kezdek foglalkozni azzal, ahol vagyok, és ott megtalálom a nekem megfelelő anyagot. Ez a Disznózsír is egy összefogott, nagy terület. Szeretnék írni még ilyen összegző dolgokat. Nem tudom, hogy milyen műfajban. Van az Ómama egy amszterdami gengszterfilmben, ez is nagyobb versvilág lesz, most meg épp Szibériával vagyok elfoglalva. Kiveszem ezekből a motívumokból, amit tudok, aztán megyek tovább.
– Rengeteget utazik. Volt-e már olyan, hogy valahol otthontalanul érezte magát?
– Ha egyedül vagyok, legtöbbször rám tör egy halálfélelem, ezért igyekszik mindig a feleségem eljönni velem, Japánban például a fiammal voltam. Így jobban tudok dolgozni. Ilyenkor nem kell annyit foglalkozni a napi lét problémáival, ketten elintézzük, és több idő marad a saját világomra. Én állandóan otthon szeretek lenni, és közben utazok egy kicsit. Most Irán meg a sivatag kezdte piszkálni a fantáziám. De szeretnék inkább otthon ülni már, és írni, mert nagyon atomizálódott a világom, nagyobb könyvekbe kéne összefoglalnom. Az efféle utak azonban, mint a mai, barátokhoz is kötődnek. Látható, lényegében egy baráti találkozó történik.
– Műveiből egy szubjektív, személyes irodalomtörténet olvasható ki, akár Kosztolányi vagy Pilinszky esetében, mintha a költők kánon alatti igazi arcát próbálná felfedni. Ugyanakkor Önt is kanonizálják. Ma esti beszélgetőtársa, Virág Zoltán pedig úgy fogalmazott, számára fontosabbak az Ön ismeretlenebb szövegei is. A Tolnai Ottó-kép, amit láthatunk, mennyire hiteles?
– Ha sikerül az a nagyobb mű, amin most dolgozok, abban van több figurám, például Regény Misu, vagy Kavga Feri, utóbbi nevet a kanizsai temetőben találtam. Majd hallottam egy Kafka Ferencről, akit Kikindán kivégeztek, de élve maradt és átmászott Magyarországra, ugyanakkor mindenki azt hiszi, Franz Kafkáról írok. De Kavga Ferenc nem Kafka Ferenc bácsi Kikindáról, és nem Franz Kafka, hanem az én egyik alteregóm, ahogy Regény Misu is az, akit egy szabadkai zománcművészről mintáztam. Őt mindig olyan helyzetbe hozom, hogy azt higgyék, regényíró, csak a végén sül ki, hogy egy kiábrándult zománcművész, aki állandóan piszkálja azt a társaságot, amibe én is tartozok, főhősöm, T. Olivér, és ezek a vérrel végződő nevű alakok, akik a Vér-tó körül keringnek. Regény Misu ugratja, bántja ezeket a részben irodalmárokat, ő itt ennek a világnak a szervezője. Most zománcművészettel foglalkozom, nem tudtam még, hogy itt fogok kikötni, főhősöm miatt meg is hivatom most magam egy kecskeméti zománctelepre.
– E történeteken keresztül is látható: világa bár jól behatárolható, mégis kimeríthetetlen. Mégis hol vannak a Tolnai-univerzum határai?
– Van ez a mi kis világunk. Mikor először az Óceánon fürödtem egy hajnalban, és jött fel a nap, olyan szépnek tűnt, mint gyerekkoromban a Tisza-part. Az ember készlete behatárolt: a gyerekkora, bármennyire ki akarja szélesíteni az univerzumot. Ha egy kisebbségi határ által lemetszett kis szögletben él az ember, szeretné e veszélyeztetett szögletet beemelni a világba, de szeretném visszavenni a gyerekkoromat is.
– A magyar irodalom határon túli és azon belüli részét mennyire látja egységet alkotónak? Egyáltalán szükséges ez?
– A mi világunknak kétségtelenül van egy nüansza, kisebb-nagyobb önállósuló tendenciákkal. Berlinben is megtapasztaltam az egyetemes magyar irodalom fontosságát. Az életem ez a nüansz, ez a másik árnyalat, ahol megszülettem, a világ, ami nekem adatott. Ezzel dolgozom. Örülök, ha ez része a magyar irodalomnak, de nyitott dolognak tartom, becsúszik, kicsúszik-e. Vannak, akik csak egy magyar irodalomról tudnak, van, aki különálló világnak tartja a vajdasági irodalmat. Én játszom mindezzel, de aggódom érte és szeretem.