Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

1926 valamely verőfényes őszi napján a párizsi Szent Mihály útján egy fiatal nő meg egy fiatal férfi magyar dalokat zengve vonult végig. A minden különcséghez szokott franciák mosolyogva hallgatták a számukra érthetetlen, de megnyerő dallamú nótákat. A nő huszonöt, az ifjú huszonegy éves volt.  Hont Erzsébet, a későbbi énekesnő, és József Attila, a száz éve született költő.
Hont Ferenc idézte föl ezt a képet, a költő szegedi barátja, akit Párizsban először keresett föl, s aki eleinte kosztról, kvártélyról gondoskodott a gyámoltalan diáknak. Az első hónapokban napjaik jórészét együtt töltötték, együtt barangolták be a Szajna-parti várost. Hont Ferenc a József Attila emlékkönyvben idézte föl ezeket a hónapokat, s ő emlékezett arra is, mit dalolt legszívesebben József Attila. Nem csodálkozhatunk, ha a Tiszta szívvel című, Nincsen apám, se anyám kezdetű vers költőjének ez volt legkedvesebb dala:

 

 

Amikor először írtam József Attilának a népköltészethez való kapcsolatáról, 1958-ban, az Ethnographiában, még nem ismertem ezt az érdekes, fontos emlékezést. A József Attila emlékkönyv, amelyben megjelent, a rányomott évszám szerint 1957-ben került ki a nyomdából, de azt már kevesen tudják, hogy az illegális pártra vonatkozó kedvezőtlen emlékezések miatt Marosán György kezdeményezésére betiltották, könyvárusi forgalomba sohasem engedték, és még mi is, akik anyaggyűjtésében közreműködtünk, csak 1961-ben kaphattuk meg a tiszteletpéldányunkat, körlevél kíséretében, amely fölszólított bennünket, hogy csak saját kutatásainkhoz használhatjuk, „mert e kiadás nem a nagy nyilvánosság számára készült”.
Tehát 1961-ben tudtam meg, melyik volt József Attila legkedvesebb népdala. N. Horváth Béla 1992-ben megjelent „Egy, ki márványból rak falut...” című könyvét teljes terjedelmében József Attila és a folklór kapcsolatának szentelte. Népdalemlékek című fejezetében Hont Ferenc nyomán természetesen ő is idézte ezt a népdalt. Kereste, honnan ismerhette József Attila: korábbi népköltési gyűjteményeinkben nem találta.
Népköltészeti gyűjtésünk klasszikusa, Móra Ferenc szerint „a legnagyobb magyar folklorista”, Kálmány Lajos (1852–1919) 1879. március 24-étől 1880. december 20-áig a Torontál megyei, ma Szerbiához tartozó Szajánban volt a már feledésbe merült akkor használatos nevén: káplán, azaz segédlelkész. Ott gyűjtötte, és 1882-ben Aradon Szeged népe fő- és Temesköz népköltése alcímmel megjelent gyűjteményének 50. lapján közzétette ezt a dalszöveget:

 

 

A népdal változataiban él, nem lehet tehát egyetlen szövegre sem mondani (ahogy az egyéni költői alkotásokról), hogy ez a hiteles, a többi hibás, sőt hamis.  De az bizonyos, hogy a Hont Ferenc közölte változat második és harmadik sorában a névelő fölösleges: a nyolc szótagos sorokat hibásan szaporítja meg. Lehet, hogy a negyedik sor úgy hangzott, ahogy Hont idézte, de élek a gyanúpörrel, hogy József Attila is a szajáni változatot ismerte: ez erősebb mondanivalót tükröz. Azt nerm állíthatom, hogy Kálmánytól vette, hiszen hallhatta bárhol Szeged környékén.
A dallamát tudom, de azt nem, hogy honnan, és melyik kiadványban lehetne megtalálni a kottáját. De szívesen megtanítok, régi egyetemi szókinccsel szólva: mindenkit, akit illet, akit tehát érdekel, s aki vállalja, hogy tovább adja, s így ne felejtődjék el az utókor számára sem József Attila legkedvesebb népdala.

 

A Péter László által hiányolt kottát Apró Ferenc helytörténésztől szerezte be a Szegedi Egyetem.